Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-12 / 188. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. augusztus 12. Szemtől szemben Pál Gyula festőművéss zel „Képeim beszédesek legyenek... 99 — Tudjuk, hogy egészségi állapota gátolja az intenzív alkotómunkában, mégis szép számmal láthatjuk műveit tárlatokon és másutt. Furcsa talán a kérdés, de milyen sajátosságot hozott művészetében a betegséggel járó állapot? — A művész palettáját az élet alakítja, színesíti, deríti vagy sötétíti. Napfényes és borult napokra másként reagálunk. Egészségünk jókedvet ád, betegségünk sürgetően jelzi, hogy rohan az idő. Bajunkon keseregni nincs idő, ha tennünk kell. És tennünk kell. A művészet nem játék, nem divatok dicsérete: a művészet vállalt kötelezettség, következetes helytállás. A művész betegségében is művészi célját kutatja, látja, alkotásokban és kifejezésekben él, és gondolkodik, a világról alkotott véleményeit újra és újra fogalmazza, erősíti születő művein át, mondandóját mondania kell, mert helyette senki ezt meg nem teszi, örülök újabb képeimnek, kiállításaimnak és örülök szépszámú tárlatlátogatóimnak. Vágyam, hogy újabb és jó képek szülessenek, s vágyam, hogy értsék tartalmukat, mert ezek a gondolataim, s e gondolatok onnan származnak, akikhez szólnak. — Vidámabb színekkel dolgozik, mint korábban, amikor gyakran érte bírálat, hogy sötét tónusúak a képei. Mi ennek a változásnak az oka, magyarázata? — Vidámabb színeim nem bírálóim érdeme. Ki tudná értelmezni valamennyiük mondatokba foglalt gondolatát? Egy szó is sokként érthető, s én a szavakat úgy értem, ahogy a valóság, az élet és szubjektív énem diktálja. Vannak napjaink, perceink, melyeket nagyobb örömmel fogadunk, s ünnepiünk, mint másokat, színesebb szavakkal mondunk ilyenkor köszöntőt, meghittebb a kézfogás, s egy pillanatban színekké oldódik fel a körülöttünk lévő világ... — Akik sötétebb tónussal vádoltak és vádolnak, szemet hunytak azon igazságok előtt, amelyeket én látok és bizonyítok, de szemet hunynak korábban festett, ugyancsak színes és világos tónusú képeim láttán is. Talán tartalommal lehetne vádolni, hisz mindkét esetben igazságot mondtam festői nyelvemen. Akik képeim látni akarták és szóra bírták — sokan vannak, kérdezték és vallatták, talán megértették a „különös” festői szavakat, s rájöttek emberi hangzásukra. — önt a parasztemberek — és a régi parasztházak — egyik legjobb, országosan is elismert festőjének tartják, így van ez továbbra is? Milyen más témák foglalkoztatják mostanában? — Még emlékszem azokra a napokra, amikor megjelentek erőteljesen megfogalmazott paraszti házaim, asszonyaim, alakjaim. Országos visszhangjuk sokak emlékében él. Emlékszem a kiállításokra: pezsgő viták rögtön- ződtek, ahol hosszában nézegették sötét ruhás alakjaimat, valamiféle vészmadarakat láttak akkor bennük, ahogyan megjelentek szögletesen csúcsos fejkendőikkel, földhöz szokott mozgásukkal, ki- hagyult színeikkel. Szekérelemekre, rusztikussá faragott akácok felületére emlékeztettek ezek a formák, s bennük keményen helytálló anyáinkat köszöntöttem. Régen kísért a vágy, hogy emlékül örökítsem meg, halhatatlanná fessem tűnőben lévő paraszti életünk hőseit. A témakör most sem zárult le, hisz’ hol vannak a még hiányzó képek, a még jelenünkben is létező, de távoli emlékképek, a portrék? Napjaink rohanó világának magunk is részeseivé válunk. Idegrendszerünk gépek ütemére emel fel, vagy sújt le bennünket. Ha a művész korának érzékszerve, figyelője, éreznie és látnia kell körülöttünk a tényeket, szemére senki panaszt nem vethet, ha képei között „Üj földet”, „Üj parasztot”, „Űj munkást” fest meg és az „Egyetemes embert”! — Alkotásainak milyen százaléka jut el a közönséghez? Milyen megélhetést nyújt ez a művésznek? — Jóleső érzés tapasztalni, hogy alkotásaimnak zöld utat teremtenek az igazi közönséghez. Szeretik, kérik — és hiszem, hogy értik — kiállításomat. Festményeimet országszerte, de határainkon túl is ismerik. Fogadott vendége vagyok országos tárlatainknak, önálló kiállításaim sokszor többek a kelleténél, pályázatokon veszek részt, díjakat kapok és újra festek, pazarlóm a drága festékanyagot. Nem panaszkodom, de elégedett sem vagyok, hisz’ az erkölcsi elismerés mellett fehér hollóként jelentkeznek a vásárlások. A Képcsarnok szükségmegoldásként is bizonytalan és sovány vigaszt nyújt. Lehet, hogy képeim nem bútorokhoz és falmintákhoz festettek, nem dísztárgyak, vagy divatcikkek, de becsületes munkák, festmények, s hogy így történt, ezt nem érzem sohasem bűnömnek. — Az alkotási folyamatot végigszenvedi, vagy könnyen fest? Mennyi idő szükséges egy nagyobb festmény elkészítéséhez? — Az alkotási folyamat nálam egészséges birkózás az anyaggal. A szükséges tárgyak „jóindulatú barátként” engedelmeskednek akaratomnak a képépítés során. Szeretek velük dolgozni, szeretek festeni. Számomra ez öröm, ma talán több: Élet. Azért fricskaszerű ügyességgel nem születnek képeim, meg kell értük küzdeni, melyikért hogyan, talán azért is szeretem egyiket így, a másikat úgy. Fontos számomra, hogy képeim különös némaságukban is beszédesek legyenek, emberiekké tudjanak válni, emberekhez tudjanak szólni. Mennyi idő telhet el, amíg az élmény festménnyé fogalmazódik? Nem tudni. Létrejöttük után nyomozni ki tudna? A művész már régen dolgozik, amikor még semmit sem lát a néző. Meglehet, hogy évek kitartó munkája szül silány eredményt, míg isteni szikra rögtönöz remekművet ... — Mi a véleménye az utánpótlásról a megyében, mit kellene tenni a tehetségek felkarolása érdekében? — Régi mondás: a tehetség utat tör magának. Tudjuk, ez ma nem elegendő. Rajztanításunk problémáival országos szinten foglalkoznak. Tehetséges fiataljainkkal az iskolákon túl is foglalkoznunk kell... E vidék mindig is bővelkedett tehetségek terén. Gondoljunk csak a fel- szabadulást követő évekre, hány és hány tehetséget adott e megye? De azután is. Kérdés lehet: eleget teszünk-e ma ittlévő tehetséges fiataljaink szakszerű képzése terén, vagy csak nézzük, miként viaskodnak problémáikkal, esetleg útvesztőkben. Tehetünk-e valamit? Gondolom, igen. És ebben igen nagy szerepe van megyénk alkotó kollektívájának. Véleményem szerint ez izgalmas kérdés. — Milyen támogatást kap a megyei csoporttól, a művésztársaktól, hisz’ egészségi állapota változó, olykor rászorulna a segítségre? — Kissé elgondolkodtató a kérdés, hisz’ művészeink szinte mindegyike támogatást várhat, ki erkölcsi elismerést, ki anyagi juttatást. Részemre tisztelt művészbarátaim a legnagyobbat juttatták: erkölcsi támogatást adnak azzal, hogy elismerik művészi tevékenységemet, munkásságomat, szeretik művészetemet, kiállításaimra eljárnak, otthonomban meglátogatnak, országos és helyi hírekkel szolgálnák. Nem említem megyei csoportunkat, mert az csak volt. Öröm számomra, hogy a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja, a Magyar Képzőművészek Szövetsége és kelet-magyarországi területi szervezete ugyancsak támogat .., — Milyen terveket, tennivalókat szabott magának a közeli hónapokban és elégedett-e azok megvalósításával? — A témák és tervek jönnek. Halmozódnak, lassan Bábel tornyává épülnek, hisz’ megvalósulásuk részlete történik csupán. Ügy látszik, elmentek a szilaj és hetyke évek, pihenés és festés, festés majd értékelés váltják egymást napjaimban. Ki tudja, melyiket kívánja jobban mai énem? „Addig nyújtózz, amíg a takaród ér” — szól a közmondás. Élni szoktam vele, de a megelégedést nem nekem találták fel... Terveim és vágyaim: dolgozni, festeni, kifejezni. El kell mondani mondanivalómat, mert helyettem ezt senki meg nem teszi. És ez így van rendjén. Páll Géza Pál Gyula: Öreg ház Hogyan alakul a tudatépítés technológiája? Népművelők nyáron VIVALDI VONÖSAI néhány másodperc szünetet tartanak, egy szék megreccsen, valaki a zsebkendőjébe köhög, a karmester lapoz a partitúrában, s a szabadtéri koncertpark villanyfény világította fekete-zöld lombjai alatt felhangzik a Nyár. Napsugár, búzakévék, mezei virágból kötött csokor, kergetőző felhők, csillogó víztükör. Öröm, kötetlenség, pihenés. A kép idillikus és valódi is. Bár a nyár szóra felmerülő kép igaz, az újjongásra késztető variációnak is van másik oldala. A munkáé. A szántóföldé, a műhelyé, a terepé, a kórházé, a fűszerbolté, az íróasztalé, az autóbusz volánjáé, a konászstangáé. Sztereotip és hiányos felsorolás ez ama bizonyos másik oldalnak, a másik oldal képsorának, tehát tetszés szerint bővíhető, kiemelhető belőle ez és az, kinek-kinek megítélése, s a dolog társadalmi fontossága szerint. Válogatunk tehát és válogatás közben kicsit irigykedve gondolunk azokra, hagyjuk ki azokat a munkaképek sorából, akik együtt vakációznák a már eleve kihagyottakkal, a színházzal és az iskolával. E most kihagyottak pedig nem mások, mint a művelődési intézmények és azok, akik ott dolgoznak. Azok, akik a közművelődési évad idején nem a ma és a holnap, hanem a holnapután lehetőségeit teremtik meg a tudás, az ismeretek felnőtt embereknek való továbbadásával, s áttételesen bár, de végeredményben anyagi értékeket teremtenek a jövő számára, akárcsak a tanítók és a tanárok. o DE HELYES-E KIHAGYNI a hivatásos népművelőket a nyári munka képsorából? Száz ember közül kilencvenkilenc azt mondaná, hogy igen. Ugyan mi dolga is lehet a népművelőnek „uborkaszezonban” ? Nos, hagyjuk a nyári programokat, ne beszéljünk most a szabadtéri koncertek, színielőadások megszervezéséről, végigügyélésé- ről, ne beszéljünk a beatkoncertekről, ahol — a szabadtéri színpad méreteihez képest — nyolcszáz, vagy ezernyolcszáz fegyelmezetlen és arénázó ifjú embert kell féken tartamok. Ne beszéljünk arról, hogy sok városban a gyerekek szórakoztatására még a strandokon is ügyeletet tartanak, játszanak a kicsikkel, sportversenyeket rendeznek számukra, színes rajzfilmeket vetítenek — ne beszéljünk ezekről, hiszen az őszi-téli-tava- szi évad munkájához képest mindez csakugyan csekélység. Ám beszéljünk arról, hogy éppen ezekben a hetekben és hónapokban készül el gondolatban és papíron mindaz, amit az ifjú és az idősebb közönség ősztől nyár elejéig kapni fog színházban, hangversenyteremben, kiállítási termekben, klubokban, szakkörökben, öntevékeny művészeti csoportokban. A nyár a következő évad előkészítésének ideje minden népművelő számára, nem pedig a gondtalan, kötetlen, végeláthatatlanul hosszú vakációzásé. Illesszük csak a többi közé ezt a képet, a nyáron is dolgozó népművelő képét és gondoljuk el, mi minden szükséges ahhoz, a tárgyi adottságokon túl persze, hogy egy város, egy község művelődési háza azt nyújtsa, s olyan mennyiségben és minőségben, ami egyrészt kielégíti a város vagy a község lakóinak igényét, másrészt igényt kelt a közönségben, azaz egy lépéssel mindig előbbre jár a közkívánalomnál és a közízlésnél. O SOK ÉV ELMÚLT MÁR AZÓTA, hogy a vidéki kultúrházakban megjelentek áz első, még „nem szakmásított” népművelők. Azóta a kívánalmak megsokasodtak, azóta megszületett az irányelveket és keretet adó köz- művelődési törvény — napjainkban már nemcsak a hídépítés technológiája más, mint volt, hanem a tudatépítés technológiája is. S változott a felhasználandó nyersanyag összetétele is: elavult formákkal éppúgy nem lehet ma már az emberek elé állni, mint elavult ismeretanyaggal. S éppen ilyenkor, a tervezés időszakában ébred rá a népművelő arra, hogy nehezebb dolgokra kell vállalkoznia, mint a megelőző nyáron. Gondoljuk csak meg: a tudományos forradalom hullámai csapkodják tudatunk parjtait; tudományos és műszaki középkáderek tízezer számra hagyják el az oktatási intézményeket. Mit ért és fogad be ebből az úgynevezett köznapi, a tudománnyal közvetlen kapcsolatban nem lévő hivatású, vagy munkakörű ember? Semmit, vagy legalábbis nem sokat. így gondolja az ember, pedig tudja azt, hogy az emberi ismeretek épületének egymástól legtávolabb eső szárnyai, falai, szobái is összefüggenek egymással, hogy az emberi kultúra egy és oszthatatlan. Kell tehát, hogy az embereket érdekelje, kell, hogy ne menjenek el közömbösen e dolgok mellett, s bár ma már polihisztor nem lehet senki, ugyanilyen lehetetlen, hogy bárki is tokba bújt ember módjára vegetáljon, rábízva a világ dolgát — minden tekintetben — a többiekre. Pontosan ez a felnőttekkel, az iskolán- szakiskolán túliakkal foglalkozó népművelő elsődleges dolga, ennek a kíváncsiságnak, az általános, a minden iránti érdeklődésnek felkeltése, meghagyva s ápolva persze a szakirányú érdeklődést is. O MŰVELŐDÉSPOLITIKÁNK IDEÁLJA a sokoldalúan képzett szakember, aki egyúttal társadalmi érdeklődésű is. Az az ember, aki nem emeli bálvánnyá sem az úgynevezett humán, sem a természettudományos műveltséget. Az az ember, aki zárt ismeretskatulyák helyett a teljességre, illetve a teljesség felé való nyitottságra törekszik. Akinek van igénye mindarra, ami emberi vívmány, s aki az összefüggések felismerésére törekszik. Ilyen igénnyel lép fel, illetve ilyen igényt realizál ma már a népművelők képzése, s ez az igény realizálódik ma már minden jó népnevelő munkájában. A nyári munkában, az előkészítésben is. K. D. ...............................................—.................... — Győrffy László: Nagyszünet N. Teréz 9 óra 40 perckor, az úgynevezett nagyszünetben a többiekkel együtt kiment az osztályból. Már reggel, tanítás kezdete előtt észrevette, hogy a hálójuk ajtaja nyitva van. A tantermek és háló egyazon folyosón sorakoznak egymás mellett ebben az intézetben. N. Teréz tizenhárom éves állami gondozott, magyar állampolgár minduntalan a nyitva felejtett hálóajtóra, egy, ágyának szivacsmatraca alatt napok óta őrzött levélre és az otthoni látogatás alkalmával elcsent borotvapengére gondolt. A „nagyszünet” előtt már végképp nem tudott uralkodni magán. Egész óra alatt a padján rendezgette füzeteit, könyveit, ceruzákat, golyóstollakat. Állandóan „rá kellett szólni”. Biológiaóra volt a „nagyszünet” előtt. Amikor kilenc negyvenkor N. Teréz becsukta maga mögött a háló ajtaját, senki nem ment utána. Ágyához sietett, kihúzta a levelet a szivacsmatrac alól, a címzés nélküli borítékból kirázta a borotvapengét és az ágyára leülve, kapkodva, esetlenül belenyisszantott a bal, majd a jobb alkarjába, csuklója és könyöke között. Nem érzett fájdalmat, csak apró tűszúrásnyit. Pár másodpercig vérző karját nézte, aztán vízszintesen lefeküdt ágyára. A címzés nélküli borítékba dugott levele az ágy mellett, a földön hevert. „Kedves apu! Ne haragudj, hogy ezzel a hosszú levelemmel megzavarlak, de sok minden olyasmi összegyűlt, amit közölni akarok veled. Őszintén megmondom, vagyis írom, hogy nem örülök annak, hogy levelet kell írnom neked. De muszáj. Hiába, sok minden van, amit az ember nem úgy szeretne, de aztán mégis kénytelen megcsinálni. Ugye neked is ez a véleményed? És kíváncsi vagyok, hogy a többi dologra hogy fogsz nekem felelni, mert észrevettem már azt, hogy te is sokszor furcsán és hidegen viselkedsz velem. Hogy te is, magyarosan már tojsz a fejemre. Csak azt árulnád el, mi adott erre okot? Mert azért sose haragudtam volna meg, ha el tudtad volna mondani bizonyos dolgok okát. Nem azt mondom, hogy én nem bántottalak meg soha, de azért utána abbahagytam. Ti anyuval levélben úgy írtok nekem, mintha a kapca- rongyotok volnék. Ha én néha rossz vagy dúrva voltam, repült érte a pofon. Ti meg jó nagy durvaságot adtok nekem. Csak az nem biztos, hogy egy gyereknek ezt tűrni kell, mert ő kisebb, mint egy felnőtt. A gyereknél sem egészen úgy megy ez!!! Mert. ha egy szülő olyan a gyerekével, ahogy ti csináljátok velem, akkor azért annyi joga neki is van, hogy visszaadja akár a rosszat, akár a jót. Csak a mai világban úgy van, hogy ha a szülőnek egy gyereke van, az már terhére van, de egy másik ezért mégis kéne neki. Aztán azzal is később azt csinálja, amit az elsővel. Hát igen, a legköny- nyebb világra hozni: utána bevágni az intézetbe, aztán KM o
