Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET századunk nagy magyar elbeszélője Kosa József: „Ledúrtuk a zsuppot...” Lőrincz Endre: „£n vagyok a filmben a csendőr...” Tar Sándor: „Olvastam a Hét krajcárt...” Windháger Vilmos: „Egy kis népligetté...” feleségem mindjárt hozza is. Itt van az első lapon: Nyilas Kálmán bátyáméknak szeretettel, Móricz Zsigmond, 1929. VI. 29. Csécse.” Hátha a fiatalabb korosztály jobban ismeri a falu nagy írószülöttét! — reménykedünk. 22 éves fiatal- asszonyt, Demeter Lászlónál kérdezzük, mit tud Móricz- ról... — Elég jó író volt — gondolkodik a fiatalasszony, láthatóan zavarban van. Váratlan a kérdés. — Az iskolában tanultuk. Talán „A boldog ember”-re emlékszem egy kicsit. Dehát keveset olvasunk, sok a munka... Gyermekek jönnek az iskolából, táskával a kezükben. Méhes Laci elsős, ő még nemigen hallott Móriczról. Orbán Marika másodikos. Legalább egy mesét bizonyára olvastak már az iskolában Móricztól... A kérdés nem lepi meg, csillog a szeme, mert tud válaszolni a bácsinak... — Igen, egy mesét, a Sar- kantyús csizmát Móricz Zsigmond írta. Olvastad, vagy az iskolában tanultad? Nem, a rádióban hallottam ezt a mesét. Szép volt... Néhány csécseit, Móricz kései földijeit kérdeztük meg. Lehet, ha tovább folytatjuk, és végigkérdezzük a négy- száz-valahány embert, a kép szebben mutatna. Móriczot magáénak vallja Tiszacsécse, de van még adósság, hogy jobban, vagy egyáltalán megismerjék müveit. De ez nem csak Csécsé- re, hanem sok községünkre, városunkra, sokunkra vonatkozik. Nincs is hát helye a szemrehányásnak, de egy kis töprengésnek igen — és ez nem ünneprontás a centenáriumon. Egy írót igazában befogadni, megszeretni a művein keresztül lehet... Szép az anyagi áldozat, az újjáépített és berendezett emlékház és környéke. Jogos büszkeség is, hogy íme: a mi falunk adta az országnak, a világnak Móricz Zsigmondot De jó lenne az író szellemiségét, gondolatait, érzésvilágát is magunkévá tenni, magunkat gazdagítani vele... Tiszacsécse közigazgatásilag a szomszédos Tisza- kóródhoz tartozik. Néhány hónapja a tiszabecsi nagyközségi tanácshoz, Windháger Vilmos, a nagyközségi tanács elnöke arról szólt: — Megmozdult a falu, hogy méltóan ünnepeljük a 100. évfordulót. Az emlékház környékét amolyan kis népligetté szeretnék változtatni, hisz sok látogatóra számítunk az ünnepség után is... A tanács másik vezetője, Kálnási Sándor tanácstitkár. Hosszú évekig volt Tiszacsécse tanácselnöke: — Dolgos, vendégszerető nép a csécsei — mondja. — Kis falu igaz, 410 lakója van, vagy két-három éve megállt a csökkenés. Reméljük, nem fogy el, megmarad, ha kicsi pontnak is, a térképen. Végül azt kérdezzük, hogyan lehetséges, hogy Tisza- csécsén nincs Móricz Zsigmond utca. — A falunak két utcája van csupán, a Kossuth és a Petőfi utca. Az utóbbi hetekben vetődött fel a tanácsülésen, hogy jó lenne a Kossuth utcát Móricz Zsigmond utcára keresztelni. Ezt kérték a csécsei emberek. Ügy gondoltuk, az ünepségig nem foglalkoznánk ezzel, hisz névtáblákat kell csináltatni, a ki-bejelentkezés a lakosságnak a megváltozó utcanévre, esetleg több kellemetlenséget okoz, mint jót. De visszatérünk rá, szeptemberben... Nem tudjuk, hogyan dönt a falu közössége, a tanácsülés, A mi szavazatunk is azoké- val azonos, akik a szülőház utcáját, a jelenlegi Kossuth utcát Móricz Zsigmond utcának szeretnék átkeresztelni. Emlékház, szobor, szép környezet már van — Móricz Zsigmond utca pedig — reméljük — lesz Csécsén, a „boldog szigeten.” Páll Géza Az emlékház a domborművel. nek minden baja abból származott, hogy feleségének anyja, nagyanyja bárókisasz- szony volt — két gyereket felejtett itt a kis faluban. Mint a vízbe hullott kő, egyre mélyebbre süllyedt, úgy látszott, valami fizikai törvény parancsolja, hogy az ő ivadékai így hanyatlanak egyre alább. Ö maga bizonyos emelkedő ívet írt le, mert ha Csécse mégolyán kicsi falu is, az ő pap apja még ennél is kisebb helyen fungált Rakacaszend a Bükkben lévitaság volt. Tehetséges fiatalembernek kellett lennie, hogy káplánság- ból azonnal a megye legnagyobb falusi papságába, a porcsalmaiba választották be. Szép, szokatlanul magas, legalább öles magas férfi volt, sportember, s a KornyeK egyik legtekintélyesebb, ezerholdas földbirtokos családjában egy árva lányra vetette szemét, akit harcok után feleségül is vett, s aki miatt kellett elmennie nemsokára Csécsére. Ennek a feleségnek, Kis- doboronyi Isaák Erzsébetnek két gyermeke maradt itt. Az idősebbik Katalin, a kisebb István. S ekkor, a szülők halála után, István paraszt, ha a falu legnagyobb gazdája is, és Katalin egy árva özvegy pap- né, akinek a lányát egy ötholdas kis legény választotta ki párul. így szegeződött szembe a két pólus. így kell érteni, hogy a Mó- riczok az ismeretlen magyar néptenger mélyéből emelkedtek felfelé, míg a papné ivadékai az ismeretlen magyar feudális magasságokból hullottak egyre lejjebb, mint a meteortörmelék. E pillanatban a falu volt az olvasztó kemence. Az alföldi kis magyar falu, mely a jobbágyság törvényes sorsából kiszabadulva, ma a jelentkező új korszellemben úgy halad még, mint a bolygó, megszabott pályáján, de éppen ez a két egymástól oly rendkívüli távolságból szembe került különös, parányi és elcsillanó kis lény azt a roppant és megrendítő magyar sorsot képviselte, amely a jövő generációkban az egész magyarság sorsát mutatja. Ott a kis legény, aki termetre a legkisebb a faluban s indulatra és ambícióra a legnagyobb. Ott a kislány, aki oly tehetetlen, mint egy pihés galamb és semmit se akar, semmire sem vár. S míg az árva legény úgy él, nő és cselekszik, mintha ő volna a fajtájának egyetlen képviselője, mit sem tudva múltakról, elődökről, ősökről, addig a kislánynak a báró Bánhidy, báró Bánffy anyáiról szól minden emlék és várton várja a maga királyfiát. Aki megérkezik a falu túlsó végéről a parasztlegény képében. S ez nem is olyan egyszerű dolog, ahogy ma már az ember, a tények után, elfogadja. Közben van ugyanis a nagy szűrő, az olvasztó, a nivelláló falu. A falu élete döbbenetesen megszabott síneken halad. Az egyenlő telkek, az egyenlő munka, az egyenlő életmód teljesen és végletesen s megváltozhatatlanul egyenlővé teszi az életeket. A falusi ember köteles azzá vállni, amivé a falu lelke őt eredetileg elrendeli. Akinek öt holdja van, öt holdas marad örökre s viszonya az ötvenholdassal életük egész folyamán nem változik. Tegezeidnek, de István bátyám, Áron bátyám, s mindenik pontosan tudja: hol az ő helye s hogy mit kell neki enni. Az utolsó lépésig meg van neki szabva, sokkal jobban, mint a spanyol etikettben, hogy mi a sorrend a falu emberei között, s egészen pontosan, grammra le van mérve a közerkölcs által, hogy kinek mit, mennyit s milyet szabad, sőt kell fogyasztania. Mikor a gazdalegény fagyos szalonnát vág a padláson, a zsellérfiú főtt kukoricát eszik marékből. A falu életének energiakészlete elsősorban arra fordítódik, hogy a bolygók egymás között a távolságot pontosan betartsák. S úgy van eleve elrendelve, hogy senki soha többre ne vihesse s lehetőleg senki le ne szállítsa azt a pályaívet, amit örökölt s mindenki megtartsa az apai pályát. A napszámos bére nem az elvégzett munka, nem az elért haszon szerint van megszabva, hanem aszerint, hogy csak éppen nívón, tehát életben maradjon a munkás is, meg a munkaadó is. ★ Az apám mint fiatal legény, egyáltalán semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy ebbe a faluközösségbe beleilleszkedjék s ennek a faluparancsnak alávesse magát Ady Endre: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz Surlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz. Szóban hozta von’ el a beteg, ki küldte, De sok Élet-lázban magát tönkre-hülte. Mégis, mert hát ma még sokan hisznek velem, Adják át Móricznak ezt az én levelem. A könnyes, áldott hang, aki általadja, Éppen úgy áldassék, mint az, aki kapja. Szerelmetes barát, zömök Móricz Zsigmond, Tudod jól, hogy polyva, az ember amit mond, Ezért is jövök most hozzád kényes verssel: Én-fajta versekben az ember nem kertel. Jövök hozzád versben, betegségben, búban, Jól kezdett s elromlott, dicső háborúban, Jövök egy kis, kopott, szép, tavaszi Éggel, Egy kis megszólással, egy kis irigységgel. Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán kezdted, Aszúra fog érni minden szép gerezded, Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok: Ez okos elkésés: ez a magyarságod. És mégis siettél: meglepődve vitted Súlyát az újságos, magyaros, szent hitnek, Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással. Sok, most ébredező, ó kitalálással. És ha hébe-hóba talán másként véled: Erős vagy, mert erős lelkedben az Élet. Temeszteni is tudsz és tudsz támasztani: 'Sári bíró vallja és bősz Túri Dani. De ezerszer szebben, mert újabbról vallja Győző nagy lelkednek minden kis zsivajjá. És ami benned él s el fog jönni hozzánk, Mi néha sápasztja magyar, piros orcád, Ezen kimondatlan magyar bánat, titok, Szépség várja vágyón: Móricz beszélni fog. Hisz én is kimondtam néhány magyar-újat, De mesekirályfik táltosai fújnak, ördög hordjon el már minden bolond verset: Életet kívánunk, valószínűt, nyerset S amit meg nem adhat rímek ezer hadja, Mi új Ludas Matyink többször visszaaadja. öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál, Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál. De amíg rossz fogunk végleg el nem vásik: Mégiscsak a legszebb, a legjobb: a másik. Gondolom, te voltál ez a „másik” nálunk, Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk, Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk, Szóval: az Életet, mely tőlünk messze tűnt, Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza, Kedves magyar részeg, kedves bornemissza. Rád furcsa emberek furcsáan figyelnek: Ma te vagy a tévő és jótékony gyermek, Nyugat csapatjának keleti zászlója, Mi nagy csatázásunk nagy igazolója. Néha kényeskedő, de magyar hatalmú, Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmú, Papnak indult lélek, de szabad, pacsirtás, Szentírásos ember, kinek szent az írás. Ma te vagy a magyar s rendkívüli követ, Ma benned sarjadnak az ős magyar tövek. Ha tán bolondítnál s igazi se volnál, Mert szépen hazudtál, engem igazolnál. Téli Budapestnek kevés, vidám fája Móricz Zsigmond úrnak csodatettét várja S ha várja, várhatott s ha várta, megkapja: Móricz a váratlan Tavaszoknak apja. De engem szeressen; így üzenek neki S jó, hogyha az embert ilyen is szereti Aki nem hatalmas s több a hatalmasnál S ha ki-kinek árt is, milliomszor használ. Adassék e levél Móricz Zsigmond úrnak, Kit most érdemelten, szépen koszorúznak. Koszorút nem viszek, írás megy helyette. De ott leszek mégis, míg élek, mellette. Készül, mert készítik, az én szemfedelem, De Móricz Zsigmond is megmarad énvelem. Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődött, Mind összekerülünk közös mártír-hősök S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni. 1979. július 1. És
