Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-02 / 205. szám
VÁLTOZÓ ÉLETÜNK A múlt búvárai, a gyűjtők Divatba jött a múlt. Rokkák, cserépedények, tajtékpipák, tülkök, kolompok, tulipános ládák — és még ki tudja, mi minden kerül elő a padlások, ládafiák mélyéről. Némely lakás ószeresek boltjához hasonlít, mások egy házi múzeum címére is igényt tarthatnának... Meddig jó a gyűjtögetés? Mindig értéket találnak-e a régiségek iránt érdeklődők? Meddig gazdagítanak bennünket a múlt e beszédes darabjai jelenlétükkel, az általuk teremtett hangulattal? — Van ebben sok jő és akad rossz is — mondják a szakemberek. — Az dicsérendő, hogy sok régi használati tárgyat mentenek meg a gyüjtögetők az elkallódástól. Egy- egy darab még a múzeumokba is bekerül, így a közösség is hozzáférhet. De a régi holmik válogatás nélküli gyűjtögetése, halmozása öncélúvá, hivalkodóvá is válhat, nagyon sokszor silány, értéktelen tárgyak lépnek elő gazdáik szemében muzeális értékűvé... Ez az új, már-már népszokás árt vagy használ? Mit hoz az egyénnek és közösségnek? Haragudjunk, vagy örvendezzünk ... ? — Néhány éve még találkoztam a beregi községekben ügyeskedőkkel, akik Pestről érkeztek és napokig járták a házakat. Teherautóval jöttek, zsebből fizettek. Sok értékes kerámiát és egyéb tárgyat elvittek, hogy a régiségkereskedő boltjában mindezek jó felárral továbbvándoroljanak a vevőkhöz. Bizony, nem nagyon tudtunk versenyezni velük, így sok múzeumba kívánkozó tárgy is elúszott — mondja sajnálkozva a megyei múzeum munkatársa, dr. Muraközi Ágota. A régiségek iránt érdeklődőknek megvannak hát a vámszedői is, akik duplán szegényítenek bennünket. Azzal, hogy muzeális értékű tárgyakat oroznak el a múzeumi szakemberek elől, és azzal, hogy drágán megfizettetik a tárgyakat, a saját maguk hasznára. A múzeumok beszerzési keretei végesek, bár ők is fizethetnek zsebből, azonnal — ezer forintig De teljes, komplett készleteket ennyi pénzből nem tudnak vásárolni. És a későbbi fizetség az eladóknál olykor bizalmatlanságot szül, sokan meggondolják és mégsem adják el értékes tárgyaikat a múzeumnak, hanem várják a maszek vásárlót... Egy szerény, de dolgos és önzetlen csapat áll szemben versenytársként a régiségkereskedők felhajtóival, akik nem az egyéni haszon reményében keresnek, kutatnak, hanem más cél vezeti őket. Ök a múzeumbarát körök tagjai, a megyében számuk több százra tehető. Van közöttük nyugdíjas, háziasz- szony, közalkalmazott, pedagógus, diák, orvos, szakmunkás, tsz-tag Hasznos időtöltés, hobbi ez, olyan új „divat”, aminek örülnünk kell. Önkéntes muzeológusok népes tábora verbuválódott az évek során, legeredményesebb a vajai kör és a mátészalkai, amelyhez a megalakulásuk után három üzemi szocialista brigád is csatlakozott. — Több nevet is említhetnénk — mondja dr. Pap Ágoston, a megyei múzeum munkatársa —, akik nem csak a saját házigyűjteményüket gazdagították, hanem a múzeumokét is. Tarosa Bálint, a Titász nyugdíjasa például a villamosítási emlékeket gyűjti, kutatja. Így talált egy matuzsálem korú áramfejlesztőt, amely Kisvárdán az első villanyfényt adta. Biczák László a kismesterségek tárgyi emlékeit gyűjti, főleg a vasművesség érdekli. Ibrányban Nagy Ferenc tanár értékes helytörténeti és régészeti anyaggal gazdagította a községről szerzett történeti ismereteket. Akadnak persze olyan múzeumbarátok is, akik ösz- szekötik a hasznost a kellemessel: nem vetik meg az anyagiakat sem. Nyugdíjasok, szabadfoglalkozásúak, vagy akik munkakörük miatt állandóan járják a megyét — és megvásárolják az éppen felfedezett és értékes tárgyakat, majd elhozzák a múzeumnak, természetesen mint eladók. Érdekes esetet említenek a muzeológusok: — Az egyik nyugdíjas katonatiszt valahol egy díszmagyar ruhára bukkant, de hiányoztak róla a gombok. Dunántúlon, egy tábornok özvegyét kereste meg, mint régi ismerőst, tőle vásárolta meg darabonként ötszáz forintért a hiányzó díszes gombokat. Aztán az egyik fővárosi múzeum megvette tőle a díszmagyart, a gombokért egyenként kétezer forintot fizetett az élelmes gyűjtőnek ... Nemrég egy másik gyűjtő egyháztörténeti, művészi értékű ónkannát kínált fel a megyei múzeumnak, 12 ezer forintot kért volna. Ennyit a múzeum nem tudott fizetni. Néhány nap múlva örömmel újságolta a múzeumban, hogy egy magángyűjtő 20 ezer forintot adott érte. Nem csak a magángyűjtő- szenvedély erősödésének lehetünk tanúi, néhány éve valóságos múzeumalapítási láz söpört végig az országon, a megyén is. Minden valamirevaló község saját múzeumot szeretett volna alapítani, akár voltak ennek tárgyi alapjai, akár nem. Iskolás gyermekek százai, ezrei keresgéltek a padlásokon, pereltek az idős emberekkel, akik sehogyan sem értették, miért akarják a gyermekek elvinni tőlük a már kidobott, szúrágta mángorlót, sulyko- lót, penészfoltos dohányzacskót ... De mi lett a sok ezer ösz- szegyűjtött, régi tárgy sorsa? — Néhány helyen szép gyűjtemény jött össze, s ahol a szakemberek helyükre rakták az anyagot, ott ma is hasznára válik a helytörténeti tanulmányoknak — folytatják a múzeumi szakemberek. Így van ez Ibrányban, Vállajon, Tarpán. Közülük egy-egy idővel múzeummá is fejlődhet, de többségük megmarad helytörténeti, vagy iskolai gyűjteménynek, s ez így van jól. Más kérdés, hogy néhány helyen a sokéves fáradozással összegyűjtött tárgyak újra elkallódtak, a lelkes pedagógus elköltözött, vagy meghalt, és nem volt, aki gondját viselje, továbbfejlessze a gyűjteményt. Ilyen sorsra jutott a Felsősimán szépen gyarapodó, akár egy létesítendő tirpákmúzeum alapjait is képező gyűjtemény, amely a gyűjtést-feldolgozást mozgató nevelőnépművelő, Csertő Kálmán elköltözésével bizony magára maradt... A sok szép kerámiából néhány került csak a Jósa András Múzeumba, azok is törötten. A múlt kutatása a kisebb sejtet, a munkahelyet is sok helyen izgalomba hozta. Üzemek, vállalatok dolgozói kezdték kutatni, milyen gépeken, eszközökön munkálkodtak az elődök, mi az, ami munka- és ipartörténeti nevezetesség, megmenthető érték. Így született a nyírbátori volt Báni ipartelepen ipar- történeti gyűjtemény, a vízügyi igazgatóságon — dr. Nyárádi Mihály nyugdíjas muzeológus munkássága révén — vízgazdálkodás-történeti gyűjtemény, Mátészalkán a villamosítási emlékeket mentették meg, a tisza- vasvári Alkaloida a régi gyógyszergyártás tárgyi és szellemi emlékeit mentette át a jelenbe és adta át a helyi múzeumnak. És az igyekezet tovább tart, éppen a napokban adtunk hírt arról, hogy Nyírlugoson emlékhelyiséget rendeztek be az első agrárvegyésznek, Ko- sutány Tamásnak, aki az elsők között ismerte fel hazánkban a mezőgazdasági ipar fejlesztésének jelentőségét. A tárgyi és írásos anyag összegyűjtése nem kis erőfeszítésbe került, egy 16 mázsás acél hengerszék Raka- mazról került az emlékszobába, a Kosutány által használt laboratóriumi eszközöket is itt szeretnék majd elhelyezni. Ki, mit és hogyan gyűjt — ez részben magánügy, de nem teljesen. Hogy odaillő és érdeklődésünknek megfelelő régi tárgyak díszítsék, gazdagítsák otthonunkat, ez nem mánia, nem sznobizmus. A mai ember természetes igénye, hogy az előttünk élt nemzedékek munkáit, alkotásait is megbecsüljük, emberközelbe hozzuk. Ami pedig — a szakemberek véleménye szerint — olyan érték, ritkaság, hogy inkább a múzeumokba való, azt ne sajnáljuk feláldozni, és a nagyobb közönség számára is hozzáférhetővé tenni, hisz a múzeumok így váltak tulajdonképpen közös kincsestárrá. Mindig voltak, akik a tulajdonukban lévő értékeket felajánlották, nem sajnálták a fáradságot, az időt, olykor a pénzt, kerestek, kutattak — és találtak. Egy év alatt 330—340 ezer látogató fordul meg a megye múzeumaiban. Ennyi ember számára válik élménnyé a múlt üzeneteivel való találkozás. Mennyivel nagyobb erejű és hatásosabb az üzenet, ha nem családi vitrinekben, polcokon díszeleg, gazdája örömére, hanem mindnyájunkat megszólít: ismerj meg és tiszteld az alkotó embert, aki létrehozott... Páll Géza Olvasztárok. (Révész Tamás felvétele.) A sánta ördög A térmester segített az olvasztároknak. Ha kedvében volt, mindig ezt tette. Felvett a sarokból egy nagy lapátot, beállt a körbe és „etette” az ívfényes kemencét. Pocsék munka volt. Félórába is beletelt, amíg elfogyott a placcra behordott fémforgács. Egyszer megszámoltam: nyolcvannégyszer lendítette a kemencébe a lapát tíz-tizenkét kilogrammos terhét. Pokoli volt a hőség. A vörös izzású kemencebélés a nyitott ajtón át minduntalan testére csapta forró lehelletét. A flaneling alatt patakzott a víz. Káromkodott. Ha lapátolt, mindig megmagyarázhatatlan düh hatalmasodott el rajta. Előbb csak szavakat vakkantott, így „ ... Barom ... balfácán”. Aztán hosszabb versek következtek, végül szakadatlan áradat lett a szitok. A berakásnál Lucifer, rendes nevén Lajtai, a művezető is jelen volt. Rossz lábával — sántított, ezért is nevezték Lucifernek — ingajárásban volt a kemence, a kapcsolófülke és a kokillák között. Szükségtelen volt a jelenléte, hiszen a főolvasztár mindentudó, szigorú ember volt, hat művezetőnél is jobban értett az acélolvasztáshoz. Egyébként senki sem törődött Luciferrel. Beidegzett, precíz mozdulatokkal mindenki szótlanul végezte a dolgát. Kivéve a térmestert, aki szokásához híven mondta a mondókáját. — Ördögadta, ördögfajzat, sánta ördög — szavalta. Éppen rosszkor. A művezető a közelben állt, kék üvegén az izzó kemence bélését vizsgálta és tisztán, jól hallotta az utolsó szavakat. Egyből felment a pumpa. — Az anyád keserves istenét, te ganéj túró kulák — üvöltötte el magát. — Engem sértegetsz, te rohadék ! ? Óriási volt a meglepetés. Szájtáti panoptikummá merevedett a forgácsot lapátoló kör és hat bambaarcú ember bámult a művezetőre. Az pedig toporzékolt, dühöngött, sánta, féloldalas táncot járt egy helyben. — Senkiházi börtön töltelékek! — ezt mondta többször is, aztán megmerevedett és az idegességtől reszkető ujjakkal a főolvasztárra mutatott. — Te... Te... tudom, le hecceled itt ellenem az embereket. De én kirúgatlak, én tönkretesziek, Kábái Jóska. Itt nem fogsz lázítani, villanymotorokat lopni! A villanymotor említése — ha joggal történt is — nem volt egy fair dolog. Egy éve, hogy az olvasztárok az ócskavas behordása közben a vastelepen forgács alá dugva egy kis villanymotort találtak. Vadonatúj volt. Valaki ellopta, ellopták hát ők is, és elhatározták, kiviszik a gyárból, eladják, megisz- szák az árát. Kábái Jóska vitte ki a kapun. A motort egy madzagra kötötte, a madzagot a nyakába akasztotta és a masina a nadrágban, a lába között csüngött Jót mulattak az árán, de valaki beköpte a dolgot. Órabércsökkentés, prémiumelvonás lett a vége. Ha bántotta is akkor Kábáit a dolog, elmúlt, beletörődött, hogy az üzemben egy ideig nem viheti sokra. De most a művezető minden ok nélkül emlegette a motort, ok nélkül sértegette. Az agya megtelt vérrel. — Lucifer — mondta vésztjósló csendességgel —, ha nem takarodsz innen azonnal, én agyoncsaplak a lapáttal. A művezető a csapást nem várta meg. De azt sem várta, hogy valaki így beszéljen vele. Tőle mindenki félt, rosszindulata — az, hogy a vezetőknél akit csak lehetett, mósze- rolt és nem mindig eredménytelenül — rettegett hatalmat teremtett számára. Ez a hatalom most egy pillanatra megingott. Pucolt, mert tudta, hogy Kábái képes fejbeverni. A művezető elbicegett az irodájába, Kábái a sarokba vágta lapátját és kiment levegőzni. A többiek is utána ballagtak. Még a kemence ajtaját is elfelejtették lehúzni. Gubbasztottak a fal mellé rakott selejt öntvényeken, repedt bugákon, cigarettát cigaretta után szívtak, mígnem Kábái a térmesterre reccsent: — Mi az istent mondtál annak a hülyének? — Semmit. Hiszen tudjátok, ha én dolgozom, mindig beszélek. Káromkodok. Nektek is azért szeretek segíteni, mert nagyszerű a ritmus, ütemesen lehet csúnyábbnál csúnyább dolgokat mondani. — De mit mondtál, azt mondd ? ! — Mondom, hogy semmit. Még nagyon az elején tartottam. Valahogy így: egy lapát forgács, ördögadta... még egy lapát forgács, ördögfajzat... harmadik lapát forgács — igazából azt akartam mondani, hogy ördögfióka, de megláttam a művezetőt és kiszaladt a számon, hogy sánta ördög. Kitört a röhögés. Egymást túllicitálva ha- hotáztak mindaddig, míg Kábái azt nem mondta: — Na, gyerünk dolgozni! Az ívfényes kemence kihűlt. Az olvasztási idő jó egy órával tovább tartott. Lajtai, a művezető, már az első próbavétel után megírta a jelentést, Kábáit és társait szabotálás- sal vádolta. Hittek neki. Kábáit fizetéscsökkentéssel áthelyezték segédmunkásnak a rá- molókhoz. A főolvasztár helyére állított ember szolgálatkész volt, de kis tudású, határozatlan. Még a beosztott olvasztárok is jobban tudták, hogy mikor mit kell csinálni, de soha nem cselekedtek, soha nem szóltak. Az ívfényes teljesen Lucifer hatalmába került. A művezető receptje alapján adagolták a nyersvasat, a hulladékvasat, az acélforgácsot, a mangánt, a krómot, a meszet. Az egyik se- lejtet a másik után olvasztották. Lucifer már az őrület határán volt. Nem bízott senkiben. Maga kovácsolta a próbapálcákat, maga fúrta meg az öntecseket és vitte a forgácsot a laboratóriumba. Minden kapott eredmény után dühöngött. Egy hétig tartott a vesszőfutása, amíg az öntöde vezetői meg nem elégelték a sok selejtet. Kábáit visszahelyezték. ★ ★ ★ Lapátolták a fémforgácsot az ívfényesbe és a térmester hosszú idő után újra beállt a körbe. Űjra úrrá lett rajta a káromkodhatnék. Most azzal kezdte: — Balkezesek ... balfácánok ... — ekkor látta meg a közeledő Lajtait és elkurjantotta magát: — Fiúk, helyesbítek, ördögfajzat... ördögadta ... sánta ördög! A művezető, mint a süketfajd, semerre sem tekintve döcögött el a hahotázó olvasztárok mellett. Seres Ernő
