Kelet-Magyarország, 1979. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-28 / 23. szám
Képzőművészeink vázlatkönyvéből SZERETET VÁRAKOZÁS Soltész Albert rajza Kádas István rajza Lakatos József tusrajza Kornél döbbenten hallgatott. A négy férfi közben németre váltott, csak szófoszlányok jutottak el gyakorlatlan füléhez. Döbbenten állt: „Ezek betörők!” Első gondolata volt, értesíti a rendőrséget. De mozdulni sem mert: az egyik férfi feléje pillantott. „Rájöttek, hogy mindent értettem?” Nyugalmat erőltetett magára, sörébe kortyolt, és többet rájuk sem nézett. A törököket bámulta. A négy férfi kiment, a bejárat előtt megálltak, vártak. Kornél nem mozdult, pedig fél tíz volt már. „Ha elmennek, szólok a rendőrnek.” Hirtelen egy Volkswagen mikrobusz fékezett, a férfiak beszálltak. Utánuk nézett, a rendszámot akarta megjegyezni, de csak az „M” betűt látta. „Ezzel semmire sem megyek, hiába szólok a rendőrnek.” Egy perc múlva, megkönnyebbülten lépett ki az utcára. A pályaudvar környékén, a főpostán szüntelen volt a nyüzsgés. A fülkék előtt tucatnyian vártak, a megafon- ban felhangzott a világ majd minden nagyvárosának a neve, a vonalra várók többsége magától értetődő természetességgel ment a fülkéhez. Szófoszlányok lebegtek, töredékmondatok szállongtak, üzleti tárgyalások, szerelmi vallomások, vitatkozások és beszámolók részletei. Végre meghallotta a szót: Budapest. Szíve erősen dobogott, homloka párás lett. Leemelte a kagylót és hallgatott. — Tessék, Major lakás... — Te vagy az, Kriszta? — Gombóc volt a torkában. — Miért nem írtál? Mi van? — Tudod, a disszertáció... Tudta, hiszen közösen vállalták fel egy „jobb ember” nejének, „négerbe”, felét ő írta, felét Kriszta. — Jól halad? — A válasz nem érdekelte. — Szeretsz? Tudod mennyire szeretlek? Hiányzol... Csak mondta, és maga mellett érezte a lányt Vágy fogta el, hogy megölelhesse. Izgalma oldódott, helyét a csendes nyugalom vette át. — Szeretlek, nekem is hiányzol — hallotta a bársonyos altot: még a sokszázki- lométeres kábel sem tudta eltorzítani. — Halló! Budapest! , Beszélnek még? — Nem hallja! — ordított a telefonoskisasszonyra, de a pillanat szétpattant, akár a buborék. — Jól vagy? Semmi 'komplikáció amióta kijöttél a kórházból? A válasz hosszú csend volt. — Nem jól hallasz? — De, hallak. — Válaszolj. Semmi komplikáció? — Minek kellene lenni, szívem? — Tudod te... — Ja igen... nem, semmi baj, szívem. Kornélban megindult egy film: Krisztát hívják, egy régi udvarló, és Kriszta helyett Julika, a húga beszél a még akkor is szerelmes fiúval, Kornél elődjével. Julika mondta mindig: „szívem”. — Figyelj csak! — és Kornél mondani kezdte: „Gyakran hallom a néma szakadék Fölött (vagy mit tudom, csak vágyom hallani), Egy test hogyan zuhan az ágak közt. Hosszú, lassú E vak esés, és semmilyen sikoly Nem követi soha, s nem metszi szét.” A vonal másik vége hallgatott. — Folytasd! — Nem tudom... Kelemen folytatta: „Akkor rágondolok a fény körmenetére A honban, hol nincs születés, se vég.” A verset egy hosszú, virágillatú nyári délután Krisztával tanultáig meg, és mondták el sokszor egymásnak. Talán azért ezt, mert ennél volt nyitva a Nagyvilág. Ez lett a titkos jelmondatuk. Az egyik elkezdte, a másik folytatta. — Jól van, Julika. — Kornél szomorú volt csak, haragot nem érzett. — Mondd meg Krisztának, azért majd megkeresem. Választ nem várt, letette a kagylót. A telefonért 50 márkát fizetett. Speidl Zoltán MEGYÉNK TÄJAIN Kispalád M últ századi, rédelyes parasztház, mellette fürdőszobás, hatalmas palota. Automata mosógép és faragott mángorló. Zsoltáros- könyv és színes tévé. Kated- rálisra emlékeztető gyönyörű templom és kocsmához ragasztott kultúrház. Szegény, veszteséges szövetkezet, gazdag tagság. Ez ma Kispalád, az ország egyik legkeletibb községe. „Fütyül a rigó!” — hec- celték valamikor a paládi embereket, akiknek ilyenkor elvörösödött a képe, s nem ritkán vasvillát is fogtak. Ma azonban csak legyintenek a paládiak a kötekedő szó hallatán. Kisebb gondjuk is nagyobb a rigónál! Gyengén, nagyon gyengén áll a helyi Üj Barázda téesz. Úgy hírlik, a veszteség most is eléri a hárommillió forintot, nem csoda hát, ha a paládi ember bizalmát vesztette. — Az árvíz óta már a negyedik elnök szolgál nálunk — mondja a főutca közepén állva egy nagykucsmás, idősebb férfi. Társai, vannak vagy heten, helyeslőén bólogatnak. Mindegyikük kerékpárt markol, most jönnek a darálóból, viszik a tápot, a szemes terményt hazafelé az állatoknak. Egyre többen leszünk, már amolyan kisebbféle falugyűlés alakul ki néhány perc alatt. — Menjen csak el Botpaládra, ott van a tehenészeti telep — biztatnak az emberek. — Biztosan talál döglött marhát megint. Tegnap is egyszerre négy döglött meg, mert azt mondják, elfagytak a vízcsapok. De azon se nagyon csodálkoznánk, ha éhen vesznének, hiszen enni is alig van nekik valami. A nyáron elvitte a víz az ösz- szes szénát, alig tudtunk néhány villányit összekaparni. — Volt itt már olyan elnök is, aki ide csődítette a rádiót meg az újságot, s ígért fűt-fát, hogy rendbete- szi a szövetkezetei — mesélik egymás szavába vágva. — Aztán egy esztendő múlva, mikor jól megtollasodott, fogta magát, szépen lelépett. A kutya sem kérdezte meg tőle, „aztán, mégis, ezt ho“gy gondolod?”. — Ki lehet ebből a csávából valahogy mászni? — Ezt ne tőlünk kérdezze! Erre tán még az sem tudna felelni, aki ott lakik ni, — mutat egy zömök, bajszos ember a templomtoronyra. — Ugyan már, hogyne lehetne! — intik le a többiek. — Kemény, hozzáértő vezetőkre lenne szükség. Nem sokat érünk mi azzal, hogy az állam kifizeti az adósságainkat, hiszen akkor is ott vagyunk, ahol a part szakad. Egyszer kellene csak egy becsületes rendcsinálás, mindjárt nem fájna az ember feje. Mert nekünk elhiheti, mi aztán szeretünk dolgozni, erre nem igen lehet panasz. — Jöjjön be hozzám, nézze meg, mennyi állatot tartok! — mondja egy alacsony, köpcös férfi, aki mindjárt itt a templom környékén lakik. — Ketten az asszonnyal tizenkilenc sertést, négy tehenet, négy bikát, öt borjút tartunk. Gondolhatja, mi munka van ezzel. Van olyan hónap, hogy tízezer forint értékű tápot is megesznek. Hogy megéri-e? A jó isten sem tudja! Mindenesetre annyit mondhatok, évente nem százezer forint a tiszta hasznunk. Hogy a téeszben mégsem gazdaságos az állattartás, az nem megy a fejembe, — morogja, még akkor is, miután a nagy csapat ember élén elindul. Ami azt illeti, nekem se igen megy a fejembe a paládi gazda utolsó mondata. Hiszen valamikor messzeföldön úgy tartották, a házasulandó legény, asszonynak valóért a Szamoshát felé vegye az útját, ha meg borjút akar venni, legjobb a két Palá- dot választani. Közülük is elsősorban Kispaládot, mert azt még az örök rivális, Botpalád lakói is elismerik, az itteni gazdák nagyon kényesek a szép jószágra. Ez pedig nagy szó, mert az ritkán fordul elő, hogy egymást dicsérjék, vagy ha vitás kérdésről van szó, a másik javára engedjenek. Itt van az új téesziroda esete. A két falu közötti távolság mértani közepén építették fel néhány éve, hogy egyik helységben se legyen. De váltsunk témát, hiszen bármennyire is fontos, mégsem csak a téeszről illik beszélni, ha Kispaládról van szó. Tény, hogy még Szat- már községei közül is csak kevés nőtt úgy a krónikás szívéhez, mint éppen ez a kis girbe-görbe utcás, alig hétszáz lelket számláló határszéli falucska. Szűk portáival, odvas diófáival, hatalmas szénakazlaival egykettőre megszeretteti magát. Itt még megfordulnak az idegen után, s köszönni sem felejtettek el az emberek. Az élet, hiába van tél, most is az utcán zajlik. Havat lapátolnak, sepernek a gazdák, s meg-megpihenve, jókat beszélgetnek az utcán igyekvőkkel, — Igaz-e, hogy a paládi- akról azt tartották, keresztbe vitték át a létrát a ri- csei erdőn — próbálok szóba elegyedni a templom előtt Fodor Sándorral, Cserepes Ferenccel, meg Molnár Endrével. Várom a szokásos cáfolatot, ők azonban csak ösz- szenéznek, s elnevetik magukat. — Igaz hát — mondják. — De azt már nem tudja igaz, hogy miért vitték úgy? Mert az úr, akinek az erdején keresztül vitték a rétolyát, azt mondta a panaszkodó szegényembereknek, vágják ki az útbaeső fákat, ha másképpen nem megy. Volt azoknak a régi öregeknek magukhoz való eszük! Beszéljen csak a majd kilencven esztendős Angyalossy Gyula bácsival! Olyanokat tud az, hogy csak néz az ember, ha hallgatja. Az öreg éppen reggelizik, morcos, rossz kedvében van, hogy megint hasgat a lába, így hát szűkén méri válaszait. — Kihalóban a falu, a fiatalok szinte mind egy szálig elmennek innen. A század- fordulón még kilencszázan éltünk itt, most jó ha hét- százan. Ift mindig meg kellett küzdeni a földdel, van olyan része a határnak, hol négy—öt, vagy még ennél is kevesebb aranykorona értékű a föld. Mostsem a növénytermesztés, hanem az állattenyésztés tartja el a falut. Nem is akárhogy! Nézze meg, majdnem mindegyik ház fürdőszobás. a kocsi meg már olyan, mint máshol a bicikli. Van itt pénz kérem, a templom tatarozására egy fél hónap alatt kétszázezer forintot szedtek össze. Van olyan család, ahol mind a négy gyereknek kocsit vett az apja. De ezt jobban tudják a tanácson, kérdezze meg azokat is. Szerencsém van, péntek lévén, fogadónapot tart az innen negyedik faluban, Kölesén székelő tanács képviselője. Az irodában azonban csalatkozom, a tanács képviselője nem tud választ adni a gépkocsik számát illetően. Még azt sem tudja, hányán élnek a csöppnyi, eldugott faluban. Azt már meg sem merem kérdezni tőle, a falu legidősebb házát merre találom. Nehezen akadok rá. Tudom, hogy a kocsma mellett van valahol, de hiába meresztem a szemem, nem találom. Szalmatetős épületből van elég, de az egy sem lakóház. Mind istálló, abora, csűr, tetejük tán az égig ér, de legalábbis az alacsonyan szálló hófelhőkig. Még az igazi, esztergált tornácoszlopos szatmári házakból is alig látok egyet-kettőt. Végül útbaigazítanak. Itt áll az orrom előtt, csak éppen felújítva, rendbeszedve. A háziasszony, Balek Lajosné, Erzsiké néni éppen lúgos máiét főz. Szaporán magyarázza, a lefejtett kukoricát ha- mus vízben kell megfőzni, hogy lejöjjön a héja, majd megmosva, s egymás után háromszor átfőzve a legföl- ségesebb csemege. Megkínálna, de még főnie kell. Í gy hát nyakamba veszem még egyszer a falut, s kiballagok a ram szélére, hogy megvárjam a délutáni autóbuszt. Hosszú az út, a legközelebbi vasútállomás is harminc kilométerre van ide, nem csoda hát, ha idegent ritkán látnak errefelé. Aztán megérkezik az öreg Ikarusz, s miután egyedül felszállók, elindul Fehérgyarmat felé. Megáll a kocsma előtt is, hogy felvegyen egy öregasz- szonyt, mikor Erzsiké nénit látom meg az ablakon keresztül. Kis fehér zacskót szorongat kezében, s integet, nekem hozta. Lúgos máiét ad az útra, jó cukrosán. Balogh Géza KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. január 28.
