Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-15 / 164. szám
1979. július 15. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Szemtől szemben Horváth János festőművésszel Alakítani a közízlést Munkásságában milyen részt foglal el a művészi alkotó tevékenység és az oktató- nevelő munka a tanárképző főiskolán? — A főiskolai oktató-nevelő munka feladatai négyéves ciklusokra oszthatók. Ebből a négy évből két év a rajzolás-festés alapjainak elsajátítása. Ez idő alatt sajátítják el a jövendő rajztanárok azokat a tudnivalókat, amelyek alkalmassá teszik őket a képzőművészeti mesterség alapjainak sokrétű szemlélésére, elfogadható szintű művelésére, bírálatára. Az utolsó két év feladata magasabb szintű, mélyebb betekintést nyújt az alkotó- műhely titkaiba, és az egyes részvevőket alkotó jellegű tevékenységre készteti. Az első két év mind az oktató, mind a tanuló részéről .nagy energiákat igényel, az utolsó kettő magasabb szintű mester-tanítvány viszonyt teremt, így időben gazdaságosabb. A képzőművészet mesterfogásait tanítom a főiskolán, s tulajdonképpen oktatás közben is alkotok. Ügy érzem, a főiskolai oktatói állás nem fiktív megélhetési bázis számomra, hanem emberi és művészi vállalásaim fontos állomása. Elsősorban művésznek, vagy művész-pedagógusnak tartja magát? — A kérdés olyan élű, mintha egyik különb lenne, mint a másik. Művészeti közéletünkben elharapódzott az a vélemény az elmúlt évtizedekben, hogy csak az a művész vállal oktatást, akinek kevés a tehetsége az alkotáshoz. Ez a szemlélet azért érdekes, mert a világ legnagyobb alkotói (Leonardo, David, Kandinszkij, Moholy-Nagy, Barcsay, Somogyi stb.) életük és munkásságuk minden szakaszában arra törekedtek, hogy alkotásaikon kívül személyesen is beleszóljanak a jövő nemzedék' nevelésébe. Igaz, ez a helyzet nehezebb. Bár ha megvakarnánk egy-két — csak művészetet csináló — alkotó körülményeit, kiderülne, hogy fenntartanak számukra fiktív, vagy bújtatott állásokat, ahonnan felelősség és munka nélkül veszik fel a fizetést. — Azzal, hogy idestova tíz éve vállaltam a pedagógussággal járó rengeteg hátrányt, tulajdonképpen elköteleztem magam. Művészpedagógus vagyok, illetve ahogy a diplomám szól, mestere a szakmának, én ezt a mesterséget nem szégyellem továbbadni. Mívelem a tanítást nemcsak az intézet keretei között, hanem a közművelődés területén, szakkör és alkotótáborok vezetésével is. Mit lehetne tenni a giccs ellen? Mennyivel tehetne többet a.z iskola, a művelődési intézmények a közönség, főként a fiatalok szépérzékének, ízléskultúrájának fejlesztésében? — Meg kellene mutatni azt, hogy mi a giccs. Folyamatokat kellene reprodukálni, ahol láthatóvá válna egy élmény átváltozása hamis közléssé. Be kellene -mutatni azt a folyamatot, ahogy egy szép mesterség átvált az igénytelenségbe. Tudatosítani kellene azt, hogy ami megszületett, csak tartalmi hitele, a mester szigorú önkritikája révén válik időnként műalkotássá. A közízlés befolyásolása nem válhat kampánymunkává. — Sok türelmetlen, érezni és adni tudó művész-pedagógus koncentrált, egyeztetett tevékenységének lehet távlatában eredménye. Nem engedheti meg magának társadalmunkban egyetlen alkotó sem azt a luxust, hogy lekezelje az amatőr mozgalmakat, mert csak ezen érdeklődők, alkotni vágyók seregével együtt küzdve és vitatkozva tudja kifejezni a század igazi és előre mutató képét. — Az alkotás igényét az iskola teremti, s a közművelődés területén kellene a jó gazda módján folytatni. Szabolcs-Szatmár megye főiskolái révén iskolai területen jól áll. Azonban kérdés, hogy e hálózat szellemi kapacitását, megtermelt értékeit jól használjuk-e? Közművelődési intézményeink tevékenysége egymástól elszigetelt, ötletszerű. A művész rajzai Művészeti tanácsadónk minden átutazó, s így minden helyi kezdeményezés, látszólagos országos méretekkel mért kezdeményezés miatt derékbatörik. Tulajdonképpen jó lenne egyszer megnézni reálisan, mire vagyunk képesek, s azt szisztematikusan megtenni. Alkotásainak létrejöttében minek van nagyobb szerepe? A hosszas, sokszor átgondolt élményeknek, vagy a pillanat benyomásainak? — Gyermekkorom óta hordozok magamban emlékképeket, melyek mindig előjönnek és csiszolódnak. Vannak spontán reagálásaim is, melyek gyorsan, frissen rögződnek. Elmondhatom, hogy általában elég sokat időzöm egy gondolatnál, illetve nem elégszem meg az egy ülésre megfestett képpel. Minden esetben készít-e vázlatot, előtanulmányokat? — Azt mondhatom, hogy valamilyen formában rögzítem, lejegyzem minden élményemet. Jegyzeteim a vonallal, folttal, szöveggel ellátott skicctől a kis- és nagyméretű akvarell-, temperaképekig, vagy kollázsformát, illetve valamilyen anyagokból applikált téri formát öltenek. A súlyosabb probléma több előkészületet igényel. ön szerint milyen a modern festmény, témában és formában? — A XX. század képzőművészeti megnyilvánulásai témában és formában minden eddigit magukban foglalnak. Talán azt mondhatnám, hogy sokkal érzékenyebben és tá- gabban látunk. Kinyílnak a mikro-, makro- és a kozmikus világ formai titkai, s ezekkel kötelességünk élni. A modern festmény az izgalmas festékpacni formai megnyilvánulásától a célszerű, naturálisán ábrázoló anyag- kezelésig terjed. Témájában és formájában felfedezésnek, hiteles vizuális közlésnek kell lennie. Milyen segítséget jelent munkásságában a megyei képzőművészeti csoport? — Ügy tudom, hogy a Magyar Képzőművészek Kelet-magyarországi Területi Szervezetéhez tartozom. Időnként kapok meghívást kiállításokra. A szervezeti élethez sok közöm nincs, ilyen megtiszteltetés nem ért még. A megyében időnként a megyei tanács művelődési osztálya zsűrizni hív. Megbízást a szervezeten keresztül még nem kaptam. Kollégáim időnként köszönnek. Milyen művészi célokat tűzött ki maga elé a következő években? Mit szeretne alkotni? — Ahogy az állami megbízatások vonulatát elnézem, megbízásom egyhamar nem lesz. Ez azt jelenti, hogy kevés kényszertematikát kell terveznem. Az elkövetkezendő évek kiírt aktuális pályázatain részt kívánok venni. Szeretnék az 1980-as évben Budapesten kiállítani. Tervbe vettem képcsarnoki kiállítást is a következő két év valamelyikében. Valamikor, gimnazista koromban sokat mintáztam Somogyi József szakmai segítségével, szeretném felújítani a plasztikai kísérletekkel, a térrel kapcsolatos emlékeimet. — Régi tartozásom önmagámmal szemben gyermekkorom emlékeinek megfogalmazása. Szeretnék szüleimnek emléket állítani művészetemben. Családommal is vannak adósságaim, fiaim lassan felnőnek, s a változásokról kevés a dokumentum. Tanítványaimmal mindig kísérletezem, meg kell mutatni, hogy nemcsak mondani, hanem tenni is tudom azt, amit állítok. Van mit tennem. Páll Géza Emlékek Váci Hihályról hangszalagon Az elröpült zsezsemadár Váci Mihályban már gyermekként kialakult az elnyomottakkal való együttérzés. 4—5 évesen szívesen nézelődött a tűzérlaktanya környékén. Egyszer sírva szaladt haza, s panaszolta édesanyjának, hogy az egyik lovon ülő tisztnek leesett a kardja. Megparancsolta egy másik katonának, hogy vegye azt fel. Amikor újra kezébe kaparintotta a kardot, jól elpü- fölte vele a közlegényt. A gyermek Vácit nagyon elkeserítette ez az igazságtalanság. A felfedező út Ezt a történetet, több mással együtt az a hat magnótekercs örökítette meg, amelyet a megyei könyvtár őriz. Egy székesfehérvári iskola néhány vállalkozókedvű diákja kapta kézbe néhány éve a magnetofont, s leutaztak vele Nyíregyházára, hogy közelebb jussanak a költő életéhez, egyéniségéhez visszaemlékezések révén. Megszólaltatták Váci Mihály szüleit, iskolatársait, barátokat, munkatársakat egyaránt. A tele szalagok egyre szaporodtak, s mind teljesebb kép bontakozott ki szemük előtt a költőről. Felfedező útjukra elkísérték őket a megyei könyvtár munkatársai is, így valamennyi könyvtári tag számára hozzáférhetők ezek a ritka felvételek. Közülük talán legérdekesebbek Váci Mihály édesanyjának elbeszélései. A költő decemberben született, így csak egy évvel később iratkozhatott be az iskolába, ő azonban mindenképpen tanulni szeretett volna már. A tanító azt mondta az édesanyának : — Tessék csak küldeni, majd elbánok én vele! Tudom én, mit kell az ilyen hősökkel csinálni. Beültetem a szamárpadba, aztán nem fog majd iskolába vágyni. Úgy is volt. Minden gyerek leült a helyére, csak az utolsó pad maradt üresen. A gyermek Váci először gondolkodott; beüljön-e a szamárpadba, majd mégis leült. — Nem baj — mondta édesanyjának. — Én ott is tanulni fogok. Hatévesen másodikba S valóban, tanult is szorgalmasan. Amikor év végén megérkezett a vizsgabiztos, megkérdezte: — Azt a gyermeket miért nem kérdezi a tanító? — Nincs beíratva — felelte a pedagógus. — Kérdezzük csak meg tőle, mit tud? — sürgette a biztos. S a gyermek remekül felelt a kérdésekre. így a lelkiismeretes felügyelő közbenjárására a tehetséges kisdiák hatévesen a második osztályba léphetett. Egy felvétel őrzi a Vácihanglemez nyíregyházi ősbemutatóját. Ennek egyik érdekes mozzanata Avar István visszaemlékezése a költőre. Hallható még a Nem elég című versét szavaló költő hangja is. Ugyancsak ritkaság az a felvétel, amelyik egy megzenésített Váci-verset örökít meg finn nyelven előadva. Á madaras ember Váci Mihály nagyon szerette a természetet, a madarakat. Az alvégi temetőben egy esti sétáján találkozott egy zsezsemadárfogó emberrel, aki pénzért eladta a piciny állatkát. Egy százasért megvette tőle az elfogott madarat, és szabadon engedte. Nagyon csodálkozott az ember, miért ad pénzt a semmiért. Váci megmondta neki, hogy tudja, a pénz kell a sokgyermekes ember családjának, azért fogja a madarakat. De a zsezsemadár olyan ritka, hogy ha nem védjük, kipusztul. És bizony nagyon szereti a szabadságot... Kántor Éva Galambos Lajos: Á vasutas szabadnapja í. Molnár Marci nagyfia egyetemista volt, s a felesége is dolgozott, szintén a vasútnál, a pénztárban. De jó a jó asz- szony, jobb tán, mint ez a Samu, az órám, gondolta. Mert mégis csak az asszony készít el a munkához mindent, nekünk mi a dolgunk? Bebújni az ágyba, ami nagyon jó, fölkelni korán, ami már nem olyan jó; huszonnégy óra szolgálat, utána harminchat órai pihenés, ráadásul beleesik a vasárnap, lehet boldogabb ember nálamnál, Samu ? Az óra nem válaszolt, de a vonat megállt. — Mi az isten — nézett az órájára Molnár Marci —, már a jelzőnél tartanánk? Ráhajolt a fülével Samura, járt az. — Csakis a csatornánál lehetünk még — mondotta Samunak —, ám akkor miért álltunk meg? — Kinyitotta a paklikocsi ajtaját, előre nézett a mozdony felé: — Miért álltunk meg? Nem válaszolt senki. Az ég koromsötét volt. — Már a jelzőnél lennénk? — ordította előre. A gőzmozdony sivított, pöfögött. Kell nekem egy ilyen ósdi masinával szolgálni, a vasutasnap után villanyszerelvényre kérem magam, gondolta, mert hallotta már a szakszervezeti titkártól, hogy valamire számíthat a harmincöt éves szolgálata után, amely idő alatt egyetlen fegyelmije sem volt. — Valami pénzecske, valami plecsnyi a melledre — súgta neki a titkár —, de pofa be, el ne ugasd előre senkinek. Megnézem ezeket az őrülteket, gondolta, miért álltunk meg? És a szokásos mozdulattal ugrott le a paklikocsiról, elengedvén mindjárt a kézi fogantyút is, és azt tapasztalta, hogy a lába nem akar földet érni. Csak süly- lyedt és süllyedt, mintha pokolba szállna, mígnem óriás csobbanást hallott maga körül. Nyakig volt a vízben. — Jaj, elvtársak, jaj nekem, segítsetek. S mászott a sűrű ruhájában kifelé. Már a sötétséghez idomult szemmel jól látta, hogy a paklikocsi pontosan a híd közepén állt meg, amely hídnak korlátja a háború óta nem volt. Úszott a csatornából kifelé; mire partot ért, már ott volt a két fékező, a mozdonyvezető, meg a fűtő. Nevettek rajta: — Olyan meleged van, Marcikám, hogy ruhástól für- desz? — Ökrök — rázta magáról a vizet —, mi a szakramen- tumért álltunk meg? — A tsz marháit hajtották át a másik oldalra. Rövid úton adta át a nagyállomáson a szerelvényt, s a vizes göncében igyekezett haza. Szerencsére ekkor már hatalmasul esett, lódíthatott a feleségének, aki .nagy tekintettel fogadta: — Jézusom, ennyire esik? — Szakad ez — morogta. — Dehát gatyáig ázni, Marcikám?! — Gatyáig? — mondta. — Kapcáig. — Miért nem húzódtál meg egy eresz alatt? — Eresz alatt? Hol van itt eresz? S ha van, oda tán nem vág be? — Ha ilyen az idő — szólt az asszony —, akkor nyilván nem mentek reggel törpeharcsára. Én ugyan elkészítettem mindent: ennivalót, a csatos üveg bort, a halak étkét, de így? Majd elszöszmö- télsz a kertben. — Én? Normális vagy te? Törpeharcsára megyünk. Enni sem kívánt, bujt be az ágyba és a Samu szerint reggel hatkor ébresztette egyetemista fiát. Míg az öltözött, ő kiment, pisilt, s közben nézte az eget. Nem volt ott egy fia felhő sem, a levegő azonban olyan élesnek tűnt, hogy valósággal bele- borzongott. Készülődvén az útra, mondotta is a fiának: — Vegyél zakót, kabátot, az éjszakai vihar nagyon le- hűtötte a levegőt, és a szél is páhog még. — Én csak ingujjban megyek — dünnyögte a fia. A megtömött hátizsákot Sanyo vette a vállára; ő térden alul érő, kopott vasutas kabátjában csak a pecabotot vitte. — Na, milyen az idő? — kérdezte Sanyótól az állomás felé menve. — Kicsit éles. — Megmondtam én! Dehát a mai fiataloknak hiába ugat az ember. A söntés még nem volt nyitva az állomáson, alkalmi árusok, cigányok, ilyesfélék kóricáltak a büdös pálinkájukkal. Ittak persze, mivel a csatost nem akarták még megkezdeni. 2. Végtelenül lassan döcögött a vonat, s megállt minden parasztköpésre. — Akár le is ugorhatnánk róla a csatornánál —^ vélte Sanyo. — Mozgó vonatról nem ugrálunk — intette őt Molnár Marci —, pláne víz közelében. Elegem volt tegnap az ugrásból! Álló vonatról se ugráljunk figyelmetlenül.
