Kelet-Magyarország, 1979. június (36. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-03 / 128. szám

1979. június 3. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Emberi mércével M egbolydult idén a szocialista brigád­mozgalom rendje. És éppen egy újabb, bensőbb rend érdekében. Mint minden változás, ez is felborzolta a kedé­lyeket; rangsorolások és pénzjutalmak fo­rogtak kockán. S ez minden embernek, minden munkacsoportnak — legyen az bár­mennyire szocialista jellegű — érzékeny pontja. Brigádvezetők vitatták (vitatják) egyes rendelkezések ösztönző avagy éppen gátló szerepét a brigádmozgalomban. Tény, valamilyen fordulatot él át idén a brigádmozgalom. Nézzük meg: ez a változás a megújulás útját nyitotta-e meg? Az egyén és közösség belső rendjének sza­badabb, reálisabb érvényesülését segíti-e elő? Ilyen szempontból érdekes tapasztalattal szolgálhat egy olyan üzem brigádmozgal­ma, amely 1976-ban átélt (és túlélt) egy kísérletet, a brigádművelődés rendszerének jobbá tételét célozva. Azzal a szándékkal, hogy a kulturális követelményeket köze­lebb hozza a munkások életmódjához. Hogy jobb lett-e a munkásművelődés ettől, ne firtassuk. Annyi szent: tapasztaltabbak let­tek általa a mozgalom irányítói. Valószí­nű, hogy az új („föntről” jött) rendelkezé­sek számára is forrásul szolgált az üzemi kísérletek tapasztalata. Legalábbis a bri­gádművelődést illetően. Egyik üzemi kul- túrház igazgatója és a szocialista brigádve­zetők klubjának vezetője több olyan dolgot említett újdonságként, aminek magvait a kísérleti év már elültette a brigádéletben. Miről van szó? Talán legfontosabb előrelépés az egyéni vállalások . bevezetése a művelődésben. Mindenki abban képzi és műveli magát, amire hajlama, érdeklődése (sőt gyakran érdekeltsége!) biztatja. Nem a pontokért, inkább önmaga képességeinek gyarapításá­ért. Persze, lehet ezzel is hazudni, zsonglő- rösködni. De kinek jó ez? Érzékelek valami egészséges törekvést az egyik brigádvezető alábbi megjegyzésében: „Nem' kérünk egyformát, más lehetősége van a bejárónak, és megint más a helyben lakónak. Van olyan ember a brigádomban, aki otthon, szabad idejében gyümölcster­mesztéssel foglalkozik. Tudományosan, szakkönyveket olvasva. Az ilyenektől mi­nek kérnénk, mondjuk, tárlatlátogatást? Hasonlóan a társadalmi munkában: elis­merjük, ha valaki a falujában segédkezik a köz javára. Régebben ezt nem fogadtuk el, csak az üzem által szervezett társadal­mi munkát...” Az egyéni vállalási rendszer magával hozta az értékelés új módját: az önértéke­lést. A sokat vitatott (s még sokáig vita­tandó) önértékelést... Az üzemben szűk­szavúan közölték: megszűnt a pontozás. Pe­dig volt abban jó is — tették hozzá. Volt? Talán abban: összeadták, szorozták az em­beri művelődést. A magam részéről így fo­galmaznék: mérték a mérhetetlent. József Attila verssorát kiforgatva, úgy is mond­hatnám: a képzelt házat az üres telken jó­váírták. Mintha volna... Mintha a rendez­vénycédula, vagy a rendezvényen való rész­vétel máris művelődési tartalmat jelente­ne. Pedig csak a formát jelenti. Vagyis az „üres telkét”, melyre a formális értékelés­ben házat könyveltek el. A pontrendszer megszűnése máris az ér­tékelés emberközelibb formáit szülte né­hány nagyüzemben. Azt, hogy miután a gazdaságvezetők meg a brigádmozgalom irányítói megbeszélték a minősítést, végül a brigádvezetői klub fóruma elé terjesztet­ték a javaslatot (nem a döntést,) S itt, ezen a közösségi mérlegen hitelesítették — néhány esetben vitatták, változtatták — a brigádmunka értékelését. Legtöbb gond a patrónusi rendszer vál-j toztatásával van. Azt mondják: a rendel-j kezés előírja, hogy a brigádmozgalom el-, sőrendű gazdája a gazdaságvezető. Ezzel nincs különösebb baj. De nem találják he­lyüket a brigádmozgalomban a középszintű vezetők. A brigádok egy része úgy érzi, nem kapta meg a kívánt segítséget tőlük. Hogy miért ? ... Mert például egy műveze­tő (ha több brigád tartozik hatáskörébe), nem lehet egyik brigádnak sem vezetője, vagy tagja. Van ebben ésszerűség, kiiktat­ja az elfogultságot, az előnyszerzést. De ezzel — mondják egyes művezetők — meg­szűnt az érdekeltségük a brigádmunká­ban. Nincsenek érdekeltté téve a brigád jó eredményeiben. Igen, igen — morfondíroznak a brigád­vezetők —, ha valami kötelesség csupán (nem pedig szívbéli, avagy anyagi érde­keltség is egyben), akkor baj van. Nehéz tetten érni a segítés (netán a mulasztás) mineműségét. K érdésünk az volt: szabadabb lett-e az új változások által a brigádmozgalom belső élete? Ügy vélem, szabadabb lett. Értem ezt elsősorban a művelődési vo­natkozásokra, valamint az egész életmód és a brigádvállalások megítélésére. Azzal, hogy ki-ki a maga érdeklődése, ízléser szükséglete szerint művelődhet és szóra­kozhat — a kulturális vállalások „tanrend­je” szerint is —, nemcsak a választás na­gyobb szabadságát kapta meg. Jóval töb­bet: a maga belső, emberi önmegvalósítá­sának szabadságát is! Éppen azáltal, hogy a maga képességeinek, törekvéseinek szol­gálatába állíthatja művelődési életét. A képességek kibontakoztatása a személyiség fejlődésének új lehetőségeit, új útjait nyit­ja meg. A képzett, művelt egyénekből (bri- gádtagokból) álló közösség mind a munka, mind az életmód minőségében többre ké­pes. B. ö. I tt írta, erre írt§, talán ugyanúgy lát(gjt a vo­nat ablakából a tájat Sarkadi Imre, ahogyan most én. Gőgös fácánkakas néz közömbösen a csendháborító vonatra, mert tudja, hogy ne­ki nem árthatunk. Valaki felkiált, mert őzeket lát iramlani a hajnal harmatos füvében. Kékes füsttel mond jóreg­gelt egy dombok ölébe bújt tanya. És ők is ott állnak az ablaknál, mint a kedves Sar- kadi-hősök, a tanyasi tanító és az egyetemista kislány. Hogyan is volt? Előkereshet­ném a novellát, de hát tu­dom, hogy a tanító hajnalon- ta lovagolt, az elsőéves me­dikát operálni hívta a pro­fesszor ... Mindez nyírségi álom volt, a születő szerelem gyönyörű licitje. Hazugság? Nem igaz! Álom. Ketten állnak most is az ablaknál. Válluk össze-össze- koccan, húszéves kóstolós és birtokbavévő örömmel. Né­zik a reggelt. A főiskolás lány, és a katonafiú. Ismerős a táj. Itt mondta nekem egyszer, egy akkor az én szememben öregember, csillagnézős fekete estén, hogy áz Isten csak az egyik kezével vette el az emberek­től az édent, a bal kezével odaadta nekik az álmodás tudományát. Annak az em­bernek, Erdei Józsefnek hív­ták, féllába volt. Egyszer le­csatolta előttem a műlábát, kezemmel megmérette a sú­lyát, és megmutatta a fel- vérzet csonkját, amit nem mutatott meg máskor senki­nek. Az ő nagy álma volt, hogy konok nyárban is együtt menjen a többiekkel, hogy senki ne kiálthasson nyomorékot utána. Ma autó­szerelő fia, óvónő lánya, és ha jól tudom egyetemista, vagy főiskolás fia van. ö akkor negyvenéves volt, ne­kem időtlenül öreg, én húsz, neki érthetetlenül fiatal, ö tanító bácsizott engem, én Erdei bácsiztam őt, én mond­tam neki a csillagokat, ami­ket könyvből tanultam, ő mondta az életéről, amit ak­Jó reggelt, tanya kor sem taníthattak volna meg a könyvek, ha a tisz­tességes szónak minden adó­ját elengedi a történelem. Ugyanaz a táj, ha más is, a nagyobb gyümölcsös táb­lákkal, ha elveszett róla né­hány régi, ha mintázza is néhány új bokor. Mielőtt megtanulta a várost, Sarkadi Imre is a Nyírségei és a Haj­dúságot tudta. Talán a vasúti kocsi is ugyanazokon a sí­neken szalad még. Erdei Jóska akkor ültetett diófája ma terem, én soha­sem lettem tanító. Hallani szeretném? Nem. Hallani akarom a két gyerek beszélgetését, mert elmúlhat az emberből az elmondható emlék, elfelejthet egy egykor élményt adó novellát, de nem múlhatnak el az emberből a gyermekkori tájak, a világ se múlhat el, amit valami­kor szeretett. — Tudod, azt mondtam, hogy vagy lemegyek leg­alább jóra, vagy halasztók. Részben az ösztöndíj miatt... — Nekem megmondta a százados, hogy rajtam mú­lik: ha akarom, akkor ezzel a szakmával megélek. Raj­tam múlik, hogy levelezőn elvégzem-e a mérnökit... — Én ha bentmaradhatnék a főiskolán ... — Munka mellett Végez­ném, kereshetek közben ... El lehet menni, db a tájak útravalót adnak: Erdei Jós­ka bátyám Isten bal kezébe képzelt vigasztalását, az ál­modozni tudást. Egy nénike rosszallón el­fordul, mert tíz ujj összefo­nódik az ablaknál. Látod-e Sarkadi Imre, látnod kelle­ne, mert értenéd: az álmok ledobták a megvalósulhatat- lanság keresztjét. Ez a két gyerek itt tervez, és ha na­gyon sokat tudnak érni egy­másnak, akkor ez nem álom, hanem terv. összekoccan a válluk? A sín hibája? Az élet hibátlanságában való izgal­mas gyönyörűség. A táj ugyanaz. Erdei Jós­ka viszont jól tudta az álmok hatalmát, mert hihetetlen kö­zelségben élt a földdel, mert beszélt a kikelő növényhez, mert kínok ellen védte a ter­mést. És diófát ültetétt, ami igazán a gyerekeinek terem. Az ugyanaz a táj ezért nem igaz ugyanúgy, bár helyén van a domb, és egy ideig a kék füsttel jóreggelt kívánó tanya is, ahol még bölcső ring, s a bölcsőben talán egy új Sarkadi, akinek szárnyait hatalmassá növeli a termő álom... Már váltókon csattog a vo­nat. Ök ketten még az ab­laknál állnak, talán semmit se tudnak Sarkadiról, de töb­bek most minden irodalom­nál. — írsz? — Válaszolok. — Oké? — Oké! A táj sem ugyanaz. Gazda­gabb. Bartha Gábor PEDAGÓGUSNAP 79 Vallomások a hétköznapokról NYOLCEZERNÉL TÖBB ÓVÓNŐ, TANÍTÓ, TANÁR DOLGOZIK A SZA­BOLCSI ÓVODÁKBAN, ISKOLÁKBAN, KOLLÉGIUMOKBAN. EGY NA­GYOBB KÖZSÉG LAKOSSÁGÁT KITEVŐ NÉPESSÉG EZ, VAN KÖZTÜK FRISS DIPLOMÁS ÉS IDÓS EMBER, AKI RÉG TÜL VAN AZ ÉLET DELÉN. EGY MÉGIS KÖZÖS, TÖBBSÉGÜK A LEGDRÁGÁBB ENERGIÁVAL DOL­GOZIK, AMIT ÍGY NEVEZÜNK: IDEGRENDSZER, HANGULAT, TUDÁS, EMBERSÉG ... ILYEN ÁRON SZÜLETIK, NÖ FEL ÉS FOGLALJA EL HELYÉT AZ ÜJ NEMZEDÉK ... Milyennek látják a saját munkájukat? Mi foglalkoz­tatja őket? Mire gondolnak vissza a legszívesebben a hét­köznapok egyik pillanatában, amikor megkérdeztük az óvó­nőt, a tanárnőt, az általános iskolai igazgatóhelyettest, az iskolaigazgatót. Túri Sándorné a paszabi iskolában — a körzetesítés óta tagiskola — alsós gyer­mekekkel foglalkozik. A ké­pesítése magyar-történelem szakos általános iskolai ta­nár, 1948 óta tanít, 28 évig, felső tagozatban, Nőiért., ma­radt a faluban az alsósok­kal? TÚRI SÁNDORNÉ — Mert szeretem ezt a fa­lut. Itt élt az apósom, Túri Sándor is, aki gazdag örök­séget hagyott ránk. Az isko­lára, " a tantermünkben is látható néprajzi gyűjteményt, amit azóta is gyarapítunk a gyermekekkel. Ami a leg­fontosabb örökség, — s itt nemcsak a szűkebb család­tagokra, hanem a paszabi ne­velőkre gondolok — az em­berszeretet, ami nélkül nem lehet nevelni. Tőle tanultuk meg azt is, hogy szemléletes módon tanítsunk: használ­junk fel minden kínálkozó eszközt és lehetőséget, hogy a gyermekek értsék és sze­ressék, amit meg akarunk ta­nítani velük. Készül-e az órákra három évtizedes tapasztalat birto­kában? — Minden órára fel szok­tam készülni, márcsak azért is, mert harmadik éve alsó­sokat tanítok, akikkel sok tekintetben más módszereket kell használni, mint a na- gyobbakkal. Az a vélemé­nyem, mindnyájunknak épp úgy készülni kell a holnapi órákra, mint a tanítványa­inknak ... Géczi Jánosné a buji óvo­da vezetője, 1950-ben kezdte a munkát a közeli Rakama- zon, ahol befogadták, min­den bokrot ismert — mond­ja. Mégis hazavágyott a fa­lujába, Bujra. A véletlen já­GÉCZI JÁNOSNÉ téka, hogy abban az óvodá­ban vezető óvónő, ahová ő is járt, kisgyermekkorában. Más emléket is tartogat számára ez az épület? — Már 1902-ben óvoda volt az egyik részében. Ez legalább olyan kedves, mint a másik' terem, amelyhez már nekem is van egy kis közöm. Hetvenötben — ak­kor voltam 25 éve a pályán — 260 ezer forint értékű tár­sadalmi munkát végeztek a szülők, a lakosság. Hozzátol- dottunk egy termet és ezt a kis irodát, ahol most va­gyunk. Százharminc gyer­ROMÄN MIKLÓSNÉ ' J TARNAY OTTÓ mekünk van az óvodában, népesek a termek ... Román Miklósné matema­tika-fizika szakos általános iskolai tanár, a nyíregyházi 4-es iskola igazgatóhelyette­se. 1949 óta tanít, volt ta­nyai pedagógus Varjúlapo­son, 1953. szeptembertől dol­gozik a jelenlegi helyén, 1961 szeptembere óta igazga­tóhelyettes. Milyen a státu­sza az igazgatóhelyettesnek, aki már nem teljesen aktív pedagógus, de nem is vezető? — Nem egészen ilyennek látóméi helyzetet. Először fk. heti nyolc—tíz ' órám van, ami biztosíték arra, hogy tel­jesen együtt lehessek a kol­légákkal. Mint igazgatóhe­lyettes, a tantervi munkában, a tantervi felosztásban, az órarendek, munkatervek ki­alakításában veszek részt. És természetesen látogatom az órákat: a kollégák szívesen fogadnak. Mindig igyekszik az ember észrevenni az újat, a többletet és megjegyzése­im mindig a jobbítást szol­gálják. Voltak-e kudarcai a neve­lésben? — A mi kudarcunk az, amikor minden igyekezet és jószándék ellenére is előfor­dul, hogy némely gyereket meg kell buktatnunk. Ilyen­kor sokáig foglalkoztatja az embert, vajon mit lehetett volna még tenni, hogy ez a kudarc, ami nemcsak a gyer­meknek az, ne következzen be.. . Tárnái Ottó, a megyei gyógypedagógiai intézet igaz­gatója meglehetősen speciá­lis nevelési terület gazdája és látványosság nélküli munká­sa. 1957-ben jött a megyébe. Azóta erőfeszítései nyomán sokat változott a gyógypeda­gógiai nevelő munka. Létre­jött egy sor vidéki intézet, Kisvárdán, Mátészalkán, Nyírbátorban, 1963-ban a nyíregyházi Kölcsey utcában a foglalkoztató iskola, Ti- szalökön, Nagydoboson fog­lalkoztató iskola alakult. A húsz év alatt több mint száz gyógypedagógust nevelt a megyének, akik érettségi után az intézetnél kezdték, levelezőn elvégezték a gyógypedagógiai főiskolát és azóta is ennek a munkának élnek. Milyen ára volt az át­lagon felüli munkának? — Egy kicsit megfárad­tam. Az egészségem is meg­érzi — mondja csöndesen, panasz nélkül. Legjobban az vigasztal, hogy ma már nem kallódnak el az értelmi fo­gyatékos gyermekek, betaní­tott munkássá képezik őket. Az intézetből kikerülve is fi­gyelemmel kísérjük a sor­suk alakulását. Képessé tesz- szük őket arra, hogy önállóan is megálljának és boldogul­janak az életben. Páll Géza Vigyázzák az alapanyag és késztermék minőségét a Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalat nyírbátori üzemének laboratóriumában. (Elek Emil felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom