Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-08 / 158. szám
KU VASÁRNAPI MELLÉKLET „...a fél falu az én gyermekem" Nehéz az egyedüllét? Az egyedüllét, a magány sokrétű dolog. Mert magányos lehet az is, aki családban él, nemcsak az, akinek sosem volt házastársa, vagy ha volt, elvált, vagy meghalt. Persze még így sem egyszerű megmondani, mi is a magány. Csak az önmagába zárt ember magányos talán, akinek nincs kit meghallgatni, akinek nincs kivel a gondokat, gondolatokat megosztani. Vállajon az utcán megállítottam egy asz- szonyt, megtudakolni, merre is lakik özvegy Molnár Gyuláné. Aztán megkérdeztem: — És tessék mondani, Molnár néni tud még beszélgetni? Mert a tanácson azt mondták. 85 éves... Molnár Gyuláné — Az eszéhez képest értelmes — hangzott a furcsa felelet. A Dózsa György utca 9. számú ház tiszta, mint az ünnepi abrosz. A kert rendezett. Csak a néni nincs sehol. Egyszerre, mintha a fű közül jönne elő, megjelenik. Nem jön, megjelenik, mint egy manó. — Ott hátul gyomlálgattam — mondja, mintha ez, csakis ez lenne a természetes. Előttem egy babos fekete ruha, kendő, fehér haj, eres kezek és egy szemüveg, melynek egyik üvege hályogot takar. Egy öregasszony néz fel rám. — Igen, nyolcvanöt éves vagyok — mondja —, csak az a baj, hogy nem tudok jól magyarul. Mindig svábizálok. Én bizony, az öregekkel csak svábul beszélek. — Szép a ház... — váltok témát. — Hát tudja, milyen jó ma a tanács? Ad egy asszonyt, aki két óra hosszat itt van, takarít, vizet hoz, máma még két levél tésztát is gyúrt. özvegy Molnár Jánosné szült hét gyereket, ma csak kettő van belőlük. Mindkettő Budapesten. A lánya üzemi konyhán dolgozott, már nyugdíjas. — Haza akar költözni... — reménykedik a néni. — És a fiú? — Ö a MÁV-nál valamilyen daruval dolgozik ... Várom őket, mert van egy kis dédunokám, addig nem akarok meghalni, míg nem látom ... — Meghalni? — Én mindig meg akartam halni, mert hogy ilyen öreg vagyok. De az orvos csak mondta: keljek fel. Míg beszél, a keze külön életet él. — Az uram nyolc éve halt meg, 80 évesen. — Ujja az égre mutat, azután pedig, mintha simogatna. — Kőműves volt, derék ember, csak a bort szerette egy kicsit. özvegy Molnár Jánosné, míg bírta, hajnaltól estig dolgozott. Amióta nem bírja, este 6-kor fekszik. Kap 987 forint nyugdíjat: sóra, kenyérre eleget, ruha pedig már nem kell neki. A gyerekek, ha nem is küldenek semmit, de néha jönnek és hoznak. — Nehéz az egyedüllét? — Nem, lelkem, nem. Nincs máma rossz világ. Amikor lány voltam, akkor volt becses a kenyér: ma nem becsüljük meg, mert van bőven. Körülnézek, szépet látok. Hadd éljek akkor még. Meg aztán, jó egyedül: ha akarok, imádkozok, ha akarok, énekelek, beszélek magamban, panaszkodom és meg is hallgatom, amit mondok... A mérki iskola igazgatója, Temesvári Júlia ötvenegy esztendős. És sohasem volt férjnél; beteg édesapjával lakik. Életét a tanításnak, a más gyerekeinek szentelte. Persze ezt elmondani könnyű, talán tetszetős is a tény, csak az út hosszú, míg valaki idáig ér. Nézzük a stációkat. Mérken született. A tanítóképzőt Kisvárdán végezte. Egerben oroszból államvizsgázott. Hazajött, mert Mérken nem volt orosz szakos, és beteg volt az édesanyja. Kultúrház- igazgató is volt 12 évig. Az iskolát 1963 óta igazgatja. Édesanyja 8 év betegség után 1970- ben meghalt. A faluból sosem ment el, mert kötik az emberek, a gyerekek. Pedig neki is megvolt a döntési lehetősége, volt egy válaszúba. Ha férjhez megy — hiszen komoly jelöltje volt — és elmegy a faluból, akkor ma talán kevésbé jó tanár, helyette, mellette — gondos családanya. — Ha mondjuk 6 évvel korábban történik ez, akkor elmegyek. De beteg lett az édesanyám ... Egyedül maradtam, így alakult. De a faluban egy percig sem voltam magányos, sosem álltam munka nélkül. Amikor dolgozni kezdtem, még az volt a gond, hogy a katolikus a reformátussal táncoljon a bálban. Hol van ez már... Talán az én munkám is benne van ebben. Ott voltam, amikor a kultúrház épült. Műsort csináltam: megesett, hogy a fa, amin madár fütyült, egy óra múlva már pódium volt. Temesvári Júlia Sokszor úgy érezte, az egyedülléten változtatni kell. — De emberek vannak mindenütt — mondja és kezében egy papírlapot pörget —, mindenütt be lehet illeszkedni. Itthon is, még akkor is, ha a kezdetben mindig az jár a fejemben: „Senki sem lehet próféta a maga hazájában ”. — Nem hiányzik a saját gyerek? — Nem érzem annyira, nekem aranyos testvéreim vannak, azoknak pedig gyerekeik vannak... és a fél falu az én gyermekem. Bámulni tudom azokat, akik azt mondják: tűrhetetlen az egyedüllét. A tanítás egész embert kíván. De azt is mondom: nem köny- nyű vidéken értelmiségi nőnek lenni. Vallom, hogy szellemi társ is kell... Speidl Zoltán A nyíregyházi Dózsa György úti öregek napközi otthonában. (Császár Csaba felvétele.) Vendégünk: Orbán Jánosné A vásárlók kedvére Hosszú sorok kígyóznak a pénztárak előtt. Pedig még azt sem mondhatjuk, hogy csúcsforgalom van, hiszen az óra kilencet mutat, s ilyenkor a legtöbb bolt már túl van az első reggeli hullámon. Mindez azonban megszokott kép a nyíregyházi Kossuth téri ABC-áruházban. Szívesen járnak ide a vásárlók, vállalva a sorbanállást is. Vajon miért? — Igyekszünk a vásárlók kedvébe járni — válaszol Orbán Jánosné, az ABC árubemondója. — Mindenki tudja, de még nem elég helyen alkalmazzák: a kereskedelem a vevőért van. Egy igazi eladónak pedig nincs kellemetlenebb látvány a boltból üres kosárral távozó vevőnél. Ráadásul nekünk zsebre is megy a játék, hiszen a forgalom után kapjuk a fizetésünk jelentős hányadát. — Mennyit? — Az alapfizetésem 1650, s erre jön még 1800—2000 forint. Nem mindegy tehát, hogy a vásárlók üres, vagy tele szatyorral lépnek ki az áruház ajtaján. Azt szeretnénk, ha minél többen távoznának elégedetten tőlünk. Ehhez azonban a gyors, udvarias kiszolgálás mellett árura, mégpedig hatalmas mennyiségű árura van szükség. S az ügyes, lelkiismeretes vezető, ha kell, hetente utazik Pestre, hogy a nehezebben hozzáférhető árut rendszeresen beszerezze. Ennek pedig megvan az eredménye: az ABC tizenegy éves fennállása során nyolcszor kapta meg a kiváló jelzőt; Orbánná brigádja pedig tavaly az aranykoszorús cím mellé megkapta a „Vállalat kiváló brigádja” címet is. Vele együtt természetesen a nem is kevés pénzjutalmat. — Ha szokott nálunk vásárolni, láthatja, ezt nem adják ingyen. A város legforgalmasabb pontján van az üzletünk, igen sokan betérnek hozzánk. Nemrég neveztek ki árubemondónak, tulajdonképpen mi felelünk a forgalomért. Egy hónapban hétnyolc millió forint értékű árut adunk el, s kivétel nélkül minden a mi kezünkön megy keresztül. Nagy a felelősségünk, egy-egy tévedésért sokat kellene fizetnünk. Különösen ilyenkor nyáron nő meg a munka, hiszen közülünk is a legtöbben az év közepén veszik ki a szabadságot. Ráadásul minden nyáron nyolc-tíz dolgozónkat a Balaton mellé vezénylik. Most is kilencen dolgoznak ott, megnövelve ezzel az itthonmaradtak feladatát, hiszen az üzletnek mennie kell. — Hol tölti a szabadságát? — A kislányommal és a férjemmel Miskolc-Tapolcára utazunk, majd felugrunk Pestre, a rokonokhoz. Nem tagadom, rám fér a pihenés, igen-igen várom a július kilencedikét, amikor megkezdem a szabadságomat. — Mit csinál egy árubemondó, mikor nem látjuk a pénztár mögött? — A közhiedelemmel ellentétben akkor sem pihenünk. A raktárban mindig van tennivaló, hiszen minden héten nagy mennyiségű áru érkezik. Ráadásul arra is vigyázni kell, hogy a romlandó cikkek időrendi sorrendben álljanak, nehogy elfeledkezzünk róluk, s megromoljanak. — Hozott már valaki visz- sza romlott árut? — Nem emlékszem ilyesmire. De erre nagyon is vigyázunk. — Nyilván ön nem csak eladó, vásárló is. Hogyan látja a vásárlók szemével Nyíregyháza boltjait? — Még mindig jobb, mint az ország más nagyvárosaiban. Nem véletlen, hogy oly sok nálunk a külföldi turista, s egyre többen jönnek Miskolcról, Debrecenből is hozzánk vásárolni. Bő az áru- választék, s nem lehet különösebb panasz a kiszolgálásra sem. Persze vannak Nyíregyházán is olyanok, akik alkalmatlanok erre a pályára. Nagy-nagy türelemre, szakértelemre, udvariasságra van szükség ebben a szakmában. Hogy én miért szeretem ezt a hivatást? Nem is tudom megmondani. Talán furcsán is hangzik egy eladótól, mégis azt mondom, ha újra kezdhetném, akkor sem választanék mást. B. G. Rangon alul Tanárnő az általános iskolából traktoroshoz megy férjhez. Az agronó- muslánynak szerelő jut. Aztán megindul a szülők körében a suttogás: „Hát ezért taníttattam, ezért áldoztam rá?” „Inkább ne ment volna férjhez!” Tartja magát, hogy a férjnek vagyoni helyzetben, szakmai, vagy egyéb műveltség tekintetében egy lépcsőfokkal feljebb kell állnia, mint a feleségnek. Az azonos szint teljesen megengedhető, de ha az asszony a képzettebb, akkor már úgy mondják: rangon alul ment férjhez. Ugyanezt fordított esetben már ritkán mondják el, amikor a feleségnek kisebb a végzettsége. — „Elég annyi, hiszen az a dolga, hogy anya legyen, háziasszony” — jelentik ki erre az esetre. Valóban rangon alul köttetnek azok a házasságok, ahol a feleségnek magasabb a képzettsége? Az attól függ, hogy menynyire igényes valaki az életben, az élettől, a saját életmódjától. Hiszen az a mérnök, aki az egyetem elvégzése után egy szakkönyvet se vesz a kezébe, aki többre tartja a maszekmunkák utáni futko- sást, a kiskert művelését, mint a szakmai önképzést, mihamar azt veszi észre, hogy a frissen végzett szakmunkásnak is vannak olyan új, elméleti ismeretei, amelyekkel ő nem rendelkezik. Vagyis az értelmes élethez nem elég a papír, a diploma valamilyen végzettségről. Mi több, egy érdeklődő, de legfeljebb csak érettségivel rendelkező szakmunkás lehet műveltebb, mint akinek főiskolai végzettséget igazoló papírja van. Ráadásul a felsőfokú végzettség sok esetben csak szakirányú diplomát ad, attól még a másik kérdésben lehet műveltebb a kisebb végzettségű férj. Kétségtelen, hogy a falura kerülő értelmiségi foglalkozású fiatal nők körében van egy bizonyos félsz attól, hogy pártában maradnak. Előfordul, hogy emiatt lejjebb szállítják az igényeiket, olyant is társul választanak, aki ezt esetleg nem érdemli meg. Azonban nem ez az általános. Hiszen tudunk sorolni bőven olyan példákat, amikor az asszony magasabb „papírja” sarkallta a férjet, hogy elvégezze a technikumot, tudásban, végzettségben is felemelkedjen feleségéhez. L. B. 1979. július 8.
