Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-09 / 211. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. szeptember 9. o Szemtől szemben Tóth Sándor szobrászművésszel „Az elismerés első mércéje a munka...” — ön a megye egyetlen szobrászművésze, éremművész. Milyen következményekkel jár ez, mi a jó ebben és mi a kevésbé jó? — Talán úgy helyesebb, hogy csak én dolgozom a szobrászok közül Szabolcs-Szatmár megyében, de más megyében sem dolgozik egy-két szobrásznál több. A kollégák többsége Budapesten él, alkot. Ez az állapot nem jó, mert nincs verseóy. Viszont az jó, hogy állandóan tartom a kapcsolatot a fővárosban élő kollégákkal. — Alkotásaival több hazai és külföldi pályázaton jelentős sikereket ért el. Szóljon néhány szót eddigi munkásságáról, eredményeiről, művészi munkája elismeréséről. — 46 éves vagyok, öt éve élek és dolgozom Szabolcs-Szatmár megyében, Nyíregyházán. A képzőművészeti főiskolán Kisfaludi Strobl Zsigmondnak voltam a tanítványa. Tanulmányaim befejezése után a Szegedi Művészeti Szakközépiskola szobrásztanáraként dolgoztam 14 évig. 1959 óta rendszeresen részt veszek hazai kiállításokon, munkáim külföldön is több pályázaton, kiállításon szerepeltek. — A legnagyobb eredményem az volt, hogy Firenzében 1974-ben, egy nemzetközi éremverseny harmadik díját nyertem el. Jelenleg a majdaneki (Lengyelország) háborúellenes kiállításra küldtem két érmet, négy munkámat most vitték a harmadik raven- nai Dante-biennáléra és három éremmel szerepelek a helsinki és stockholmi magyar éremművészeti kiállításon, valamint a lisz- szaboni FIDEM-kiállításon, kongresszuson. — ön szobrász és ahogy tudom, nem az éremmel kezdte pályáját... — Nem. Álmom, vágyam korábban köztéri nagy szobrok készítése volt. Az élet úgy hozta, hogy nagy feladatokat eleinte nem kaptam. K;sebb feladatokat oldottam meg először, s- aztán meg is szerettem. Olyannyira, hogy ma már munkásságom nagy részét ez teszi ki. Ennek a munkának is nagy a varázsa. Annál is inkább szeretem, mert az érem, ez a kis felület, tenyérben hordható. Fogható, mindenki által megszerezhető. És a szobrásznak az a célja, hogy magát művei által sokszorozza és műveit közkinccsé tegye. — Annyira igaz ez, mármint a közkinccsé tevés, hogy a Magyar Nemzeti Bank 1977. évi kétszáz forintos ezüstemlékpénz-pályáza- tát is Tóth Sándor nyerte meg. Ezek a pénzek már ott vannak az ország éremgyűjtöiKerényi Károly. Emlékérem. Bronz. nél, sőt a Világ numizmatikusai is féltve őrzött kincseik között tartják számon. — Aminek külön örülök, hogy ez az ezüstpénz szabolcsi honfoglalás kori leletnek, a rakamazi hajfonatkorongnak a képét ábrázolja, vagyis szabolcsi motívumok felhasználásával készült. Természetesen az is nagyon jó hír, amit éppen a napokban kaptam, hogy az 1979. évi emlékpénz kibocsátása országos pályázatának is én lettem a nyertese és a pénz mindkét oldalát én tervezhetem. — A külföldi és országos sikerek, pályadíjak mellett milyennek tartja helyi, megyén belüli elismerését? — A díjakat nem megérdemli, nem kapja az ember, hanem adják. Mindig az adományozó érdekeinek megfelelően. Nem mondom, hogy nem esik jól, ha kapok ilyen elismerést, de sokkal jelentősebbnek tartom azt a sok megbízást, amit itt kaptam, kapok. Ennél jobb fogadtatást nem tudok elképzelni, és szeretnék megfelelni az elvárásoknak. — A nemzetközi éremművészeti találkozó, a sóstói művésztelep meghonosításában önnek is szerepe van. Milyen eredményeket hozott ez a fáradozás? Népszerűvé, ismertté vált-e a képzőművészetnek ez az ága a szabolcsi közönség körében? — Nagyon örülök, hogy az éremművészeti alkotótelep létrejött. A megyében volt hagyománya az éremművészetnek, gondoljunk csak a Jósa Andrásnak adományozott ezüstveretre. Magyarországon volt ilyen igény, csak a második világháború utáni gazdasági pangás, illetve a sürgetőbb igények következtében nem fejlődött a kisplasztika ezen ága. — Népszerűnek tartom az érmészetet a megyében. Nyíregyháza és Nyírbátor városok élen járnak az alkalmi érmek készíttetésében. A megyei tanács is sok megbízást adott az utóbbi időben. Készített érmet Borsos Miklós, Ligeti Erika, Kis Nagy András, Kiss Sóstói nemzetközi művésztelep. Emlékérem előlapja. Bronz. Sándor, Fritz Mihály, Varga Éva, Kirchma- jer Károly, Váró Márton, Lessenyei Márta, Somogyi Árpád, Györfy Sándor, megyei és városi megbízásra. Ez a műfaj népszerűségét jelenti és a megrendelők igényességét is. — A városesztétika is izgatja, ennek is egyik társadalmi munkása. Mi jót és rosszat lát, amit másként kellene csinálni? — Petrus István elnökhelyettes baráti hangú levélben fordult hozzánk, hogy segítsük munkájában a városkép kialakításánál. Szívesen vállaltam és vállalom továbbra is az ilyen irányú feladatot. Nagyon örülök annak, hogy egy éve sikerült a jósavárosi játszódombot Bán Ferenc és Kerekes Imre építészbarátommal életre bábáskodni. Az viszont elkeserít, hogy a kertészet még nem tudta befüvesíteni. Ez az akció is bizonyította, hogy társadalmi összefogással még „hegyeket” is lehet mozgatni. — Van-e elegendő munkája? — Van, és ez nemcsak a megélhetést, hanem a nagyon pénzigényes újratermelést is biztosítja. Ennek köszönhetem, hogy ismét kiállítást rendezhettem júliusban Debrecenben, augusztusban pedig Nyírbátorban. — Szabad idejében az utánpótlás nevelésével is foglalkozik, a fiatal alkotók műhelyét vezeti. Mit várhatunk a fiataloktól? — Nem vagyok jós, nem tudom, hogy mikor jön a megyébe fiatal szobrász. Nagyon szeretném, ha már társaim lennének. Vezetem a megyei művelődési központ szobrászműhelyét. Kis helyen dolgoznak. Sebestyén Sándor és Nagy Lajos már több amatőr kiállításon szerepelt és díjakat nyert. Nagy Pálné szép márványokat farag, Kerekes Elek és Haraszti Enikő a napokban kapott a KISZ-tőI díjat. Módi Péter a legnagyobb pontszámot érte el a Szegedi Művészeti Szak- középiskola felvételi vizsgáján. Simorka Sándor jövőre érettségizik, ő a megyei tanács ösztöndíjasa a díszítőszobrász szakon. Hogy közülük ki lesz szobrász? Erre csak ők adhatnak választ, szorgalommal, tehetséggel. — Milyennek tartja a megye városaiban, községeiben a szoborellátottságot? — Szoborellátottság — ez nekem nem tetsző kifejezés. A szobor nem zöldség, nem napi igényeket —, életszükségletet kielégítő termék. Ha van a közösségnek igénye, hogy elődjét megtisztelje, vagy az eszmét tárgyia- sítsa, szobrot állít és ez a természetes. Természetellenes gyakorlat, hogy a Képzőművészeti Lektorátustól várják, vagy kérik, hogy „valami” szobrot ide is tegyen, mert nincs. Szerintem a szoborállítás áldozat, áldozat az eszmének, a személynek — pénzben is. Ezt csak a felnőtt közösség tudja, mint ahogy felnőtt ember képes áldozatvállalásra gyermekéért, a jövőért. — Megfelelőnek tartja-e a megyében a művészek társadalmi rangját, elismerését, közéle tiség ét? — A társadalmi elismerés első mércéje a munka, a feladat, a megbízás. Én sok megbízást kaptam érmekre, alig győzöm — ezért is jó volna, ha jönne a megyébe szobrász kolléga. — A megyei tanács tavaly is, idén is pályázatot írt ki Krúdy-, illetve Móricz-témák- ra, ez is a figyelem jele, mint a Váci-díj adományozása. Ezek elismerések. A művészeket talán be lehetne vonni a népfront- és helyi tanácstagi munkába is, így társadalmi szerepük, felelősségük — megbecsülésük — nőne. Páll Géza Festett tojás a honfoglalás kori sírban Kincs nincs? „Aztán mit találtak már?”, kap el a dűlőkereszteződésben egy csupaín néni. Háát..., töprengek a válaszon, de már pörög is a nyelve. „Mondja, nem félnek azoktól a halottaktól?” A halott ember se bánt, — csépelhetném tovább a szót —, ezek pedig már csak, ahogy a régész mondja, „jó vagy rossz megtartású vázak”. — Elintézem inkább egy nemmel. Ilyenkor következnek a kérdések a kincsről. „Mennyi az arany?” Ám a dűlőnek vége. ö jobbra, én balra, el. Szerette-e valaki? Hogy kincs nincs, az úgyis hihetetlen. Azt talán elmondhattam volna: munka közben, ha nem is félve, de eszünkbe jutnak az emberek! Napokig emlegettük azt az elefántcsontsjma, tiszta geometriájú, megkapóan kecses bordázatot. Milyen lehetett? Bolondította-e a legényeket? Szerette-e valaki? Minek örült, mivel töltötte napjait? Vagy az a másik. „Ilyen hosszú combcsonttal — hüm- mög mérés közben a rajzoló — még nem találkoztam ebben a temetőben”. Szép volt, csinos volt? Hogyan szólíthatták? Örök talány. Három esztendeje tart Kál- mánháza—Hajdúdorog határában a honfoglalás kori temető feltárása. Az itt szerzett tapasztalatokból a szakember már sok mindenre tud következtetni. Az idei munka egyik célja a temető behatárolása volt. Az eddig előkerült 101 sír jelentős településre enged következtetni, pedig a temető feltárása még nem fejeződött be. Tervek szerint egy őszi terepbejárás — némi szerencsével — a falu nyomára vezetheti a kutatókat. Á lyukas dirhem Az idén megtalált több mint 30 sír közül nem egy rejtett ritka érdekességet. Jó nyolcszáz éve élt eleink — a kereszténység mellett még meglévő — pogány hiedelem világára enged következtetni a néhány különleges, a hagyományostól eltérő halottelhelyezés. Például a zsugorítás: a továbbélők ily módon próbáltak védekezni a visszajáró lelkek ellen. A földművelő népek hajdani agrárrítusának emléke a tojásos sír. Az ízületek mellé helyezett, a termékenységet, az örök megújulást jelképező tojás, bár nem túl gyakran, de helyenként előfordul. Ám festett tojás, honfoglalás kori sírból, eleddig még nem került elő. A száz esztendőnél is tovább használt temetőben nyomon követhető a társadalom változása is. A majd' ezer éve itt lakók még nemigen ismerték a pénz fizetőeszköz-funkcióját. Ezt bizonyítja az az arab ezüst dirhem, melyet egykori tulajdonosa — rá két lyukat ütve —, ruháján vagy hajában díszként viselt. Nem így a későbbi „pénzesek”! A Szent László ezüstérméket már senki sem aggatta magára: a távozó mellé mint obulus került. Fegyverrel a másvilágra Abban pedig, hogy itt-ott néhány gyöngy is előbukkant, igazán nincs semmi rendkívüli. Van-e, lesz-e valaha olyan lány, asszony, aki egy-egy ékszerrel ne próbálna még kívánatosabbnak mutatkozni a „teremtés koronái” előtt? Régen sem lehetett ez másként. Hogy a tehetősebb férfiakat késükkel, esetenként fegyverükkel adták a- másvilágnak: természetes. Az viszont már nem, hogy napjainkban erről mindenki tudjon. Nincs másképp ez velem sem. „Kalauzunk” az ásatás vezetője, Fodor István, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze volt. Csendes Csaba Révész Napsugár rajza Az igazgató — Nézze, nem ígérem, hogy fáklyásmenet lesz. Különösen az első időkben. De maga tehetséges, talpraesett fiatalember. Csak egyről ne feledkezzék meg soha: „Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse...” Ért engem. Egyébként az elődje is itt galoppírozta el magát... Maga egy törvényt ismer: a népgazdaság érdeke! Hogy X vagy Y ... ? Hát istenem! Ha nem lesz gazdaságos a verkli, előbb vagy utóbb mindenki veheti a kalapját !... Azért ne féljen, nem lesz egyedül. A helyettese... ismeri már Palotait? Nem rossz gyerek, majd meglátja. Ha valami probléma van, jöjjenek. No, ezt csak úgy mondom. Nem lesz itt semmi baj, maga kitűnő mérnök, Pacás — mármint Palotai — univerzális koponya. Harminc éve ismerem ... Jó munkát, sok sikert kívánok. Fel a fejjel! Szabad kezet kapott. Hát csak keményen, határozottan. Az elismerés sem fog elmaradni, biztosíthatom... O — Palotai vagyok. Üdvözöllek. Azt javaslom, lássunk a dolgunkhoz, közben majd úgyis megismerkedünk. Egy trágyadomb ez, köztünk szólva. Egy maffia. Nyilván tájékoztattak. Az öregnek — az elődödnek — az volt a fő hibája, hogy nem tudott nemet mondani. A rokonság nagy volt, a nőket is szerette, manapság meg ki adja osztályvezetőnél alább? Állítom, hogy több osztály van ebben a gyárban, mint gép !... No, de nézzük, miből élünk! Először is a közvetlen munkatársainkat kell kiválasztanunk. Ügy gondolom, célszerűbb, ha külön titkárságot tartunk. No persze valaki koordinálná a munkájukat. Én áthoznám a minisztériumból, ha egyetér- tesz vele, néhány kipróbált emberemet, esetleg, ha megengeded, ajánlanék neked is ... No persze, persze, bocsáss meg, nyilván neked is volt egy-két elképzelésed ... Értelek, hogyne értenélek! Egyszerűsíteni fogjuk az adminisztrációt, persze hogy egyszerűsítjük! De azért nézzünk szembe a valósággal! Mindenkit, ugye, nem lehet elküldeni. Majd meg fogod látni. Jó, ha egy-két nyugdíjastól megszabadulhatunk. A kulcspozíciókat ugyanakkor kézben kell tartanunk. Nem szolgáltathatjuk ki magunkat a maffiának !... Ezen belül természetesen maximális módon érvényesíteni fogjuk a gazdaságosság szempontjait... O — Öregem, ekkora bajban még soha nem voltam! Tudod, hogy kaptam egy gyárat. Aranybánya, Állami-díj, díszsírhely, utazás, amit akarsz ... Csak éppen át kell szervezni, merthogy ráfizetéses. Nagyon ráfizetéses! Miért, mit gondoltál? Talán csak úgy hajigálják utánunk a kényelmes pozíciókat? ... 500 fő. Ebből százötven a közvetlen termelő... Papíron. Kinek volt ideje lemenni... ? Varázsló vagyok én?! Tessék gazdaságossá tenni !. .. A termékváltás nem gond, azon a néhány ócska gépen már mindent gyártottak! De az a sok szerencsétlen ... ! Kicserélek, mondjuk, tíz embert, leépítek valahogy húszat, mondd, hogy ötvenet... Szabad kéz! Röhögök!... Tudod, hogy van némi fogalmam a dolgokról, de ha most nem vagyok észnél, nagyon megfürdetnek. Rendben van, hogy néhány régi bútordarabhoz nem lehet nyúlni, majdcsak nyugdíjba mennek. De idenyomtak mellém egy helyettest, derült égből a villámcsapás! Ez egy egész hadsereget akar magával hozni !... Hát mit mondhatok neki? Azért adták, hogy segítsen... De nem baj! Mennyi most a te fizetésed ? ... Hogy jön ez ide? Azt számolgatom, hogyan tudnálak átvenni. Te is a helyettesem lennél. Nem szolgáltathatom ki magam teljesen ennek a nehéz vagány Palotainak !... Nem KM
