Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-15 / 164. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET r * Tasnádi Varga Éva: Ezüstös Hó szitál hajamra, szél fúj pörögve, maradtam volna nyárban örökre. Maradtam volna tűz - p ipacs-szá ra, s úgy vártam volna simogatásra. Elbújt a patak fagyott párnája, tükrében sincs már arcod virága. Hó szitál hajamra, dúdolva járok, — augusztus aranyán szálltak sirályok... Pék Pál: Kezdetben volt a föld Kezdetben volt a föld, az ég, s oly mélyről, mint a múlt fakad, kutak buzogtak, s tó-tükör ringatta boldog arcomat. Zsong még a táj, és részegen naptól, mezítláb mennék ott a vízen át, a vízen át; zörgetve ajtót, ablakot, — hogy nézd, mama, a szem fakul, de pillekedvű fény sodor, ha úgy érzem, már szökni kell egy világtalan ég alól, — szökni csak, és mondani, a tiszta hitet mondani, halott apámmal szólani, zsoltárként együtt bongani, hogy kezdetben, s hogy föld, az ég — Bennem a jövő várja itt, hogy margarétás dal röpít kibontva könnyű szárnyait. Bókkon Gábor: Hó szitál hajamra, pántlikám ferde, elszakadt, de a köd ezüstös tűjével, szerelem tűjével éjjel beszegte. •A nemrég elhunyt kiváló k81- tőnőre emlékezünk ezzel, a szerkesztőségünknek adott utolsó versével. Népdal imitáció Zuhanni melled égető havába Merülni öled kiszáradt tavába Éjszaka-szemedben lenni madárnak Holdarcú halottak kérdező árnyának Késből született vágtató csikónak Combod erdején tűznyomú patkónak Halálba ölelő hűséges indádnak Istent megsebző kisarjadt virágnak. OLÁH JÁNOS: A KERTBEN a meggyfa és cseresznye lombok mögött a fal az egész kert a forró morgó nyári város hasában lélegzetünknek épp elég sziget kútból fölrémlő álmok ahonnan semmi fény nem jő elő semmi hang neve folyosó kongatásban nemismert hangfutás hullámütőin fönnakadva táncoló zavart jelek sok száz találkozásunk összerémlik ez vagyunk az elcsuklás idilli krétarajza a jóidő roncsolt kényére hagyva Amikor a falucska egyetlen útján kiértek a pusztára, Molnár Marci kigombolta a nagykabátját és azt mondotta a fiának: — Érdekes. Meg se mozdul a levegő, csak a pára remeg a nap alatt, figyeled? Ám odase! Ilyenkor piszkosul harap a törpeharcsa, csak győzzük kiszedni őket. — Vasutassapkáját hátrébb tolta a homlokán. — Álljunk meg, gyújtsunk legalább rá.' Kis idő múltán, ahogy mentek, a kabátot levette magáról és a karján vitte tovább Molnár Márton kocsikísérő, majd megint morogni kezdett: — A hátizsák, hátizsák. De hogyan kap igazi alakot? Megtanultam én katonáék- nál, hogyan kell a köpenyt összecsavarni, s koszorúként ráhelyezni a hátizsák fejére. Elsőrendűen összeszíjjazza az ember, s akkor nincs többé se köpeny, se hátizsák, csak együttesen: borjú. — A nyári gyakorlaton, a múlt évben — mosolygott rá a fia —, én úgy tanultam, hogy a koszorúhoz hozzátartozik a pokróc is, csak úgy borjú a borjú. — Minthogy nincs, elhanyagolható a pokróc. — Akkor hozza édesapám a köpenyt a karján. Molnár Marci kocsikísérő megsejtette, hogy jelen állapotát érti a fia. Levette a sapkáját s azt is kézben vitte azontúl. A levegő már olyan sűrű volt és olyan forró, mint az olvasztott ólom. — Harapni fognak a bitang kis harcsák — lihegte. Kigombolta a zakóját, majd a két pecabotot átadta Sa- nyónak: — Vidd csak addig, míg a karomra veszem az ujjast is. De aztán a botokat elfeledte visszakérni. — Micsoda világa ez az úristennek — vélte —, sehol egy fa, sehol egy árnyék. Mennyire vagyunk még a víztől? — Tíz perc. Mentek, a forró pára harmatként csapódott rájuk. — Micsoda idő! A tévében látott dzsungelekben sincs tán ilyen. Nagy eső lesz még ma, nagyobb, mint az éjjel. Egyszerre azonban mintha a sűrű pára eltűnt volna, élesen és vakítón, nyíltan és szemérmetlenül kezdett sütni a nap. — Jó idő — vélte a vasutas. — Mindenféle növénynek áldás. A verejtéket már nem törölte le magáról; minek? — Várj csak egy kicsit — mondta a fiának —, olyan sima úton megyünk, hogy ide a bakancs teljesen felesleges. — Levette a lábbelit, a vastag zoknikat begyűrte annak orrába. — Ám ha már itt tartunk, mért ne kössem bele a nadrágomat is? Levette a nadrágot, odakötötte. S immár gatyában, ingben, mezítláb baktatott a fia nyomában. Szerencsére a természet, nem túl messze a csatornától, a gyalogút szélére plántált egy hitvány akácot. Volt valamicske lombja, s a lombnak kevéske árnyéka; tán csak annyi, ameny- nyit a bibliai Jónásnak nyújtott a pusztában a töklevél. — Jöjjön csak, édesapám — hallotta a fia hangját. — Az isten! Az! Ha megy! De nem én! Ezt kifejezetten ordította Molnár Marci, miközben odacsapta cuccait a hitvány fa alá. — Már csak négy percnyire lehet a csatorna. — Tőlem lehet akár egy köpésre is — és az árnyékba ült. Sanyo is letette a hátizsákot, kivette a halak csaliját, a tartóhálót s a kezébe vette az egyik botot. — Én megyek. — Felőlem a mennyországba, oda is mehetsz, veszítené meg az úristen ezt a kurva időt. Itt van Samu, nesze, legalább te tudd, mennyi az idő. Sanyo odaért a csatornához és bedobta a horgot. Most hirtelen annyira szerette az apját: majdnem elsírta magát. Eddig is szerette, de nem így, nem ilyen mélyen. Any- nyi évi szolgálat és havi ket- tőezerhatszáz! A mamáé ezernyolc. Ennyi. És a resz- ketés, hogy a süsü vasutas gyermekét egyáltalán felvegyék a felsőbb iskolákba! Viszonylag hamar ért visz- sza az apjához; Molnár Marci a gyenge árnyékban tündéden aludt. — Édesapám. — Na. — Nem fér több törpeharcsa a tartóhálóba. — Hát nem mondtam én, hogy hozzunk másikat is? — Mondta, de én olyan hülye vagyok. — Vagy te, majd mit mondok. Rendes gyerek vagy te. Na, itt a bor, húzzuk meg, hozzá se kezdtünk még. Felnézett az égre, látta a fellegeket, és a szél is meglódult. Mire beértek a kicsi állomásra, megeredt az eső. — Te — mondta a fiának Molnár Marci —, anyádnak ne szólj már, hogy én aludtam. Még képes lenne vénembernek nevezni. A városban nem volt már vihar, csak a nagy vizek hömpölyögtek az utcákon; s akkor valahogyan megcsúszott Molnár; de inkább csak ama régi óra koccanását lehetett hallani. Sanyo fölemelte az apját azonnal, s mentek csendesen tovább. — Nézd már meg az órám — mondta. — Jár ez? — Jár — mondta Sanyo. — Akkor jól van, Samu. Nagyon gyönge lett hirtelen, nekidőlt egy ház falának és nevetett a fián, aki csak ingujjban volt. — Nem fázol? — Nem. — Libabőrös a karod. — Felszívta a nap. — Azt se hiszem — s nevetett tovább. Még egy kicsit álltak ott a falnál, majd megindulván Molnár Marci azt mondotta a fiának, kissé meginogva: — Remek kis szabadnap volt ez, nem találod? — Nagyonis édes, édesapám ... MEGYÉNK TÁJAIN Ny í r káta A régi térképeken Gebe néven szerepel, az újakon Nyírkáta olvasható vékony betűkkel. A községet apróbb tanyák, dombok és erdők veszik körül. Jó a levegő, ide hallik a közeli erdők suhogása. Hasznosak, aranyat érnek ezek az erdők. Balogh István, a községi pártszervezet titkára szereti és jól ismeri a környéket. — Valuta is terem a nyírkátai határban. Kevesen tudják, hogy van itt egy rezervátum, sok-sok őzzel, fácánnal és vaddisznóval. Idén is voltak itt nyugati vadászok, ők hozzák a valutát. Az erdő- és vadgazdálkodás mindig is eredményes volt, a helyi tsz azonban nem működött eredményesen. Egyesítették a nyírmeggyesi tsz-szel, a közös határ már jobban fizet. Az egyesítés érzelmileg érzékenyen érintette az ittenieket. A kezdeti nehézségeket lassan elfelejtjük, mert az egyesülés gazdasági haszna jól kimutatható. Az említett erdő és a rezervátum nem a közös téeszé, hanem a Szamos menti Állami Tangazdaságé. A gazdaság egy brigádra való nyírkátai férfinak állandó munkát biztosít. Áz itteni „erdészeti” dolgozókat autóbusz szállítja az ültetés, illetve az irtás területére. A tangazdaság pártbizottságának titkárától hallottuk a hírt, hogy a Gólyaszálláson megszűnt általános iskolát bérbe veszi és hasznosítja a tangazdaság. Az előzetes megállapodás szerint az iskola használatáért cserébe a tangazdaság különböző gépekkel segíti a község építését, szépítését. A felszabadulás előtt alig volt középület Nyírkátán. Nem túlzás: most olyan a központ, mint egy nagyközségé. Az emeletes iskola közelében a gyógyszertár, az orvosi rendelő, a könyvtár, a cukrászda. Vidéki viszonylatban a kereskedelmi ellátásra sem lehet panasz. Két szövetkezeti bolt és egy maszek bolt kínálja portékáit. A templom közelében zöldségbolt is van. Persze főleg olyan cikkeket árulnak benne, amelyek a kiskertekben nem teremnek meg. Mert a kiskertekben bőséggel van zöldségféle. Jó üzletnek számít az uborka, többen is mondják, hogy egyre többet szállítanak belőle a felvásárlóhelyre. A középületeknél maradva azonban említsük meg a gázcseretelepet. Hiába a sok fa, az itteniek is áttértek a korszerű tüzelésre. A korszerű életmódhoz vezető utat „monográfiába” foglalták. Tarkovics Sándor iskolaigazgató irányításával a lelkes lokálpatrióták 1975-ig bezárólag összegyűjtötték és megírták Gebe, illetve Nyírkáta történetét. Sok érdekes információt megtudhatunk ebből a hiteles gyűjteményből. Elöljáróban azt, hogy az eldugott falucskát megérintette a történelem vihara. A gyűjtemény sorai szó szerint így kezdődnek: „A helység már 1350 táján Gebe néven település volt. A névnek nincs köze a sovány, csontos lóhoz, illetőleg a gúnynévhez. Gebe, mint az előbb leírt ló gúnyneve csak a későbbiek folyamán lett használatos a magyar nyelvben”. Ló ide, szóhasználat oda, az elnevezést a nem itt lakók 1955-ig pejoratív értelemben használták. Ekkor változtatták meg a község nevét. De térjünk még vissza egy kicsit a régmúltba. Az 1848-as szabadságharcnak szép számmal voltak gebei résztvevői. A gyűjtők egy élelmezési elszámolásra bukkantak, amely azt igazolja, hogy a faluból százharmincnégyen csatlakoztak a szabadságharchoz. Az első világháború előtti években Gebéről kivándorolt Amerikába csaknem hatvan ember. Már 1937-et mutatott a naptár, amikor a település kövesutat kapott. A második világháború alatt kisebb-nagyobb csatározások színhelye volt a környék. A földosztás során 256 családot juttattak földhöz, megélhetéshez. Alig múlt el a háború, orvost kapott a község.fFurcsán hangzik, de igaz: 1948-ban gépállomást is létrehoztak a faluban. 1949-ben az új alkotmánnyal szinte egyidőben jelent meg a faluban a villanyfény. 1964 óta egyre több a fürdőszobás lakás Nyírkátán. 1967-ben a könyvtár új, korszerű helyiségbe költözött. 1973 is jelentős dátum az itteniek életében, ekkor kapott fogászati rendelőt a község. A kereskedelmi és az egészségügyi ellátás tehát jó, a kommunális ellátás csak a következő ötéves tervben lesz jónak mondható. Az ember majdnem térdig gázol a kövezetlen utcák szemcsés porában. Ezért az idegennek ellentmondásosnak, szinte hihetetlennek tűnik, hogy a dombos, homokos településen jelentős gondokat okoz a belvíz. Török Józsefné tanácstag kedvező változásként említi, hogy a Nyírmeggyesre járó tsz- tagokat, köztük az ő férjét is autóbusz szállítja. Társadalmi munkában leraktak sok járdalapot. De a belvíz — mint mondja — ebben az utcában, az ő körzetében is gondot okoz. Bizony nagy gond az, ha a nem kívánatos víz kimossa a veteményest, meg a virágosokat. Lapozgatjuk az ez év februárjában megtartott falugyűlés jegyzőkönyvét. E szerint Sziklás Ferencné arra panaszkodott, hogy a Kossuth utcai kertek víz alatt vannak. Horváth Imre azt panaszolta, hogy a tsz-major is víz alatt áll. Molnár Sándor rövid felszólalása így hangzott a falugyűlésen: „A zöldségbolt mellett összegyűlt a víz. Átereszre van szükség”. Az említett jegyzőkönyvben kedvező dolgokról is olvashatunk. Arról például, hogy 1976-ban az egy lakosra jutó társadalmi munka értéke háromszáz forint volt, tavaly már négyszázkilenc. Tavaly tovább korszerűsítették a közvilágítást, a lakosság korszerű tájékoztatása érdekében hangosbemondót szereltek fel. A jegyzőkönyv tanúsága szerint a falugyűlésen a téeszt nem képviselte senki, vagyis a nyírmeggyesi tsz- vezetők nem voltak kíváncsiak a nyírkátaiak gondjaira és örömeire. Említettük, hogy a nyírkátai tsz gazdálkodása nem volt eredményes. A háztáji gazdálkodás annál eredményesebbnek mondható. A sertéstenyésztő szakcsoportnak 31, a nyúltenyésztő szakcsoportnak 15 tagja van. Tejet is bőségesen kapnak innen a városok. Csodálkozva léptünk be Mező István bácsi udvarába, aki újabban géppel feji a két tehenét. A fejőgép zúgása már nem zavarja a jószágot, sem az istálló gerendájára fészkelő fecskéket. Az öreg házaspár nemcsak tejjel, tojással és baromfival is hozzájárul a városiak ellátásához. Nyírkáta tanácsa közös Hodász és Kán- torjánosi tanácsával. Az egyesülések után nagyközségi rangot kapott a három település, az igazgatási központ természetesen Ho- dászon van. (Csak azt nem vette mindenki természetesnek, hogy a tsz a nyírmeggyesivei egyesült.) A nagyközségi közös tanács elnöke Váradi Lajos. Arról tájékoztat, hogy a közös pénzből arányosan kapnak a községek, persze úgy, hogy az igényeket egyeztetik a lehetőségekkel. Egyik jelentős eredménynek tartja, hogy tavaly Nyírkátán felszámolták a cigánytelepet. Ezzel meggyorsult a cigányok beilleszkedése, örvendetes, hogy az általános iskolából kikerült cigány fiatalok vagy tovább tanulnak, vagy rövid időn belül munkát vállalnak. A tanácselnök azt is örömmel újságolja, hogy éppen látogatásunk napján kezdték el a nyírkátai óvoda és napköziotthon felújítását. Mint mondja, a „vízügyeket” csak a következő ötéves tervben sikerül megoldani. Közművesítik a községet és a belvíz elvezetésére is gondot, meg pénzt fordítanak. A nagyközségi közös tanács vb- titkára, Angyal Dániel azzal kapcsolódik a beszélgetésbe, hogy csak állami támogatással oldhatók meg a „vizes ügyek”. Mint mondja, Nyírkáta lassú ütemben fejlődő társközség. Az egyenletes fejlődéshez az is szükséges — teszi hozzá —, hogy a nyírmeggyesi tsz sajátjának is érezze az itteni örömöket és gondokat. Lakatos Gyula, a nagyközségi pártbizottság titkára: — A közös tsz-ben egy Rába-Steigeren jár Fecskó József és Lakatos Lajos. Váltótársak. Az elmúlt hónapban egyszerre vettük fel őket a pártba. Lakatos Gyulát ez év április 4-én a Munka Érdemrend bronz fokozatával tüntették ki. A tapasztalt, jól dolgozó traktoros nyírkátai, de a kitüntetésre a nyírmeggyesiek és a nyírkátaiak egyaránt büszkék lehetnek. Nábrádi Lajos 1979. július 15.
