Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-04 / 154. szám
1979. július 4. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Matek tt az iskolai szünidő; alighogy megkezdődött, s talán a legjobb diákok közül is csak néhányan gondolnak ilyenkor a matematikára. Ám a számok hivatásos tudói, tanítók, tanárok, matematikusok éppen most adtak randevút egymásnak, hogy az ország min- ■den szegletéből négyszázan szerdán éppen Nyíregyházán találkozzanak, hogy a Bolyai János Matematikai Társulat évi közgyűlésén megbeszéljék, mit is hozott a matematika számára az elmúlt egy esztendő. Az egyik legrégebbi tudományág ugyanis viharos gyorsasággal fejlődik. A számítógépek, az űrhajók, de az élet sok más, „egyszerűbb” szerkezete, tevékenysége alkalmazza, s szinte fogyasztja a matematika újabb és újabb ágait. A négyszög, háromszög, kocka, a relációje- lek bevonultak az óvodába, s az utóbbi években nagyon sok szülőt foglalkoztatott az is, milyen mértékben alakult át az iskolai matematikatanítás. Szabolcs-Szatmár a matematika terén is sokat lépett előre az utóbbi másfél évtizedben, az itt dolgozó tanítók, matematika szakos tanárok, matematikusok nem csupán alkalmazói a tantervekben előírtaknak, alkotó résztvevői is egyben a matematika fejlődésének. Az immár tizenhét éves tanárképző főiskola, ahol matematika szakos tanárokat is képeznek, természetes közege az ősi tudomány mai fejlődésének. De másik főiskolánkat is említhetnénk, hiszen a mezőgazdasági gépész, re- pülőgépvezető-képzés szintén magasszintű műszakimatematikai ismereteket igényel. Egyre több azonban az olyan nagyvállalat is, mint a gumigyár, a konzervgyár, a Kelet- Tüzép, a vízmű, amelyek matematikusokat, számítógépeket foglalkoztatnak. Mindezek együttesen adják az alapját annak, hogy a megyében immár 25 éve működő Bolyai János Matematikai Társulat másfél évtizede erőre kapott, s társadalmi alapokon is lendíthet a megyében dolgozó mintegy félezer, a matematikával hivatásszerűen foglalkozó tanár és más szakember munkájának korszerűsítésében. Az MTESZ keretében évente sok előadást és hagyományos versenyt rendez a társulat, amely- Iyel módszertani és szakmai segítséget ad. Általános iskolai tanároktól híres akadémikusokig sokan vállalkoznak, hogy tapasztalataikat megosszák Szabolcs-Szatmár matematikus társadalmával. Nemzetközi matematikus kollokvium volt már megyénkben, s a tanárképző főiskolán a KISZ-fiatalok három éve rendszeresen megszervezik a matematikus napokat. z országos vándor- gyűlést most másodszor tartják megyénkben. Jó alkalom lesz ez arra, hogy a matematika egyes szakterületeinek fejlődését áttekintő előadások, viták mellett az is kitűnjék: mennyit változott 11 év alatt Szabolcs-Szatmár, s a megye matematikai élete. Marik Sándor □ n A VOR vásárosnamcnyi gyárának tmk-műhclyében Csatlós Sándor műszerész egy Ri- moldi típusú kötősáv-tűzőgépet javít. (Császár Csaba felvétele) CIGÁNYOK A GYÁRBAN Téglák, új élethez Á rozs jövője A téglagyáriakat nemrég boccacciói történet foglalkoztatta. Egy cigányfiú, nős, felesége várandós, megszöktetett egy „magyar” lányt. Mo- norra- mentek, de az alkalmi frigynek hamar végeszakadt; a lány visszajött, de a fiú még a gyár környékét is elkerüli. A vezetők azt mondják: „Kár érte, mert az egyik legjobb munkás volt”. A nyersformázóban így most csak négy cigány van: Lakatos Géza, Lakatos Ernő, Balogh Miklós és Balogh Erzsébet. Testvérek és unoka- testvérek. Nagyszekeresről hozza Fehérgyarmatra, és műszak végén viszi őket a gyári busz. Mezei Béla termelésvezető, párttitkár így beszél róluk: — Semmivel sincs több gond velük, mint másokkal. Általában gépkezelők, betanított munkások. Létszámuk stabil, már amennyire stabilitásról a téglagyárban egyáltalán beszélni lehet. Jól beilleszkedtek, igaz, a többiek is belátták, csak akkor megy a munka, ha elegen vagyunk. Munkaerőtartalék pedig alig van. Cigány több is akad a gyárban. Mesélik, hogy karácsony és újév előtt, az alkalmi munkák idején, különösen sokan vannak. Pénzt szereznek az ünnepekre, aztán ahogy jöttek, úgy mennek is. Ök négyen és néhány másik, azonban kitart a helyén. — Azon a pénteken, a két testvérpár délutános volt. Buszuk fél kettőre érkezett. A nyersgyártóban átmeneti és viszonylagos csend uralkodott, a délelőttösök pakoltak, a délutánosok most szállingóztak. Hirtelen feldohogott egy markoló, a selejtet szedegette halomba. A levegő megremegett, a porszemek ijedt táncot jártak. Beszélgetésre alkalmas helynek, az ebédlő maradt. A három fiú keménymar- kú, de a lány, mintha csontja sem lenne. Balogh Erzsébet 21, Balogh Miklós 16, Lakatos Géza 20, az öccse, Ernő pedig 18 éves. Azt mondják, egymást hozták ide. Ha a kereseteket nézzük, nem véletlen a dolog. — A múlt hónapban 5500 forintot kerestem — mondja Géza. Igaz, ő a leányszöktető munkáját is átvette. Ernő 2900, Miklós 3000, Erzsi 3100 forintot kapott abban a hónapban. Erzsi négy osztályt járt ki csupán, Géza Á szekeresi „négyes" Ismerkedés műszak előtt Családi lánc ötöt, csak a másik két fiú végezte el a nyolc osztályt. — Nem lenne jó befejezni az iskolát? — kérdem. — Minek? — kérdez vissza Erzsi. — így is megvagyunk. — Ernő hallgat. — Nehéz a munka? A válasz egybehangzó: Nem! Az otthoni viszonyokat firtatom. — OTP-s házban lakunk mind — válaszol a lány. Vagyis: egy szoba, konyha. Mindkét házban hatan élnek. — Nem okoz gondot, hogy cigányok? A válasz megint egyöntetű tagadás. Csak Géza házas: egy 8 hónapos fia van. A nyersgyártás, ebben a műszakban legalább, afféle rokoni vállalkozás. Erzsi apja is itt dolgozott, míg le nem százalékolták. A szökevénynyel éppen hatan voltak. Géza a téglagyártó gépsort kezeli. Ernő, Miklós és Erzsi, tolópadkezelő. — Ha nehezebb munkával még jobban lehetne keresni, vállalnák? — faggatózom, míg a csarnokba igyekszünk. — Jó ez ... Erzsi még hozzáfűzi: — Dolgoztam a téeszben, de kapálni nem szerettem. Inkább kevesebb pénz, mint nehezebb munka. Senki sem cáfolja. Kettő után néhány perccel mindenki a helyére áll. Géza szájából csikk lóg. Elfordít egy kapcsolót. Keller-lécet — téglalap metszetű vasat — tesz a lécadogatóra. Érkezik a nyers tégla: öt a lécre kerül, onnét a Keller-kocsira. Ha 140 darab összegyűl, a kocsi indul a műszárítóba, onnét pedig az égetőbe. Erzsi a Keller^kocsinál vár, hogy megnyomhasson ő is egy gombot, útnak eredhessen a rakomány. Miklós pár méterrel odább ugyancsak a sorát lesi, neki is a kocsi körül van teendője. Beindul a „családi lánc”. Csak Ernő hiányzik most. Öt más munkára küldték ... Téglát készítenek, pontosan olyat, amiből az ő házuk, is épült. Hogy mi is mindebből a tanulság? Kettőt biztosan mondhatunk. Azt, hogy az előítéleteket csak a tisztességes munka feledtetheti. Néha lassan, máskor gyorsabban, de feledteti. És a téglából — több, vagy kevesebb —, de mindenkinek jut, aki készíti. Speidl Zoltán N yírbátor környékén jártam a mináp. Bo- gáton vagy Gelsén nézelődtem, mikor odajött hozzám egy idősebb ember. Beszélgetni kezdtünk, és észrevettem, kalapja mellé kövér, már sárguló rozskalász volt tűzve. Persze, nem hagyott nyugton a látvány, s megkérdeztem, miért éppen rozsot tűzött idő ette kalapja mellé. Érdekes volt a válasz: „Ez a mi igazi társunk, nem a búza. Az sokkal kényesebb, olyan úrféle növény az. De nézze meg a rozsot, vagy ahogy mi nevezzük, a gabonát. Megél a homokdombon is, s akkor is terem, mikor a búza rég kisül a melegben. Szívós, konok fajta, akárcsak mi, nyíri emberek. Kár, hogy ma már nem igen törődnek vele.” Mindez Nyíregyházán jutott eszembe, azon a tanácskozáson, amelyet a rozstermesztésnek szenteltek. Okos, féltő szavak hangzottak el itt, olyan emberek szájából, kiken látszott, tudatában Vannak, hogy Szabolcs egykori aranyának sorsa a kezükben van. ■ Érdekes adalékokkal szolgált a rozs történetéhez Krakomperger Mihály, a megyei tanács mezőgazda- sági osztályának csoportvezetője. 1940-ben 72 ezer , hektáron aratták a rozsot Szabolcs-Szatmárban, s 11,1 mázsa volt akkor hektáronként a megyei átlag. Jelenleg a megyében évenként 20—22 ezer hektáron termesztik, s a múlt esztendei átlag megközelítette a 20 mázsát. Majdnem kétszeresére növekedett tehát a termésátlag, elbizakodottságra azonban egyáltalán nincs okunk. Nagyon sok helyen ugyanis „ahogy esik, úgy puffan” elv alapján termesztik, ami persze meg is látszik a termésátlagokon. Igen kevés az olyan termelőszövetkezet, mint a pátrohai Zöld Mező. ahol 30 mázsa termett tavaly hektáronként; a legtöbb helyen éppen hogy csak megközelítették a 15 mázsát. Sőt, volt olyan szövetkezet is — mint a záhonyi Lenin —, ahol még a 9,5 mázsát sem érték el. Miért ilyen alacsony a rozs termésátlaga? (Bár az igazsághoz hozzátartozik, az országos átlag sem magasabb. De hát ez csekély vigasz!) A szakemberek szerint a legtöbb helyen baj van a vetőmag-felújítással, a talajelőkészítéssel, a tápanyag-utánpótlással. Jellemző a rozzsal való törődésre, hogy a búzánál a nemesített vetőmagcsere aránya 90—95, míg a rozsnál még a 35 százalékot sem éri el. Aztán itt van a vetésidő, a vetőmagmennyiség. Pedig — bármily furcsán hangzik — e mostoha gyerekként kezelt növény termőképessége nagyobb a búzáénál. A búzát szinte kivétel nélkül mindenütt a legjobb földekbe vetik, s itt a termesztők a legkülönfélébb fajták között válogathatnak. A rozsot viszont a már „semmire sem jó területeken” termesztik, eleve lemondva a nagyobb hozamok lehetőségéről. Van-e hát kiút? — kérdezhetik joggal a termelők. A nyíregyházi tanácskozáson megjelent szakemberek szerint igen. A fenti hibák kiküszöbölésével, új, jobb termőképességű fajták bevezetésével. A kisvárdai kutatóintézetben már bíztató eredmények születtek. Ezeknek, valamint a külföldön már bevált fajtáknak a hazai meghonosítása egészen biztos, hogy enyhít majd a gondon. Mi tagadás, szerettem volna, ha az a nyíri öregember részt vesz a tanácskozáson. Ha másért nem, legalább megnyugodott volna: lehet még a rozs ismét Szabolcs kincse. Balogh Géza Nincs jobb a tűző nap alatt a forró homokon esy kupafedél víznél. Néhány hete mét; a növények szomjaztak nagyon, most azok, akik a dohányt kapálják. Van dolga a vízhordó kislánynak, Papik Julikának, de nem bánja, jó pénzért így hasznot hajt neki a nyári szünet. V endégem leült velem szemben és belém fúrta komor tekintetét. Kabátjának hajtókáját egész sereg mindenféle jelvény borította. — Tudja, ki vagyok? — kérdezte drámai suttogással. — Nem — ismertem be őszintén. — Én érdemes méhész vagyok. — Valóban? — csodálkoztam udvariasan. — Egy pillanat — mondta látogatóm —, ez még nem minden. Néhány nappal ezelőtt, a Kertbarátok Társaságá— Önnek végig kell hallgatnia — folytatta látogatóm már mérgesen. — Meg kell győződnie arról, hogy ki vagyok! Tavaly korcsolyapályát létesítettem a háztömbünkben lakó gyermekek számára. Magam locsoltam vízzel! — A gyerekek bizonyára roppantul örültek. — Nem egészen, mert a víz nem fagyott meg. — Akkor hát minek locsolta ? — Másként hogyan lehetne korcsolyapályát csinálni? — Kezdeményezésemet helyeselték. Nézzen ide, kérem, ez a megfelelő intézménytől kapott dicsérő oklevél... — Nagyon szép, de... — kezdtem bele, ő azonban félbeszakított: — Egy műkedvelő darabot is írtam, és magam játszom el. A címe: „Ha a kiskecske nem ugrált volna — akkor a kezét sem törte volna el”. Óriási sikerem van vele! — Hogyhogy a „kezét”? Talán a „lábát”? — Éppenhogy a kezét! Ez benne a meglepetés. Darabom hősnője ugyanis egy Kecské- si nevű ifjú hölgy.. . — Irgalom ... — nyögtem. — Az egész város ismer és tisztel! Remélem, megértette ezt? Tegnap pedig az önök újságjában holmi kritikai cikkecske jelent meg egy bizonyos illetőről, aki állítólag tilos helyen ment át az úttesten. Én pedig azért kerestem fel önt, mert ez a cikk rólam szól! Igaz, valóban kénytelen voltam megsérteni a közlekedési szabályokat. De miért? — kérdem én. Hát azért, mert éppen ebben a pillanatban egy káposztalepkét vettem észre, és. . . — Könyörüljön! — Én? Hát nem felháborító, hogy érdemes embereket a sajtó így bemocskol! Mindjárt mutatok még valamit. Ez itt elismerő levéi a közhasználatú helyiségek példás rendben tartásáért, ez meg dicsérő oklevél az általános iskola 3. és 4. osztályában tanúsított előmenetelemért, jóllehet ön is jól tudja, hogy ez a kettő éppen a legnehezebb osztály,.. Nem bírtam tovább: kinyitottam az ablakot, kinéztem az első emelet szédítő magasságából — és könnyedén elrugaszkodtam az ablakpárkányról ... ■ Fordította: Gellért György Feliks Derecki: A kedves vendég — Kaptáraimban számos újítást vezettem be és ezek lehetővé tették a mézhozam növelését. Ezért megkaptam a méhészek társaságának legnagyobb kitüntetését: az „Arany lép”- et. — Szívből gratulálok. nak elnöke átnyújtotta nekem „A káposztahernyók elleni harcban szerzett érdemekért” elnevezésű kitüntető jelvényt. — Megbocsásson, de most nincs időm, rengeteg dolgom van ... — tártam szét tehetetlenül a karomat.
