Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-02 / 205. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Á Kiskunsági Nemzeti Park Néhány évtizeddel ezelőtt a Kiskunság sok ezer holdas bugaci pusztáján még félnomád állattenyésztés folyt. Ennek a régi pásztoréletnek, a szilaj állattartásnak kíván emléket állítani ez a természetvédelmi terület. A képünkön látható korabeli csárda felújított állapotában is megőrizte hangulatát. Innen indulnak azok a lovas kocsik, amelyek a három-négy kilométer távolságban lévő nemzeti parkba szállítják az érdeklődőket. Persze gyalogosan is el lehet indulni, vagy akár gépkocsival, mivel a közelben parkolóhely várja az autósokat. A homokdűnék között elterülő pusztán mocsaras, nádas tavak lévén, szinte minden építmény nádból készült: a pásztorkunyhó, az ún. savóforraló és a tejespince egyaránt. Láthatunk itt kétkerekű eleséges taligát is, amelyen a bojtár hetenként hordta ki az élelmet a pásztoroknak a legközelebbi faluból. Láthatjuk a látófát, amelyre a bojtár fölállva messzebbre láthatott el a végtelen pusztaságban. Ebben az óriási „pásztorkunyhóban” rendezték be a pusztai életforma emlékeit megőrző Pásztormúzeumot. Fényképek, használati tárgyak, díszes fafaragások szemléltetik itt eleink életét. Itt, a puszta vendégváró területén is legelnek szabadjára engedett ménesek. Ezek a lovak megszokták már a kíváncsi szemeket, és a fényképező objektíveket. Elő a zsebkendőt! Néhány évvel ezelőtt, amikor Ranódy László, a költői szépségű (és nagy közönség- sikert aratott) Árvácska eszmei-művészi forrásvidékeit számba vette, egyebek között ezt mondotta: „Megszaporodtak a hűvös logikával szerkesztett, kizárólag a ráció fegyvereit forgató alkotások. A rendezők úgyszólván »kiszűrik« az érzelmeket a vászonról. Indokolatlanul, hiszen emóciók nélkül rohanó tempójú korunkban sem érdemes élni.” Ügy tapasztalom, hogy a filmművészek egy része felismerte ezt a hiányt, valamint igényt s most már szaporodnak azok az alkotások, melyekben nem annyira az ész, mint inkább a szív játszik meghatározó szerepet a cselekmény alakulásában. Persze nem egészen újkeletű találmányról van szó. A hetvenes évek elején — a nyugati pornóáradat keltette cáömör ellensúlyozására — a Love Story már megfogalmazni a „Vissza a természetes érzésekhez!” programját, így, önmagában ez a felhívás nem kárhoztatható: tényleg szükség van kötődésre, barátságra, szerelemre, egymás iránt érzett felelősségre. Mindössze az a baj, hogy a regény — és a film — időnként az érzelgősség vizein hajózik s a végzetszerűség mindent lebíró hatalmát bizonygatja. Az emberek között — szerencsére vagy sajnos — nagy különbségek vannak az érzelmek befogadása és kinyilvánítása tekintetében. De azért nem mindig érvényesül a „papírforma”. Láttam én már huszonéves fiatal férfi szemében valódi könnyeket vetítés közben (a Szállnak a darvak-at adták), azt is tapasztaltam, hogy a megrendítő szépségekre általában fogékonyabbnak tartott érett nők végigvihogták a vetítést (a film címe: A lovakat lelövik. ugye?). Nincs arra semmiféle törvény, hogy ki mikor vegye elő a zsebkendőjét. És ez a cselekedet nem minősíti az embert. Mindenesetre tény, hogy nagyon kevés olyan gondolkodó lény akad, aki mindig fittyet hány az érzelmekre s csupán pillanatnyi érdekeit tartja szem előtt. Mi kell ahhoz, hogy együttérzés, rokonszenv, szánalom stb. ébredjen bennünk a vásznon megelevenedő történetek láttán? Voltaképpen nagyon kevés. Egy kiszolgáltatott kisgyerek. Egymást megtaláló, de a gyógyíthatatlan betegség miatt csak tiszavirág-gyönyöröket élvező szerelmesek. Véletlen egymásra találások. Tudatos elválások. Szenvedés a történelmi viharban. Mindezzel lehet élni, de — visszaélni is. Nézzünk friss példákat a mostanában vetített vagy rövidesen bemutatásra kerülő alkotásokból. Duke készítette a Griffin és Phoenix című amerikai filmet. Már a téma is gyanús: két középkorú halálraítélt (a férfi is, a nő is gyilkos kórban szenved, tehát jószerint „vendégek” a Földön) egymásban találja meg fogyó élete értelmét. Giccsgyárosok húsz zsebkendőnyi könnyet facsartak volna ki a szentimentális sztoriból. Duke ellenállt a csábításnak. Griffin és Phoenix sorsának fordulatait ellensémafűzérben bontakoztatta ki. A hősök nem azon merengenek, ami lesz, hanem annak igyekeznek örülni, ami van. És ez maga a boldogság: az egymáshoz tartozás felelőssége, az értelmes tevékenység közös tervezése. Tolsztoj Lev felejthetetlen novellájában, az Iván Iljics halálában Geraszim, a muzsik fedezi fel az élet és a halál között meglévő dialektikát. A fizikai elmúlás nem szörnyű — vélekedik —, a morális pusztulás annál borzalmasabb. Mindenkinek meg kell halnia: ezen keseregni fölösleges. Megfelelő tartalommal szükséges kitölteni azt az időt, ami megadatott. Griffin és Phoenix hasonlóképpen gondolkoznak. Helyesen teszik. És ettől még egyáltalán nem párásodik el a szemünk. A leprás nő című lengyel filmben, melyet a készítő ország legnagyobb mozisikerei között tartanak számon, másféle a hangszerelés. Jerzy Hoffman, a rendező realisztikus társadalmi drámai mag köré szándékozott felépíteni a történetet. Nyilatkozatai legalábbis erre utalnak. És mit látunk a vásznon? Tormareszelést. A művész eléggé agresszíven „utazik” arra, hogy meghatódjunk. Waldemar és Stefánia kapcsolatának fejlődésrajzából pontosan az maradt ki, ami ezt a nyúlós-ragadós sztorit általános érvényűvé emelné. „Öh”-okból és „ah”-okból lehetetlen még épkézláb melodrámát is ösz- szeállítani. Egyébként az imádott lány A leprás nőben „kileheli lelkét” (hogy stílusosan fogalmazzak). Ez lenne a Love Story egyik őse? Lehetséges. Mindenesetre tény, hogy a megfilmesítés alapjául szolgáló regény 1908-ban született, s számtalan kiadást megért. Persze nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy közben eltelt néhány évtized, s szokásaink, érzelmeink szertartásai alaposan megváltoztak. A leprás nő konzervatív szemléletet képvisel. Még azt a ziccert is kihagyja, ami pedig kézenfekvő lenne: egyáltalán nem teszi idézőjelbe a fellengzős, külsőséges, pomádé- szagú világot. S még egy megközelítési lehetőség. Uosztockij A fekete fülű, fehér Bim kissé elnyújtott képsorain egy ember és egy kutya barátságának krónikáját ábrázolta. A befejezés egyszerre tragikus és optimista. Kimúlik a hűséges állat és a gazda megpillant egy hozzá hasonló, fiatál ebet. Ennyi. Képzeletben tudjuk a folytatást, banálisán megszokott a dolog, mégis összeszorul a torkunk. Rosz- tockij azt a körforgást fogalmazta meg, mely a pusztulás és a születés, a halál és az élet örök dialektikájával kapcsolatos. Mindez voltaképpen természetes, az érzelmi fűtöttség mégis olyan expresszív, hogy könnyet csal a szemünkbe. A szovjet művész nem sétált a szenti- mentalizmus csapdájába: igaz művészettel hatott érzelmeinkre. Nem hiszem, hogy normákat lehetne meghatározni a demarkációs vonalakat illetően. Maradjunk annyiban: csak akkor vegyük elő a zsebkendőnket, ha megrendülünk. A giccseket kár átélnünk. Az emberi-társadalmi katarzist annál inkább. Veress József Pólyák Ferenc, népi fafaragó baltája nyomán kerekedett ki a fatörzsből ez az élethü portré, amely most a lógazdaság udvarán áll. Győri Lajos képriportja Régóta vártuk Balogh Edgár emlékiratainak újabb kötetét. Az első 1965-ben jelent meg Budapesten, a Szépirodalmi Kiadónál, Hét próba címmel, s az egykori Sarlósvezér küzdelmeit tárgyalja 1935-ös Csehszlovákiából történt kiutasításáig. A kiutasítás Balogh Edgár rendezetlen állampolgársága ürügyén történt, az igazi ok azonban a cseh és szlovák kommunistákkal való szövetkezése, baloldali magatartása volt. Ügyeinek intézésére két hetet kapott a csehszlovák rendőrségtől. Pozsonytól a halmi határállomásig utaztában még felkereste stószi elvoDunatáji szolgálat nultságában Fábry Zoltánt, akitől romániai magyar újságokat kapott, hogy ismerkedjen új harcostársaival. Balogh Edgár, a „középeurópai ember”, akiről ellenfelei élcesen azt híresztelték, hogy napi testgyakorlatként átússza a Duna-medencét, azonnal bevetette magát a romániai közéletbe. Igaz, mint katonaszökevénynek, először katonai szolgálatát kellett letöltenie, de még kincstári emberként is tudott időt szakítani civil harcaihoz. S mivel sorkatonaként szolgált. közel került a falvak népéhez, a román, a szász és a magyar parasztsághoz. A Szolgálatban című. kötet, bár követi szerzőjének életútját, nem önéletrajz. A román kommunistákkal szövetkezett magyar dolgozók népfrontos összefogásának, harcainak története. Balogh Edgár a népfrontos összefogás híve, minden erejével azon fáradozott, hogy közös irányba tereljen minden, a demokratikus haladás mellett elkötelezett erőt. Ezért az illegális kommunista mozgalom részéről több bírálat és vád is érte. Ma ezeket a bírálatokat a szektásság hajtásainak könyvelhetjük el. Balogh Edgár a szláv—román—magyar egymásra utaltságot hirdette mozgalmi és szervező munkájában, „közírói” tevékenységében. A bécsi döntésig a Román Kommunista Párttal együttműködve, majd 1940 és 1944 között a KMP északerdélyi politikájában. Az erdélyi kommunisták történelmi hagyományaiknál és stratégiai helyzetüknél fogva jóval hatékonyabban tudták végrehajtani a párt által rájuk rótt feladatokat, mint magyarországi elvtársaik. Pedig az ő soraikat is tizedelték a lebukások. Ennek ellenére a kolozsvári központ körül szer- vezkedők nemcsak az erdélyi, hanem az országos akciókból is kivették a részüket. Nem túlozzuk el az igazságot azzal, hogy ebben Balogh Edgárnak is jelentős szerepe volt. Személyes kapcsolatai révén, rugalmas népfrontos taktikával sok mindent el tudott érni. Tevékenysége a Kis Űjságnál, a Magyar Nemzetnél, a Kelet Népében, kapcsolatai a népi és a munkásírókkal, mozgalmi szerepe, mind-mind a magyarországi és az erdélyi munkás- mozgalom történetének része. Romániában ugyanazt folytatta, amit Csehszlovákiában elkezdett: baloldali elkötelezettséggel küzdött az egymásra utalt népek közeledéséért, a társadalmi változásokért. Nagy Elek írta a Keleti Űjság 1944. szeptember 19-i számában, de a sorokat írhatta volna Balogh Edgár is: „Egyszer már mindkét népnek (a románnak és a magyarnak) el kell jutnia oda, hogy megértse — s tudjuk, az erdélyi magyarság milyen széles rétegeiben él ez a hajlandóság —, hogy egymás mellett kell élnünk, hogy meg kell értenünk egymást. Hiszen bármilyen ellentétek is szítódnak közöttünk, alig tagadható, hogy tej testvérek vagyunk: egy sors tejét szívjuk, ez üt ki társadalmi, politikai és gazdasági küzdelmeink hasonlóságában.” 1935-től 1944-ig tárgyalja a történelmi eseményeket Balogh Edgár. Az idő nyomot hagy rajta, alaposan megforgatta, de tevékeny, alkotó részese volt ő is a történelemnek. Az erdélyi irodalomban mindig nagy hagyománya volt az önéletírásnak, az emlékiratoknak. A romániai magyar írók folytatják ezt a hagyományt. Olvashattuk Veress Pál és Nagy István önéletírását. Az ő műveikből az erdélyi munkásmozgalom képe tárul elénk, Balogh Edgár ehhez hozzáteszi az értelmiségiek, Erdély összes haladó erőinek tablóját. Reméljük, hogy az alkotóereje teljében lévő szerző tovább folytatja megkezdett művét, hiszen nem kevésbé fontos és megszívlelendő történelmi tanulsággal bíró események zajlottak a szocialista átalakulás idején is. (Balogh Edgár: Szolgálatban, Kriterion, Bukarest, 1978.) Tóth István KM
