Kelet-Magyarország, 1979. május (36. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-13 / 110. szám
Elváltak — Nem könnyű elvált asszonyként élni — mondta a minap egy hölgyismerősöm. És sorolni kezdte az okokat. Körüldongják a munkahelyen a kalandra számítók. A házban, ahol lakik, minduntalan figyelik, s ha valaki netán felkeresi, azonnal folyik a szóbeszéd. Gyermekét az iskolában szóval meg-meg- csipkediik társai, akik az apukát kérik számon. Ha bárkivel találkozik az utcán, és beszédbe elegyedik, azonnal meg jegyzések röpködnek felé. Pedig lelkesen hordja a karikagyűrűt, hogy a férjes asszony látszatát keltse. Viseli a volt férj nevét, de mindez hasztalan. Szabolcs-Szatmár megyében jelenleg több mint 7000 elvált asszony él. A falusiak helyzete sem könnyű, nekik naponta szembe kell nézni egy kisebb közösség bíráló megjegyzéseivel. Mert ugyan ki is lehet más a hibás, mint az asszony? A tűrés, a mindent elviselés, az alázat és feltétlen kitartó hűség berögződött fogalmai élnek, s alig van eset, hogy felmentsék a nőt, aki a legtöbb esetben önhibáján kívül kényszerült a nem könnyű családi állapotot vállalni. Városon az okok részben megegyezők, a megítélés itt sem jobb. A nagyabb helység viszont sokkal több kifcezdé- si lehetőséget kínál, a gyár, hivatal, bérház sokemberes környezete alig ad védelmet az egyedül élőnek. A sokak által prédának tekintett elváltak így válnak aztán befeléfordu- lóvá, félénkké, egyes esetekben agresszíven védekezővé, emberkerülővé, gyanakvóvá. Alig mernek emberi kapcsolatot létesíteni, maguk sem tudják pontosan megítélni, menynyi a kezdeményező férfiban az őszinteség, menynyi a számítás, a kaland kutatása. Ideje lenne, ha társadalmi megítélésünk alapvetően változna. Ha az első nekifutásra nem sikerült életkezdéseket nem elmarasztalóan értékelnénk, az elvált nőt nem minősítenénk egyben bukottnak is. Érdekes módon az elvált férfi alig kap rossz osztályzatot. Va. jón miért? Jobbak lennének? Erkölcsösebbek? Vagy talán mártírok? Aligha. Okos értékrend kell, segítő, megbecsülő, amely biztosítja az elvált asszonynak a biztonságot, a megértést. Bürget Lajos Áz élet figyelő szemek előtt zajlik Lányok a kisvárosban Virágboltban. (Gaál Béla felv). Vendégünk: Lakatos Aladárné Család mellett nem könnyű... Krúdy kisvárosa már nincs sehol. Pedig ma is állnak a hajdani házak, van kert és van mályva, az utcák zegzugosak, van nagyvendéglő is; sötétedéskor csend borul a városra ma is. A „kisasszonyok” és az „úr- fiak” azonban nem a régiek. Kisvárdán az esték talán kevésbé, de a nappalok sokat változtak. Műszakváltáskor tömegek állnak a buszoknál. Az áruház zsúfolt. A vendéglő az üzemi étkeztetés részeseivel telt, a valamikori kisvárdai nagyvendéglő gipszcirádái helyett füstös falak fogadják az ebédelőket. Kevesebb a kereskedő és több a munkás, mint régen. A Bessenyei Gimnázium folyosóin régi tablók. Szigorú ifjak — kizárólag fiúk — néznek felnőttesen a jövőbe, összevont szemöldökkel latolgatják az ismeretlent. CsengŐ6zó kígyózik végig az iskolán, véget ért a tanítás. Diákhad zúdul elő. Lányok és fiúk, farmerban, garbóban, blúzban vagy ingben, diplomatatáskával és batyuval, hosszú és rövid hajjal. Sze- mérmetes leányzók és kész nők, vézna kamaszfiúk és serkedő bajszú, majdnem felnőttek. Egy kisváros lakói. Az igazgatói irodában három érettségiző diáklány arMÁRTHA ILDIKÓ ról beszél, mit jelent neki az, hogy itt, ebben a városban él. Szeretnek itt, de el is vágynak. És ez nem ellentmondás. — Mindenki szereti a változatosságot — mondja Martha Ildikó. — A kisvárosban eltűnni nem lehet — vélekedik Ve- lenczei Ildikó. — Az ember mindig mást akar — jelenti ki Kovács Edit. A két Ildikó pedagógus alkar lenni, Edit pedig a jogi egyetemre készül. Visszajönnek? — Az egyetemi évek sokmindent eldöntenek majd — válaszol Edit. — Ha vissza akarok jönni, csak két lehetőségem akad. Vagy a Császi, vagy a Bessenyei. Nem mondja, de érezteti, ez túlságosan is kicsi választék; tehát Velenczei Ildikó is bizonytalan. Csak Mártha Ildikó gondolja bizton, hogy a tanárképző főiskola után visszajön: őt ugyanis szerződés köti majd ide. VELENCZEI ILDIKÓ Milyen a kisváros? Egy biztos: jó is, rossz is. Mert jó, hogy ismerhetünk szinte mindenkit. És rossz, mert túl sokan is vigyázhatják az ember természetes lépteit. — A hátam mögött szólnak meg ... — Nehéz találkozni úgy, hogy az kulturált lehessen. Nincs egy tisztességes hely ... — Túl sokan nyilvánítanak véleményt arról, hogy ki kivel jár ... — Kisvárosba később jut el a kultúra, a televízió nem minden ... — Persze, itt is az emberen múlik, mennyire lesz művelt... — Ebben a koíban még megvan a kitörés vágya. Később már köt a család. Akkor már kevésbé akar az ember újat. Ügy látszik, itt hamarabb lesz kötelezővé a közösség szentesítette norma. A jó is, a rossz is. Az élet figyelő szemek előtt zajlik: míg az elfogadotthoz tartjuk magunkat, baj nem lehet. Gondot csak az eltérő okoz. Aki kirí, két dolgot tehet. Vagy dacol — és vállalja a következményeket —, vagy úgy tesz, mint aki pontosan olyan, mint a többiek. Mert — csak a példa kedvéért — nem jó akkor megnézni a Casanovát, ha a film a többség szerint ízléstelen. És mozi csak egy van. — Jó, ha az ember az előnyös oldaláról mutatkozik — mondják egyetértőleg. — Nem élünk olyan környezetben, hogy a valódi énünket mutathatnánk. Együttesen vallják: nem tehetnek mást. Ha itt maradnak, semmiképp. Megoldás? Több lehetőség a munkában, több lehetőség a kultúrában. Ügy gondolják, azért ez is meg lesz. — Meg kéne változni — morfondíroz Kovács Edit. — Hogy minden embernek a legrosszabb képe is jó legyen. Milliónyian élnek kisvárosban. Beszélgethettünk volna bárhol, ez a korosztály nagyjából hasonlóan vélekedett volna. Hol a kiút? Például ott, hogy Krúdy kisvárosa már nincs sehol; ez a KOVÁCS EDIT mai is múlttá enyész különösen akkor, ha a kitörés lehetősége nem az elmenetel lesz. Vagy nem csak abban látják. Speidl Zoltán — Három hosszú napom lesz most egymás után — sóhajtott lemondóan a fiatal- asszony. Május elsején, meg az előtte levő ünnepnapokon végig dolgoztunk, és most hosszú napok következnek: a szokásos műszak. Délelőtt fél tíztől este fél tízig ... Lakatos Aladárné, a nyíregyházi Hotel Szabolcs presz- szójában felszolgáló. Nyitástól, azaz 1971-től itt dolgozik — néhány év óta az említett „hosszúnapos” műszakbeosztásban. — Amíg valaki család nélkül végzi ezt a munkát, könnyebb. Mégiscsak más, ha odahaza nem várja gyerek az embert. De nálunk már van egy fiú: ötéves. Bizony, nehéz szegénykémnek ... 1973-iban mentem férjhez, amolyan munkahelyi ismeretség ez, ugyanis a férjem itt a presszóban, illetve a bárban zenész, ö éjszaka dolgozik! Én -eljövök otthonról reggel kilenckor, s a sógonnőmékhez viszem a gyereket, ö gyesen van, elvállalta, hogy vigyáz rá. Este a busznál — tíz körül — aztán „átveszem” a fiút a férjemtől, úgy megyünk haza ... másnap szabadnap következik, de nem könnyű: se nekünk, se a gyereknek. Komoly, ám mindig készséges felszolgálónak ismerik a vendégek Lakaitosnét. Amikor szakmájáról faggattam, elmosolyodott: kiderült, hogy nem erre a pályára készült. — Annak idején a szakmunkásképzőben a ruházati eladó szakmára jelentkeztem, de ott nem volt hely. Ide irányítottak. — Nem bánta meg? — Azt nem mondhatom, hiszen jól keresek, szeretem is, amit csinálok. De... nem akarom a végtelenségig így csinálni. Tíz éve dolgozom a vállalatinál, lassan elég lesz ebből a munkából. Nem köny- nyű család mellett. Ügy tervezzük, hogy hamarosan jöhet a második gyerek, kiveszem a gyest, aztán a két gyerekkel más területre — vagyis inkább más munkabeosztásba kérem magam. A vállalattól semmiképpen sem szeretnék elmenni: egy évtized nagy idő. — Miképp boldogul a vendégekkel? Sokféle ember megfordul itt— — Az igaz! De hát én úgy tartom: mindig meg kell találni a vendéggel a megfelelő nyelvet. Ami alatt azt értem: még ha ittas is, úgy kell beszélni vele, hogy értsen belőle. Bár ez nem mindig egyszerű ... Ha nem lehet itallal kiszolgálni, mert ittas, akkor eltanácsolni — vagy legfeljebb egy kávét, kólát hozni neki. Ha vitázik, hát határozottnak lenni... Megtanultam, megszoktam az elmúlt tíz év alatt... (tgy) KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Í979. május 13. Brigádmegbeszélés munkakezdés előtt. (MTI fatő.)
