Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-26 / 199. szám

A próba „Egy diplomás hamarabb kap lakást...’ Á nővérszálló lakói Délelőtt egy nyíregyházi gyermekkörzeti orvosi rendelő­ben. (Császár Csaba felvétele) Vendégünk: Markovics Miklósné Nem megőrzés, gondozás Sok tucatnyian laknak bent a kórházban, a nővérszállón. Van, akinek átmenetileg ad otthont, de nem kevés azok száma sem, akik hosszú éve­ket, évtizedeket töltenek el itt. Megbélyegző jelző is tapad az épülethez, a hamis álta­lánosítás terméke. Mi ra­gasztjuk ezt rá. Mi, akik ak­kor, amikor injekciót adnak be, amikor bekapcsolják az infúziót, amikor megállnak a kórházi ágy lábánál, ijed­ten, könyörögve, vagy éppen­séggel reménykedve nézünk rájuk. Az ápolónőkre, a nő­vérekre. Czirják Anna A nővérszálló délelőtt csendes. Van, aki most tért csak nyugovóra, mások nem­rég ébredtek fel. Czirják An­na is kilenc óra után jön ki a fürdőből, egy kis türelmet kér. Tíz perc múltán kopog­tatunk be hozzá. A helyszín ábrázolása helyett csak eny- nyit: a háromágyas szoba tiszta és kellemes. — A szobák többsége két­ágyas — mondja. — A „sza- niban” dolgozom, eddig 600 forintot fizettem egy albér­letért, de hol volt az ettől? Czirják Anna Nagykálló- ban érettségizett. A mező- gazdasági főiskolára jelent­kezett, nem vették fel, mun­ka mellett lett ápolónő. En­nek éppen négy éve. Cigarettára gyújt, a kön­töst összébb húzza magán. — Szeptemberben megyek férjhez, Leninvárosba költö­zünk. Ott még nincs kórház, de az egészségügyben mara­dok. Ezt a munkát nem cse­rélném fel semmivel. Nincs annál jobb, ha azt látom, hogy gyógyultan megy el a kórházból valaki. Nagy tü­relem kell, mert sokszor bo­garasak az emberek. De mi­lyen legyen valaki, ha öreg és beteg? A jelzőkre gondolok, ami­kor kérdem: — Sok a kötöttség a szál­lón? — Alig valami. Itt felnőtt emberek élnek. Van egy ál­talános vélemény: „Ezek ápolónők ...” Kár lenne ta­gadni: akad, aki alapot is ad erre. De általánosítani, erős túlzás. A kissé kietlen klubszobá­ban egyszál fiatal nő iff és olvas. Amikor beszélgetni kezdenénk, középkorú asszony érkezik, együtt mennek ki. — Az édesanyám volt — kér elnézést Kovács Ferenc- né. — Néhány dolgot kellett megbeszélnünk. Két éve lakik itt. Nemrég ment férjhez, a férje most katona, tíz hónapig tart még a különélés. — Elég nehéz így — mesé­li, míg a hetilap oldalait pörgeti —. Nagyhalászi va­gyok. Lakhatnék otthon is, de a bejárás nagyon fárasz­tó lenne. Azt mondták ott­Kovács Ferencné hon, ne strapáljam magam ágyon csak azért, mert férj­hez mentem. A neheze hát­ra van, ha újra összekerü­lünk, meg kell próbálnunk a városban lakást szerezni. Ibrányban érettségizett és mindig ápolónőnek készült. A belgyógyászaton dolgozik, ezt az osztályt nagyon szere­ti. Azt mondja: jó a szállón lakni. — Sokan azt állítják, ez egy átjáróház. Bizonyos ér­telemben igaz, hiszen elég sokan jönnek rá: nem nekik való ez a hivatás. Kívülről nézve könnyebbnek látszik, mint valójában. Sokan hagy­ják itt a pályát, férjhez mennek, más állást keres­nek. Én maradni akarok. Aki ezt vállalja, az maradjon. — Fizetés? — Az alapom 1900 forint. Ügy 2200 körül jön havonta össze. — Hálapénz? — Borravalóval nem lehet gyógyítani. — Látszik, őszin­tén mondja.'— Nem szabad, hogy csak ezen múljék. Elő­fordul, hogy valaki erre hajt rá. Ebbe nekünk beleszólá­sunk nincs. Ki-ki a saját lel­kiismerete szerint intézze. Természetesen én is kaptam már pénzt. De megnéztem, elfogadhatom-e?/ Egy csokor virágnak jobban örülök. Ez a munkánk, ezért kapjuk a fizetést, ha nem is sokat. Itt a fizikai, pszichikai, szellemi megterhelés egyaránt nagy. De arra gondolok: én is le­szek beteg, leszek öreg, ne­kem is jól fog esni, ha valaki gondomat viseli... Páll Borbála a kórszövet­tan laborasszisztense egyike a legrégibb lakóknak, ö a la­kóbizottság elnöke is. Kilenc éve él a szállón. — Nálunk önkormányzat van — mondja. — Van há­zirendünk, ami mindenkire kötelező, de tudjuk, nem in­dulhatunk ki abból, hogy itt kislányok élnek. Persze akad gondunk. Nemrég apróbb lo­pásért kellett valakiket el- távolítanunk. És volt már lány, aki az ablakból kiabált ki a fiúknak: „Gyertek fel, van konyakom, és szól a magnó...” De nem ez a jel­lemző. Míg munkahelyén kalauzol, ahol a halál okait azért ku­tatják, hogy a jövő betegeit jobban gyógyíthassák, önma­gáról is beszél. Páll Borbála — Kilenc év hosszú idő, és mi tagadás, hiába jó itt, csak él az emberben a saját ott­hon iránti vágy. De mit le­het tenni? Néha úgy érzem, a középkáderek az élet mezsgyéjére kerültek. Egy diplomás kap lakást, nem tengődik évekig az orvos- •szállón. Páll Borbála nem erre a pályára készült. Tanár akart lenni. Ma azonban örül, hogy így sikerült. Apagyra való, édesapja a SZÁÉV-nél gép­kezelő. — Jó családom van — mondja. — De még egy mon­datot a szállóról. Itt sok minden megeshet, mert az itt élőknek ez az otthona ... Szöveg: Speidl Zoltán Kép: Császár Csaba Már 27 éve dolgozik az egészségügy egyik, sokak ál­tal mostohán kezelt ágaza­tában, a bölcsődei nevelés­ben Markovics Miklósné, a nyíregyházi Vécsey közi 1. számú bölcsőde vezetője. Társadalmi megbízatásban a szakszervezeti tanács elnöke. Ezért kértük meg, hogy szól­jon a bölcsődékben dolgozó nők helyzetéről. — Egy biztos, nem mindig elég megbecsült munkahely a bölcsőde. Korábban sokan itthagyták a pályát az anya­giak miatt. Az utóbbi idő­ben viszont sokat változott a helyzet, emelték a béreket, elismerik a szakmai mun­kánkat. Több problémánk van a szülőkkel, akik közül néhányan csak gyermek- megőrzőnek tekintik a böl­csődét. Igaz, hogy az otthont nem tudjuk pótolni, de a szakszerű gondozás, a na­gyobbak felkészítése az óvo­dára már nevelési feladat. Eredményt úgy tudunk elér­ni, ha a szülők és a bölcsőde egyet akar. — Kikből lesz a jó gondo­zónő? — Mondhatom, hogy két korosztályból tevődik össze a gondozónők köre. Az első fe­le lassan a nyugdíj felé tart, akik évtizedek óta dolgoznak ebben a munkakörben. A másik csoportban olyanok vannak, akik mint technikai dolgozók kerültek ide, a munka mellett végezték el az egészségügyi szakiskolát, megszerették ezt a hivatást. — Hivatást említett. Nyil­ván nem marad meg ezen a pályán az, aki nem szereti a gyerekeket. Azonban távo­zásra késztethetnek a rossz munkakörülmények is. — Biztos, hogy az átlagos­nál többet kell dolgozniuk a nyíregyházi gondozónőknek. Az igényekhez képest kevés a bölcsődei hely, ezért példá­ul a 48 gyerek befogadására épült bölcsődében nálunk is 68 gyerek van. Még ha akad is közülük hiányzó, azonban egy gondozónőnek sokkal kevesebb ideje jut egy gye­rekre, mintha kevesebben lennének. — A bölcsőde, mint mun­kahely azért sem lehet ide­ális, mert itt is két műszak­ban dolgoznak. Okoz-e ez va­lamilyen gondot? — Nálunk is van egyedül­álló anya, aki kisgyermeket nevel, vagy van, aki a férje munkabeosztása miatt nehe­zen tud reggel fél hétkor kezdeni. Megpróbálunk olyan munkaidő-beosztást készíteni, hogy a családnak is megfeleljen. Ezt minden bölcsődében egyénileg, helyi­leg oldják meg, többnyire sikerrel. Hiszen az is előfor­dul egy hirtelen megbetege­dés miatt, hogy reggeltől es­tig bent kell maradni. A ta­pasztalatunk az, hogy aki ízig-vérig gondozónő, az eny- nyi probléma miatt még nem hagyja itt a pályát. — A szülők csak a gondo­zónőkkel vannak kapcsolat­ban. Mellettük az úgyneve­zett technikai személyzet, a konyhai dolgozók, a takarí­tónők munkájától is függ hogy szép és jó legyen a bölcsőde. — Elég nehezen kapni em­bert, a konyhán bizony so­kat kell dolgozni. Mégis, akik már régóta itt vannak, azok maradnak. Rosszabb a hely­zet a takarítónőknél, akik a két műszakos beosztás, és az alacsonyabb fizetés miatt könnyebben elmennek. — Ki az, aki erre a pályá­ra kerül? — Könnyű azt mondani hogy aki szereti a gyerekeket kedvet érez a nevelésükhöz Sajnos jelenleg nem vagyok derűlátó, ugyanis Nyíregyhá­zán, a Kölcsey szakközépis­kolában megszüntették a; ilyen irányú képzést, s £ munka melletti tanulásrí sincs most lehetőség. Pedif < gondolni kell arra is, hogy rövidesen nyugdíjba kerülői helyére, az új bölcsődékbe —J éppen a gyerekek érdekében — szaképzett gondozók kel-; lenek. Lányi Botond Talán meghökkentő, ám ennek ellenére igaz az aláb­bi kis történet. Űjonnan vég­zett fiatal orvosnő került az egyik faluba. Üde jelenség volt, barátságos, kedves sza­vú: napok alatt belopta ma­gát a betegek szívébe. Hatá­rozottnak is tudott mutat­kozni, ha kellett — mondjuk az indok nélkül táppénzt ké­rők előtt. Nem is volt sem­mi hiba, míg egyszer csak suttogni kezdtek a faluban a kis doktornőről. Ö is észre­vette, hogy sokan másképp néznek rá, mint addig — és sejtette is az okot. Pár hóna­pos működése alatt ugyanis (előzetes elhatározásához hí­ven) nem fogadott el sem­mit a betegektől. Se pénzt, se mást. Udvariasan, mosolygó­sán, de elhárította a boríté­kot ... És jött a pletyka. „Nagyké­pű, felvágós ... Mire hordja úgy fenn az orrát?! Nem jó neki a mi pénzünk... Itt valami nem stimmel!” Ez lett aztán a végkicsengés: vala­mi nincs rendben a doktornő körül. Néhányan még azt is megkockáztatták: bizonyára nem bízik a saját munkájá­ban, ha nem mer elfogadni érte semmit... A doktornő eleinte mosoly­gott. Aztán megriadt. Mo­gorva biccentések fogadták köszönését az utcán. A be­tegek elhallgattak, ha kiné­zett a várószobába — és így tovább. Tudta az okot — és egyre inkább elkeseredett. Egyik nap számára addig ismeretlen asszony lépett a rendelőbe — még nem járt orvosnál, amióta az új dok­tornő letelepedett. Beteget bejelenteni jött: a férje ágy­nak esett. A doktornő felír­ta a címet, s délután motor- kerékpárjára ült. Megvizs­gálta gondosan a férfit, a gyógyszereket fölírta, s elkö­szönni készült. Az asszony ott sürgött-forgott körülötte egész idő alatt, s ő észrevet­te a nem is túlzottan titkolt mozdulatát, mellyel néhány összehajtogatott százast du­gott a nyitott orvosi táskába. Megtorpant egy pillanatra a keze, már-már szóra nyitotta a száját. Aztán mégis csöndben ma­radt. Becsukta a táskát, mint aki mit sem látott. Barátsá­gosan elköszönt a házaspár­tól. Duruzsolt alatta a mo­tor. Nem állt meg a rendelő előtt, hanem továbbhajtott. Cél nélkül ment egy kört a faluban. Aztán visszatért, be­lépett a lakásába, kivette a háromszáz forintot a táská­jából, átrakta a pénztárcájá­ba. Ennek immár két éve. A „kisdoktornőt” — ahogyan nevezi a falu — mindenki szereti. A próbatételről (így nevezi magában az első hó­napokat) nem tudnak, csak néha-néha említi valaki ne­vetve, hogy milyen kis bu­tácska volt a kisdoktornő eleinte... (tarnavölgyi) KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. augusztus 26. KB

Next

/
Oldalképek
Tartalom