Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-17 / 192. szám

1979. augusztus 17. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Segédmunka, diplomával Munkapadnál, pultnál a munkaversenyről NÉHÁNY ÉVVEL EZ­ELŐTT levelet kaptam az egyik nagyvállalat ifjú fi­zikusaitól. Nagy térvekkel léptek be első munkahe­lyükre, a tanulmányaikat hosszú éveken át finanszí­rozó nagyvállalathoz. E be­lépés után fél év sem telt el, hogy megírták a már emlí­tett — és nagyon keserű hangvételű — levelüket, amelynek lényege: hat évi kemény tanulás után, nem akármilyen minősítés birto­kában, olyan munkát végez­tetnek velük, ami jószeré­vel betanított munkásnak való: ülnek az anyagvizs­gáló laboratórium műszerei előtt, nyomogatják a gom­bokat, s a műszerek jelzé­seit különböző űrlapokon rögzítik. Mindezt a legma­gasabb fokú és rangú fiziku­si képesítéssel. Beszélgettem a levélírók­kal és nagyon tanácstalan voltam. Ök akkor még nem tudták — sajnos, gondolom, azóta már megtanulták —, hogy a felsőfokú iskolai végzettséggel fémjelzett szaktudásnak nálunk ko­ránt sincs mindenütt olyan nagy rangja és becsülete, mint azt a friss diplomások a kezdetben hiszik. Bizo­nyos szakmákban, bizonyos pályákon tagadhatatlan a túlképzés, s amikor e szak­mák fiatal művelői kikerül­nek az egyetemekről, a fő­iskolákról, sok esetben bi­zony csak rutinmunkák jut­nak nekik mert — meny­nyi vizsgálat, szociológiai elemzés, munkagazdaságta- ni tanulmány bizonyítja ezt — nálunk meglepő nagyvo­nalúsággal bánnak a szelle­mi energiával. E NAGYVONALÚSÁG egyik jele a négy fizikus esete. A másik jele, hogy amikor a már úgymond — befutott, szakmájában ran­got és pozíciót szerzett szak­embert terhelik agyon olyan rutinfeladatokkal, amelyek miatt egyszerűen képtelen a magas színvonalú szakmai munkára. Eszembe jut jó is­merősöm, a szakmában nagy hírű mérnök esete: főmér­nöki beosztást érdemelt és kapott, s ettől kezdve pokol lett az élete. Azt már beosz­tott mérnökként is kényte­len kelletlen elfogadta, hogy gyakran neki kell ellátnia a hiányzó segédszemélyzetre váró tennivalókat is. De fő­mérnökként, néhány év alatt szó szerint belebetege­dett abba, hogy nem hagy­ták dolgozni. Felettesei nem vették tudomásul, hogy ő elsősorban mérnök, kiváló kvalitásokkal rendelkező műszaki szakember, akinek egy-egy ötlete, gondolata, műszaki megoldása, javas­lata százezreket és millió­kat hozhat a „konyhára”. Rangjával és beosztásával együtt jártak olyan megbí­zatások, olyan tennivalók is, amit kötelességszerűen elvártak tőle, de amihez neki sem kedve, sem érzé­ke, sem energiája nem volt. Ö alkotni szeretett volna és nem reprezentálni; ő mű­szaki megoldások kifundá­lására szánta az életét, nem pedig a jelentések gyártá­sára, a túlburjánzó admi­nisztrációra, a végeláthatat­lan értekezletekre £tb. Tud­ta, hogy e sajátságos mun­kamegosztásban a látszólag értelmetlen tevékenységnek is helye, szerepe van, csak azt nem értette, miért neki kell az efféle tennivalókkal törődnie? S mert e kérdé­seit nem rejtette véka alá, egy idő után nem volt mara­dása. Ma, betegen és csaló­dottan dolgozik egy jelen­téktelen kis munkahelyen, de — mert a szakmájának élhet — még mindig több hasznot hajtva, mint a nagy hírű üzem első műsza­kijaként. NÉHÁNY ÉVVEL EZ­ELŐTT készült az a tanul­mány, amely a szellemi fog­lalkozásúak munkakörül­ményeit vizsgálta, elemezte. Ebből többek között kide­rült, hogy például az alkotó műszakiak, napi munkaide­jüknek mindössze egyhar- madát fordíthatják a tulaj­donképpeni szakmai tevé­kenységre. A többi idő el­megy erre-arra, mindenféle olyan tennivalókra, amelyek ellátásához legfeljebb a kö­zépiskolai érettségi kellene. A vizsgálat készítői per­sze nem fogalmazták meg a kérdést, de minden megálla­pításukból csak az csendül ki: miért nem hagyják eze­ket az embereket dolgozni? Miért van az, hogy bizonyos esetekben többnyire szem­rehányóan fölemlegetjük a diplomások képzésének költségeit, ám amikor arról van szó, hogy ugyanezek a diplomások — tisztesség ne essék! — „favágó” munká­ra kényszerülnek, akkor senkinek sem okoz fejfájást, hogy mibe is kerül nálunk egy-egy diploma. V. Cs. A példa: Csepel K icsi, alig másfél méteres ember. Hosszú kampó­jával araszolva a deré­kig érő gazban inkább vala­milyen bibliai alakra emlé­keztet. Igaz, hiányzott a sza­kálla és a fején kalap volt. Amikor közel ért hozzám, megállt. Kalapját egy ujjal feltolta (ez volt a köszönés), aztán mivel fogadásképpen bólintottam, megjegyezte. — Meleg van. n — Az — mondtam, majd a térdig érő gumicsizmájára mutatva én is megkérdeztem: — Ez nem meleg? — Dehogynem — emelte fel kicsit az egyik lá­bát, majd így folytatta. — Muszáj felhúzni, hajnalban olyan nagy a harmat, hogy az ember derékig kastos lesz tőle. — Hány darab van? — in­tettem fejemmel a fasorban meghúzódó birkakupac felé. — Ügy hatszázegynéhány. — Ez igen! — mondtam el­ismerően. Nem látszik ilven soknak, úgy össze vannak bújva. — Mert melegük van. Így hűtik egymást. — Hányán vannak ezzel a hatszáz báránnyal? — Hárman. — Váltják egymást nyolc­óránként? — Nem, dehogy. Egyszerre. A juhász — Akkor most a másik kettő hol van? — Hát, itt. Néztem széjjel. — Vagy úgy, hát, persze — mondtam kicsit restellkedve, mint aki csak most veszi észre a kam­pón törökülésben guggoló ju­hász előtt az egyik, és a há­tánál lihegő másik pulit. — Ök a segítőtársak? — Többet érnek tíz ember­nél is. Félszemük most is a nyájon van. Hogy csinálta, hogy nem, a két puli, ahogy ő megmozdult, arrafelé sandított a birkanyáj felé. — Hajnalban kezd. És mi­kor végez? — Kilenckor, tízkor. Attól függ, milyen az idő. Tudja, a birkának enni kell egész nap, hogy jóllakjon. Ilyen meleg­ben, látja, fél tízkor csak ácsorognak. Délután négy-öt óra körül indulnak meg. Saj­nálom őket behajtani, amíg jól nem laknak. — Akkor hány órát dolgo­zik? — Nem szoktam én azt számolni. Egyébként még a tavalyi szabadságomból is van bent. Nem kapni már ide embert, még helyettesíte­ni sem. — Kevés a pénz? — Az nem. — Akkor mi az oka? — Lenézik már ezt a fog­lalkozást. Azt mondják, bir­kaszaga van az embernek. Meg aztán úgy vannak vele, pláne a fiatalok, kell nekik a szórakozás, a tánc. így van­nak ezzel már itt, Csenger- ben is. Nálunk a tsz-ben is van annyi rendezvény, hogy nocsak. — Család? — Van. — Kevés idő jut rájuk? — Jóformán semmi. Mit csináljunk? Valakinek ezt a munkát is el kell végezni. Meg szeretem is, amit csiná­lok. Á juhász velem együtt emelkedik fel. Megbil­lenti a kalapját, hátat fordít, aztán, ahogy jött, las­san, komótosan visszaballag. A nyájhoz. Falcsik Ferenc Ismerik a célt Ügy helyes, ha a dolgozó a legfontosabb célok ismereté­ben tesz felajánlást, mert a teljesítés jórészt a munkapadok mellett dől el. Á munkáson múlik, hogyan használja fel az anyagot, energiát, mit tesz a vállalás sikeréért. Ezért keres­tünk meg a kongresszusi munkaversenyben felajánlást tett üzemek dolgozói közül néhányat. „Ahogy Csepelen csinálják.” (Nagy Sándor) vállaltak a Tiszai Kőolajipa­ri Vállalat nyírbogdányi gyáregységében, a vazelin­üzemben. Nem jelent ez ne­hézséget az itt dolgozóknak? Első az export — Inkább örülünk neki, hogy megújul az üzem — foglalja össze társai vélemé­nyét is Cs. Nagy József cso­portvezető. — Más körülmé­nyek között, eredményeseb­ben fogunk tudni dolgozni. Mindez egyelőre még csak a jövő. A jelen viszont nehe­zebb, mert eddig is szűkösen voltak az üzemben, ezután még kevesebb hely lesz, mi­közben a termékekre ugyan­úgy szükség van. — Amit mi gyártunk, azt a világon kevés helyen állít­ják elő — folytatja Cs. Nagy — Olyan szinten szeretnék dolgozni, ahogy Csepelen csinálják — fogalmazza meg a maga elé tűzött célt Nagy Sándor, horizontesztergályos. Csepel „kistestvére”, a szerszámgépgyár nyírbátori üzeme néhány hete igazi gyár lett. Helyben szerelték össze az első fúrógépeket, s olyan színvonalú munkát produkáltak, hogy nagy hírű gyárakba szállítanak export­ra. Nagy Sándor a legta­pasztaltabb dolgozók egyike — fiatal kora ellenére —, aki azon a vízszintes fúró-maró­műn dolgozik, amely a fúró­gép hatalmas öntvényének megmunkálását végzi. — Elég nagy feladatok áll­nak előttünk, ahhoz kell iga­zítanunk a termelést — mondja. — Ennek a műhely­nek kulcsfontosságú a léte, a mi gépünk adja az alapot a további termeléshez. S a ver­senyben nem csak a magam jobb munkája számít, hanem az is, hogyan tudom betaní­tani a most jött fiatalokat, hogyan tudunk úgy dolgozni, hogy selejt ne keletkezzen. Az elmondottakhoz Nagy Sándor személyes példamuta­tással is hozzájárul. Univer­zális forgácsoló szakmunkás, aki a munka mellett közép­iskolai érettségi bizonyít­ványt is szerzett. Rekonstrukció ellenére, a bővítési munkák mellett ha­sonló nagyságú termelést „Exportról van szó.” (Cs. Nagy József) „Megtalál mindent. (Bod­nár Gyuláné) (Császár Csaba felvételei) Ünnep a parkban Vencsellőn, az ifjúsági parkban rendezik meg au­gusztus 18-án, szombaton alkotmány napi ünnepségüket a Nyíregyházi Mezőgazdasági Építőipari Közös Vállalat dol­gozói. Az ünnepi megemlé­kezés után kerül sor a vál­lalati kitüntetések, jutalmak átadására, ezt követően pedig sport-, ügyességi játékokat, versenyeket rendeznek. Az egész napos vidám, zenés ta­lálkozó a győztesek díjazásá­val ér véget. József. — A minőségnek pe­dig biztosan számítani kell a gyártásban. Eddig úgy volt: minél többet kértek, annál jobban igyekeztünk. Nem csak a gyárnak, a népgazda­ságnak is jó, mert exportról, dollárról van szó. A vásárlók érdekében — Mindig, minden héten menni kell. Először a nyír­egyházi lerakatnál néztem szét, utána Miskolc, Szeged következett. Az utóbbi idő­ben gyermektréningruhát nagyon nehéz beszerezni, pe­dig jön az ősz, az iskolasze­zon, szükség van rá — mond­ja Bodnár Gyuláné, a Nyírfa Áruház divatáruosztályának vezetőhelyettese. Az áruházban udvarias szóval kínálják a vevőt, mi­közben igyekeznek megsze­rezni minden új árut, úgy dolgozni, hogy ne legyenek hiánycikkek. Ez szerepel az iparcikk-kiskereskedelmi vál­lalat felajánlásában is, ki­emelve a gyermekruházati el­látást. — Sikeres volt, hogy az áruházban külön bébirészle­get hoztunk létre — véleke­dik Bodnárné. — Itt megta­lál mindent a kisgyermekes szülő. Mi pedig azt szorgal­mazzuk, hogy a közeli szövet­kezetektől, a gyártóvállala­toktól is szerezzünk be árut. Ügy érzem, hogy nekem jó a kapcsolatom a nagykereske­delmi vállalatokkal, s ezen is múlik, hogy minél több áru legyen. Lányi Botond . K ezd terjedni a szo­kás, hogy valaki egy rövid mozdulattal odaint a volán mellől va­lakinek, aki szintén a vo­lánnál ül, vagy a zebra szélén áll, mint gyalogos. Tessék ... jelzi az intés. És terjedni kezd — csak lassabban — a szokás pár­ja, a visszaintés, amellyel a másik autós megköszöni az udvariasságból adott előnyt, sokkal gyakrabban csak az elemi, egyszerű figyelmet, megértést. Már gyalogosok is szép szám­mal vannak, akik nem­csak azt jelzik kézfeltar­tással, hogy át szeretnének kelni az úttesten, hanem azt is, hogy látták, köszö­nik a jelzést. Még ábrándos túlzás volna elgyönyörködni ezekben az integetésekben. Bőven vannak még, akik megistenülnek a kocsi vo­lánjánál, és vannak olya­nok, akik csak azért is el­terpeszkednek, ahol erre joguk van. És vannak a zebrákon nagyobbrészt félkamaszok és egész ka­maszok, akik tüntetőleg slattyognak, ácsorognak az autósok előtt. És mégis: a gyarapodó egymásnak in­tegetésekre fölfigyelni jó. Az integetők számát — feltehetően nem a közle­kedés sűrűsödése szaporít­ja, hanem az a természe­tes felismerés, hogy egy közösség közlekedik, a kö­zösségben pedig minden­kinek pontosan olyan fon­tos, sürgős a maga célja felé elérni, mint a má­siknak. Mindenkinek pon­tosan ugyanannyi a joga. hogy ezt megtegye. És itt kezdődik az integetés tár­sadalmi tartalommal töl- tedése. A megfigyelt mozdulat kölcsönös megértéstartal­mát talán nem is olyan nehéz más területekre is érvényesíteni. Miért ne tennénk? (o) Kik kapják? A segélyezést, a nehéz anyagi helyzetbe került családok megsegítését megyénkben is fontos feladatnak tartják a szakszervezetek. Augusz­tus végén, szeptember elején különösen foglalkoztatja a téma a bizalmiakat, és a segélyezési albizottságokat. Tanszersegély, vagy „beiskolázási segély” címén figye­lemre méltó összegeket fizetnek ki azoknak a kedvezőt­len körülmények között élő dolgozóknak, akik több gyermeket járatnak iskolábg. Minden eddiginél körül­tekintőbb felmérésre, szakszervezeti munkára van szük­ség, hogy a bőségesnek nem mondható keretből a leg­jobban rászorulók kapjanak. A MÁV nyíregyházi vontatási főnökségen az elmúlt napokban 400 és 800 forint közötti összege* kaptak a nagycsaládosok rendkívüli, illetve i&nszcrsegély címén. A rászorultságtól függően voltak olyanok, akik „dupla segélyt” kaptak. Mert az elosztást széles körű mérlege­lés előzte meg. A következő hetekben a forgalmi szak- szolgálatnál is hasonló módon osztják a tanszersegélyt. A SZAVICSAV az elmúlt napokban 40 ezer forintot adott több gyermekes dolgozóinak iskolaköpenyre, könyvre, füzetre. Megyénk üzemeiben az a gyakorlat, hogy egy dol­gozóra átlagosan 60—70 forint jóléti alapot képeznek. A szakszervezeti tagdíj egy részét szintén segélyezési cé­lokra fordítják. A vállalati szakszervezeti bizottságok többsége formanyomtatványt hozott forgalomba, amely egyszerűbbé teszi és meggyorsítja az ügyintézést. A gyakorlat az, hogy a kérelmező értelemszerűen kitölti a formanyomtatványt, majd a bizalmi véleményezi a kérelmet. A jogosságról és az összegről a segélyezési al­bizottság dönt. Jó tudni: a dolgozók évente csak egy­szer kaphatnak szociális segélyt. Méltánylást érdemlő, rendkívüli esetben esetleg kétszer is. Az év végén meg­maradt, szét nem osztott összeg átvihető a következő évre és azzal is növekszik a jövő évi segélykeret. Az is gyakorlattá vált megyénk üzemeiben, hogy a tanszer­segélyt kérés nélkül is folyósítják azoknak a dolgozók­nak, akik egyedül nevelik gyermeküket, vagy háromnál több gyermeket járatnak iskolába. N éhány hét múlva jön a fűtési idény, s a téli ru­hákat is be kell szerezni. Az árváltozások miatt a beszerzés több családnak valamennyivel ne­hezebb lesz, mint tavaly. Ezért előfordul majd, hogy né­hány kevésbé jogos kérelmet elutasítanak, hogy a va­lóban rászorulók egy—két százassal többet kapjanak. A szakszervezeteknek a segélyezés részben gazdasági, részben politikai feladatuk. Ezeket a feladatokat csak felelősségteljesebb munkával lehet végezni. N. L.

Next

/
Oldalképek
Tartalom