Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-26 / 199. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET

1979. augusztus 26.

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

Gazdagok, szegények

János bátyám még nem látta a tengert, s bádogpohárból isszák otthon a vizet. De: van szép, tisztességes háza, öt gyönyörű gyermeke, meg egy olyan fényes szőrű lova, amit nem adna a világért. Juliskáról, a feleségéről nem is beszélve, akinek a környéken sincs párja, s aki oly természetes módon fogja össze a nagy családot, mint téglát a malter.

Mint oly sokan ebben az országban, úgy házasodtak össze a második világégés után, hogy nem volt semmijük. Juliskánk anyjánál kezdték az életet, művelték az öregek négy holdját, s mikor összekuporgattak valamennyi pénzecskét, hozzáfogtak a saját otthon megteremtéséhez. Mint a fecskék, sárból építkeztek. János agyagot bányászott, a falu szélén lakó cigányoktól elleste a .vályogvetés titkát, törek került otthonról, s apránként felhúzták a falakat.

Ma is ebben a házban élnek, de már megtoldva, kicsinosítva áll a lakás. Az udvaron hatalmasra nőtt azóta a két diófa, ide szokott kiülni a család, ha az idő, meg a munka engedi. Mi is itt ültünk le beszélgetni János barátommal, aki mellesleg az apám is lehetne. De a kor nem jelent nekünk akadályt.

— János, vannak még szerinted szegény emberek?

Barátom összehúzta szemöldökét, rosszallóan pillantott rám, s a kérdésre kérdéssel válaszolt.

— Miben sántikálsz már megint?

— Semmiben. Csupán arra vagyok kíváncsi, a ti falutokban van-e szegény ember?

— Nézz rám! Én gazdag vagyok?

— Nem úgy értem, hanem ... — próbáltam magyarázkodni, de János közbevágott.

— Jó. jó, tudom én, hogy érted. Nézd meg T. I.-éket. A gyerekeket hónap végén a szomszédok etetik, a kutyák meg vadászni járnak a határba. Bezzeg, látnád meg őket a fizetés napján!

— Ti hogy álltok anyagilag?

— Mit tudom én. Kérdezd meg az asszonyt, ő a pénztáros.

Juliska, szokásához híven, halkan, majd hogy nem szégyenlősen sorolta: János a vasútnál keres 4100 forintot, a középső fiú (a két legidősebb gyerek már megnősült, illetve férjhez ment) 2800-at, a két kicsi még tanul. Ez ugye 6900, s ő is elad a piacon ezt, azt. János hétvégi fuvarozgatását nemigen lehet számítani, hiszen az hol sikerül. hol nem.

— Kijösztök belőle? — kérdeztem ismét Jánost.

— Ki hát. Szűkösen, de megélünk. Igaz, nem kávézunk, és nem húszforintos cigarettát szívok.

— Kérdeznék még egyet. Ti, magatokat a szegényekhez, vagy a gazdagokhoz soroljátok?

— Tudja a jó isten! Ha a szomszéd emeletes házát^ meg a Ladáját nézzük, a sze-' gényekhez. Ha viszont gyermektelen házasságukat, gazdagok vagyunk, nagyon gaz- _ dagok.

— Ezt meg hogy érti?

— Úgy, ahogy mondom. Nézze meg a lakásokat, meg a szobák belsejét. De menjen fel a kocsmába fizetésnapokon. Annyi a részeg ember, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. Van olyan emberünk, aki ezer-ezeröt- száz forintot is leereszt a torkán. Persze, nem egyetlen este, beosztja három-négy napra.

— Hallom, T. I. is ilyen.

— Ö még hagyján, hiszen csak este iszik. De vannak húszán vagy harmincán, akik a fizetés után napokig felénk sem néznek. Gondolhatja, micsoda probléma ez nekünk ilyenkor, a nyár kellős közepén.

— Nem lehet ellenük tenni valamit?

— Ugyan mit? — nézett rám bosszúsan az elnök. — Zárassuk be a kocsmát? Kibeleznének bennünket. Vagy zárjuk ki azt a harminc embert a tsz-ből? Mit érnénk vele? Itt van egy ugrásra Szalka, Bátor, még Nyíregyháza is. Segédmunkásra mindig szükség van. Nem beszélve arról, hogy nekünk is hiányozna az a harminc életerős férfi.

— Még így, a mulasztásokkal is?

— Még így is. Ráadásul elsősorban a családjukkal tennénk rosszat, ha elzavarnánk őket. Itt helvben legalább tudunk valamit segíteni. Nézze meg ezt a tömböt, benne a neveket, az összegeket, meg a dátumokat. Hónap közepén már jönnek az asszonyok sírva, hogy-adjunk előleget, mert nincs mit enni. S én adok. mert látom, hogy tényleg éhezik a család. Pedig hánvszor megfogadtam már. hogy hónap közepén nem lesz fizetés. De hát az isten megverte . . . Szóval vannak olyan emberek, akik anyagi helyzetüket meg gondolkodásmódjukat is tekintve igenigen szegények.

— Mondjon már egy gazdag embert .is.

— Egyet? Vagy soroljam fel a fél falut? Menjen el a tsz-teleore, kérdezze ott az embereket.

K. J. éppen a motorral bajlódott, mikor megszólítottam. Ebédszünet volt, hazafelé készült, meghívott engem is: ebédeljek vele. s

közben elbeszélgetünk. Keddi nap volt, s a felesége nem várt vendéget. Nem kellett azonban szégyenkeznie, hiszen meggyleves volt a menü, meg fokhagymás sült krumplival.

— Hét elején frissensült? — kérdeztem az asszonytól, aki csodálkozva nézett rám, majd elnevette magát.

— Mit várt? Köménymaglevest, vagy paprikás krumplit?

Asztalra tette a kútban hűtött levest, s jó étvágyat kívánt.

— Tegnap mi volt az ebéd? — kérdeztem a gazdától.

— Tegnap... mi is? Igen, vasárnapról maradt még leves, meg töltött káposzta. Azt melegítette meg az asszony, de megmondta, mára hús lesz. A múlt héten vett öt kilót a hentesnél, muszáj ilyen nagy tételben vásárolni, mert ritkán lehet kapni, s betette a jégszekrénybe. Ott eláll hetekig.

— Krumplis tésztát mikor evett utoljára?

— Ki nem állhatom! Fiatal koromban ettem eleget. Tudja, hogy volt még húsz évvel ezelőtt is! Hetente kétszer volt hús, vasárnap, meg csütörtökön. A közbeeső napokon meg tészta, tészta, tészta. Te jó isten, micsoda leleménnyel készítették ezt. asszonyaink. Volt lekváros, diós, túrós, cukros, mákos, krumplis, s ki emlékszik már rá, mi mindent szórtak arra, hogy változatos legyen.

Befejeztük az ebédet, én hideg fröccsöt ittam, a gazda meg szódavizet, mert autót vezetett. Mikor az asz- szony kihozta a kávét, megjegyeztem: — Azt mondják a faluban, maguk gazdagok.

— Mi? — lepődött meg az asszony, s elborult a tekintete. — Csak tudnám, miért vagyunk mi gazdagok? Mert kocsink van és emeletes házunk?

— A takarékban mennyi van?

Sokáig nem feleltek. A férfi kiitta kávéját, felesége gyorsan összeszedte az üres csészéket, s a konyhába ment.

— Sikerült felbosszantani az asszonyt — szólalt meg később az ember. — Tudja, hogy van az falun, ha valakinek van egy kis megtakarított pénze, igyekszik eltitkolni.

— De hát mit kell ezen szégyellni? Megdolgoztak érte, nem?

— Persze, hogy meg. De próbálja bebizonyítani ezt az embereknek. Irigyek, ahol csak tudják, csípik, marják, gúnyolják egymást. Azt mondják, megennénk a sz ...-t is, csak a garas sokasodjék. Mit csináljunk? Hívjuk meg őket egy-egy ebédre? Ügy sem hinnék el, hogy nem ünnepi étket főztünk. Pedig ha tudnák, hol van már az ünnepi ebéd. Hisz majd mindennap azt esszük.

— S mi ennek az ára?

—r Az ára? — tűnődött a gazda. — Talán az, hogy én még nem tudom, milyen érzés lehet reggel hatig az ágyban heverészni, pedig már lassan ötvenéves vagyok.

Elmúlt már egy óra is, a gazda igyekezett, de még megmutatta az udvart. A disznókat, a teheneket, a bikákat, — egy héttel ezelőtt adtak le négyet, majd százezer forintért — meg az aprójószágot. A kertbe már le sem mentünk, az udvarról is láttam, szép termést ígér az alma.

Én bizony megvallom, nem nagyon gondoltam eddig arra, hogy a gazdagságot már nemcsak pénzzel mérik. De ha már János így felvilágosított, átsétáltam a- tsz-elnökhöz, aki alakulása óta vezeti a szövetkezetét és ismeri a falu apraját, nagyját. Tőle is azt kérdeztem először: sok a szegény ember falujukban?

— Attól függ — mondta. — Ha anyagi helyzetüket nézzük, igen kevés. Ha gondolkodásukat, bizony akad.

Megköszönve az ebédet, meg persze a felvilágosítást, hazafelé indultam, de nem hagyott nyugton egy kérdés. Miért van az, hogy azonos fizetés mellett az egyik ember szemmel láthatólag gyarapszik, a másiknak meg sokszor kenyérre is alig telik?

Álljunk meg itt egy pillanatra! Szándékosan nem kerestem szélsőséges példákat — tisztességtelen úton meg- gazdagodókat, vagy öregség, betegség miatt elszegényedő- ket, — mert ugyan hozzátartoznak ezek is a képhez, de szerencsére nem ez a jellemző.

Tudom, nem bújhat ki senki a bőréből, s nem lesz máról holnapra a butából okos, a lustából munkaszerető, a pazarlóból beosztó. Tudom azt is, ezekből a példákból általános következtetéseket levonni nem lehet. Abban viszont már nem vagyok egészen biztos, hogy tényleg irigylésre méltóak-e a gazdagodok, s elég-e csak sajnálkoznunk a szegényedőkön.

Balogh Géza

TORNÁCON. (Elek Emil felvétele)

Egy igric a XX. századból

Á daloló Cseh Tamás

koncertjére, ott volt az első nyilvános fellépésem.

— A szellemi élet vérkeringésébe hogyan kepcsolód- tatok be?

— További véletlenek során. Jancsó Miklós egyik asszisztense szólt a rendezőnek, hogy van itt egy gitáros fiú ... Jancsó behívott és elénekeltem előtte néhány dalt. Bekerültem a filmbe — akkor forgatták a Még kér a nép-et — és elkezdték átírni a forgatókönyvet, hogy a gitáros fiú mint jelenség végig szerepet kapjon. Szinte azt játszatták el velem a filmben, ami a további sorsom. Van egy énekes, aki ott bolyong az események

Az utóbbi időben mintha kevesebb szó esne róla. Nem sisteregnek körülötte indulatok, nem ejtik ki áhítattal a nevét, s ez arra vall, hogy a korábbi évek Cseh Tamáskultusza véget ért. Művészete — úgy tűnik, végleg — elfoglalta helyét a hazai kulturális életben. Sajátos egyénisége, munkássága elsősorban a 60-as években tanult és a 70-es évekre felnőtt, beilleszkedett értelmiségi fiatalságához, a mai egyetemistákhoz, középiskolásokhoz áll a legközelebb, az ő élményeiket, vágyaikat, csalódásaikat, megvalósult vagy elvetélt törekvéseiket tükrözi dalaival.

Egy István körúti bérház harmadik emeletén él barátjával egy meglehetősen „lepusztult” albérletben. Délutáni

alvásában zavarom meg. Filmezik, készül újabb nagylemezére, legújabb estjének, a Fehér babák takarodőjá nak is nagy sikere van. Állandóan úton van.

Akkor alszik, amikor tud. Fáradt.

— Véletlenül kerültem a pályára.

Tanár voltam. Egy éjszaka hazakísértem valakit Rákospalotára s amikor jöttem vissza, a Rákóczi úton találkoztam egy társasággal. Volt köztük ismerősöm is.

A remény, hogy történni fog valami, hozzájuk sodort. Beültünk egy étterembe és ott a bemutatkozáskor megismerkedtem Bereményi Gé- körül, dalokat énekel és zával. Másnap feljött és öt ezeknek a daloknak megvan perc alatt megírtuk a De- a szerepük. siree és az ócska cipő 1972-ben életünkben elő- című dalt. Angyal szállt át a ször kiutaztunk Párizsba. szobán. Gézának nem volt ott derült ki, hogy a dalok lakása, odaköltözött hozzám a bőrünk alatt vannak, már és elkezdtünk dolgozni. Én nem lehet levakarni rólunk, gitároztam, ő a dallamra De ha így van, akkor hagy- improvizált. Hogy kinek- ju^ abba? Nem lehet. Ha minek? Nem volt vele szán- nerrii akkor viszont maradjon dékunk. Egyszer a haverok nyoma, hogy a hetvenes évek- lehívtak a Kex együttes ben voltak emberek, akik így

fogalmazták meg a világukat.

Cseh Tamás útja ettől kezdve ismert, önálló estek, színházi szereplések, filmszerepek, majd két nagy sikerű nagylemez. Most az újabb est

— a Fehér babák takarodója

— újabb országos siker.

— Sokan elvitatják dalaid művészi igazságát, mondván: magánjellegű dolgokról énekelsz és csak pózolás, művészkedés az, amit csinálsz.

— Ennek megítélése nem az én dolgom. Én csak any- nyit mondhatok, hogy csak addig csináljuk, amíg őszinte a dal és úgy vettem észre, hogy a közönség érzékenyen reagál arra, amit csinálok. Olyan még nem volt, hogy

beszélgetés nélkül mentünk volna haza a fellépések után. Ezekből a beszélgetésekből tudom, hogy sok embert foglalkoztatnak azok a dolgok, amelyekről énekelek.

— Kiket vállalsz, hová sorolod magad a szakmában?

— Sokan hasonlítanak Bob Dylan-hez vagy Leonard Cohen- hez, de a hasonlóság csak annyi, hogy nekem is gitár van a kezemben és énekelek. Ök arról beszélnek, ami ott történik. Mi arról, ami itt. Magyarországon hasonló vállalkozás kevés volt még.

— A popzenészek közé tartozol?

— Nem. B. Nagy László egyszer azt mondta ezekről a dalokról, hogy modern songok. Én ezt elfogadom. Ha valakivel szellemi rokonságot érzek, akkor az Grunwalsky, András Ferenc, Petri György, Be- reményi Géza. Azokat az embereket szeretem, akik nem magukat, hanem a vállalt szellemiséget akarják érvényesíteni.

Sebők János

KM

Q