Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-03 / 285. szám

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

„Eljön mindenkinek a pillanat..."

A könyvtárterem foteljaiban ülnek. Van, akinek béna karja csüng, mint villámsújtotta ág. A másik fogatlan szájjal nevet, vidámnak akar látszani. Az öreg a bőrkabátban feszeng, s néz messzire, szemgolyója párhuzamosan előre- szegeződik. Megjön az apró asszonyka, akkora, mint egy csiperkegomba. Hetykén ül egy férfi, láthatóan örül a látogatónak. Szapora szavú asszony igyekszik a cserépkályha közelébe. Van, aki gyanakvón figyel, merre tart majd a beszéd.

Tormáspuszta. A volt iskolában készült el az öregek napközije. Csúnya a kifejezés, de jobbat még nem találtak ki. Járnak ide a tanyáról, de a környékről is. Nagymogyorósról, Nádaspusztáról, a Dézsiből. Itt talál napi meg- pihenést Duczki Antal és felesége. Hadházi Miklós és asszonya, BirJcó Mihályné, Sziggel István, Csernyik István, Jankó Gézáné, Magyar Miklós és felesége. Babos Je- nőné... A sor nem teljes. Van, akinek a hidegben már messzi a két-három kilométer, s marad ilyenkor. Mások betegek. Huszonöt-harminc idős embert vár naponta ez az otthon.

öregek. Tekintetükben rég lement napoknak halvány visszfénye. Hangjuk olyan, mint a félrevert harang. Repedt érc, melyből mintha az csendülne: fáj, hogy itt kellett maradni. Ok már tudják, milyen a jövő kárpitjának színe. Ha ismernék, bizton mondanák a sorokat: „Eljön mindenkinek a pillanat, / Mikor egészen egyedül marad, / Mikor mellette senki, semmi más / És nem segít se átok, sem sírás."

„Hat gyermeket neveltem fel, s most itt vagyok. Egyedül”. „Tatabányán dolgoznak a gyermekek. Ha egyszer az évben hazajönnek. akkor már jó.” „Egész életem munkája 40 ezer forint volt. Kétszer adtam 20 ezret a fiamnak, hogy megnősüljön. Elmulatta. Most rajtam él. de egyedül vagyok.” „Ha tudnék, ma is adnék. De már nincsen semmim Egy pár aprójószág. Nincs többhöz tehetségem.” „Cselédek voltunk a múltban, aztán lett egy kis földünk. Nyugdíjunk nincs.” „Szociális segélyt kapok, meg itt az otthont. Jó hogy van, ha hiányzók, rámnyitják az ajtót.” „Meghalhattam volna, ha Pista bácsi nem hív orvost ...”

Ha lenne álombeváltó, akkor gazdagok lehetnének izi- ben. így csak a történetek maradnak, ök, akik hetvennyolcvan év alatt örökké vesztettek, egymás közt azért hősök. A háborúról mesélő pusztai bajnokok, akik túléltek Doberdót, Ukrajnát. Győztesek ha csattog a kártya. s ha víg a hetes. Hallgatják és nézik őket az asz- szonyok, s hajdanvolt szépségük megtépett romjait újra gyönyörűnek látják. Tétovák, bár sosem hallottak a görög bölcsről, aki azt mondta: az öregek semmiben sem bizonyosok; mindig rendkívül nagy mértékben tévednek ■ ■.

dúlni. Csak akkor indultam el, amikor az asszony idehozott.” „Egyedül elunom az életemet, özvegy vagyok. Itt jó.” „Feltámad a jó magyar vérünk is néha, főleg ha a tévében látjuk a pucér nőket.” „Tettünk mi életünkben annyit, mint három más. Ha kérte a kormány, teljesítettük a beadást. Ezért kaptunk most kárpótlást.” „Van öreg, aki még vénségére is csak szerezni akar. Minek? Itt legalább megnyugoszunk.”

Nagy rabló az idő. Életük tőkéjét kamatostól kérte. S gyermekeik, unokáik mégsem egyformán áldják Mikor megnyílt az otthon, volt aki háborgott. Óvoda kell! A fiatalé az élet. És ők félve bújtak össze, biztonságot vágyva. melegséget. Hallották a gúnyolódók hangját: ingyen ebédelők! Egy nagy ember mondotta egyszer: Félj az

öregségtől, mert nem jön egyedül!

„Ha széltől féltettük a pu- lyát, a barázdába tettük. Ma? A levegőre se merik vinni!” „Jó, hogy nekik jobb, mint nekünk volt.” „Nem kell már nekünk a háztáji se, nem bírunk vele.” „Akkor örülünk, ha jön az orvos. Törődik velünk.” „Ha éjjel orvos kell, nincsen telefon. Szólunk egy- egy motoros fiatalnak, mindig az a válasz: ittam, nem mehetek. Lehet, hogy néha igaz.” „A fiatal 'eljár innen dolgozni. vagy régen elköltözött. Ha hazajön, akkor is inkább vinne. Ha van, adok.”

Nagy teher az évek súlya. A világ drámairodalmának legmagányosabbja, Lear király mondta az öregségről: „ki e konok világnak kínpa- dán tovább is nyújtóztatja” az embert. Kaloda, melynek szeretetcsavarjai már nyikorognak. Ez hajtotta őket, hogy maguk között találjanak emberi világot. Van, aki meghallgatja a szót. Ahol senki nem int, a hősi történetet hallván. Ahol nem unalmas a panasz. Hol a pajzánság fel-felbukkanó sikamlósságán még úgy kuncog valaki, mintha csak most kötötték volna fejére a menyecskekendőt...

„Haragban van az ing a mosóporral?” „Miért fél a szakáll a borotvától?” „Tessék, tessék jönni szaporán! Vár a zuhany!” „Heti fürdő, nem lehet kimaradni!” „Ott a mosógép ha valaki hozza a ruhát, itt is moshat!” „Vasalni, nénike? Ott a sarokban a deszka!” „Ugye jó a szappan

illata?” „Hogy meleg a víz? Teszünk hozzá hideget” — így a gondozónő.

Van, aki elmenekült. A többség maradt. Szégyenlősen vették le a ruhát. Rácsodálkoztak a zuhany rózsájára. ilyen virágot még nem láttak. Sikongtak, féltek, ije- deztek. Sikálták magukat, tocsogtak a zuhany alatt összegyűlt vízben. És volt, aki sírt. Siratta fedetlenségét, az elnyűttséget, a szégyent, a fiatalságot, a másrautaltsá- got; az elkésett, nagyszerű vízzuhanyt.

„Az ebéd jó és elég. Van csirke, jó hús.” „A lekváros- kenyeret nem szeretem.” „Mit beszélsz* amikor mentünk kapálni egész napra egy darab szalonnánk volt. Még- hogy tízórai!" „Ha már van, akkor legyen jó.” „A balká- nyiak az iskolából kapják az ételt. Mi az óvodából. Miért van ez így?” „Többször lehetne kávé. vagy tea.” „Az uzsonnát szeretjük. Főleg ha szalámi van.” „Diétás étel van, ez való a magunkfajta öregnek.” „Lehetne melegebb az ebédlőben. Még kabátban is hűvös az idő.” „Isten áldása, hogy nem kell főzni.”

Volt fórum, közösen a bal- kányiakkal. Találkoztak községiek, tanyasiak. Megtudták, havonta 700 forint fejenként rájuk a költség. Hogy külön autó van, ami szállítja az ebédet. Szó esett újságról, amit szeretnek olvasni, krimiről, amit szeretnek nézni. Dicsérték a gondozónőt, mert jó, kedves, szíves, még olvas is nekik, kik közül sokan nem ismerik a betűt. Beszéltek, örültek. És a rófum végén táncraperdültek. Csizmák és esetlen cipők taposták a padlót a magnó zenéjére. Nevettek. Őket nem nevette senki.

„Szedtünk almát társadalmi munkában.” „Fő az egészség, több az a pénznél.” „Nyáron volt jó, a kertben dolgozgattunk, gondoztuk a virágainkat.” „Pista még az asszonyok után is megfordult!” „Könnyű neki, ő még fiatal, csak hatvanhat éves!” „Ez az ősz volt az utolsó, hogy kimentünk a tengeribe Jövőre már pénzben kérjük a járandóságot.” „Inkább vagyunk itt. Bolond, aki nem törekszik közénk.”

A balkányi tanyavilág 26 tanyáján 923 lakásban 3577 ember él. Közülük 1517 idős, egyedülálló, munkára nem képes. Nyugdíjat kap 604, járadékos 432, szociális segélyben részesül 80. özvegyi ellátást kap 28. Zömük gondozásra szorul. Az állami és községi támogatás évente meghaladja a 13 millió forintot. Az ország első tanyai napközijében és a balkányi községiben jelenleg 50 fő elhelyezése lehetséges. Életüket tanácsi alkalmazottak, nőbizottsági tagok, általános iskolások, tsz-tagok könnyítik, kísérik figyelemmel

Fogatlan mosolyok, tétova várakozások, pergő szavak, „Pászol itt nekünk. Az elöl- panaszok, örömök, gyanakvások. „Eljön mindenkinek a

járóság jól megcsinálta ezt a pillanat.. napközit. Megszabályozta azt. legyen nekünk is pihené- sünk.” „Másfél éve volt agyvérzésem. Nem tudtam moz- Bürget Lajos

P

ontban kilenc órakor feltette aranysárga keretes szemüvegét az őszülő halántékú elnök, tekintetével csendet parancsolt a teremben. Mire felállt, teljesen elült a zaj.

— A vállalati döntőbizottság ülését ezennel megnyitom. Megállapítom, hogy a bizottság határozatképesen együtt van. Jelen van továb- zá az igazgató képviseletében dr. Paragh János jogtanácsos. A jegyzőkönyvet ezúttal is Málnási Elvira elvtársnő vezeti.

Újra megigazította aranykeretét, s a papírcsomó iölé hajolt. Látni lehetett, nogy remeg kezében a fehér lap.

— Bejelentem, hogy elsőként Kis Ferenc és két társa fellebbezését tárgyalja a bizottság. Kérem, fáradjanak ide, az első sorban fenntartott székekhez.

Kis Ferenc és két társa előrement. Sapkájukat a kezükben szorongatták. Melegebb munkásruhában voltak, mivel ilyenkor már hidegek a reggelek. Ma is négykor keltek, hogy le ne maradjanak a körjáratról, ami hat faluban szedi össze az embereket s hozza be hétre az építkezésre.

— Kis Ferenc.

— Jelen.

— Patás Dezső.

— Én vagyok.

— Tóth Pál.

— Tessék . . .

— Nevezettek fellebbezéssel éltek az igazgató 235/77—B számú határozata ellen, mivel sérelmesnek érzik a fejenként öt-ötszáz forint pénzbüntetést. A tényálláshoz tartozik, hogy Kis Ferenc és két társa ellen azért indított fegyelmi eljárást és hozott elmarasztaló határozatot az igazgató, mivel 1978. július 7-én délelőtt nyolc és tíz óra között kártyáztak a szerszámos bódéban.

Kis Ferenc: — Egészen

délig kártyáztunk. Akkor került elő Biró, a brigádvezető.

— Előadják továbbá, hogy azért ultiztak, mert nem tudtak mást csinálni.

Hátulról nevetés gördült elő.

— Elmondanák, miként értik ezt?

Patás Dezső felemelte a kezét és szót kapott.

— Az úgy volt, tetszik tudni, hogy már előző éjszaka sem aludtam jól, merthogy az asszony várandós ... ilyenkor úgy alszik az ember, mint a nyúl, nem tudni, mikor kell rohanni a doktorért .. .

— Kérem, fogja rövidre, mi most a kártyázásra vagyunk kíváncsiak.

— Mondom én, hogyne mondanám. Szóval álltamban is majd elaludtam, dehogy volt nekem kedvem az ultihoz. De hát vártunk, csak vártunk a bezsaluzott alapnál, hátha csak jön Biró, a brigádvezető, aki majd megmondja hogy legyen. Mert kérem, nagy baj történt előző éjszaka az építkezésen ....

Kis Ferenc felpattant:

— Szétázott vagy ötven zsák cement az ég alatt. Anélkül, meg ugye, még nálunk se igen lehet betonozni.

Dr. Paragh János jogtanácsos közbeszólt:

— Kérem, ne térjünk el a tárgytól, így sose jutunk a végire.

— Ott vagyok én, kedves doktor úr, pontosan a tárgynál — emelte meg a hangját Kis Ferenc. — Jön Biró, a brigádvezető, látjuk, keresztbe áll a szeme, mint rendesen. Mondjuk neki, nézd már, te mi történt, ez a cement szétázott az éjszaka, hozass nekünk másikat, hogy folytathassuk a munkát. Még neki állt feljebb! Hogy mi a francot finnyáskodunk, dolgozzuk be azt, ami van. Na, azt már nem, tisztelt bíróság! Nem kell ahhoz kőműves, a bolond is tudja, hogy az alappal nem lehet játszani.

Tóth Pál eddig csak a tenyerét csúsztatta le s fel a combján. Most súgott valamit Kisnek.

— Ja, igen! Még jó, hogy mondja Pali. Azt is kiabálni kezdte a brigádvezető, hogy ez parancsmegtagadás, s hogy legyünk nyugodtan, neki gondja lesz ránk, megemlegetjük még ezt a napot. Ekkor,- igaz, ami igaz, én is

cifrán felemlegettem neki az atyaúristent. De tessék mondani, elnök elvtárs, a maga zsebében nem nyílt volna ki a bicska? Méghogy szemetet lapátoljunk a sablonba!

— Szabadna nekem is mondani valamit? — emelte fel tömzsi kezét Patás. Látni lehetett, hogy körmei alatt fekete csíkok húzódnak. — Ahogy Biró szaktárs elment, esni kezdett újra. Bementünk a bódéba, hogy fedél alatt legyünk. Vártunk vagy húsz percet, közben még jobban megeredt az eső. Akkor vettük elő a paklit.

A jogtanácsos engedett a nyakkendőjén és szót kért:

— Nem ismeretlenek előttünk az ilyenfajta mesék, tisztelt döntőbizottság! Biró szaktárs egészen másként tett jelentést az esetről, amely nem volt más, mint a munkafegyelem durva megsértése.

A tárgyalást vezető elnök idegesen kezdett turkálni az előtte lévő iratokban. A mellette ülő két férfinak súgott valamit, azok bólogattak, majd az aranykeretes szemüvegét újra megigazította és bejelentette:

— A döntőbizottság szükségesnek látja a szembesítést. Kérjük Biró Vilmos brigádvezető megjelenését. Amíg megérkezik, szünetet tartunk.

öt perc múlva folytatták a tárgyalást.

— Biró Vilmos! Munkatársai szerint ön a tönkrement cementet akarta bedolgoztatni velük, amire ők nem voltak hajlandók.

— Már hogy akartam volna én ilyet, tisztelt döntőbizottság. Most, amikor a minőségbe bele lehet bukni? Én mindig arra intem az embereimet, hogy hatékonyan, meg minőségien! Nekem csak az a hangnem volt bántó, amit a szaktársak velem szemben használtak, ugyebár. Különben is, ők tanúsíthatják, hogy nyomban rohantam a művezetőnkhöz, jelentettem a cement ügyet. De sajnos Rostás művezető elvtárs éppen értekezleten volt, az anyagbeszerző pedig azt mondta, ne akarjam őt bajba hozni, neki semmi köze a cement elázásához.

— Akkor kinek van köze hozzá? — vágott közbe az elnök.

— Tudtommal a művezető elvtárs hatáskörébe tartoznak az ilyen dolgok, ö pedig, ugye már mondtam, értekezleten volt, pedig irtózik az értekezlettől, csak két óra múlva jött meg. Akkor siettünk vissza az alapozáshoz és Rostás elvtárssal ott találtuk az embereket a bódéban a kártyával, ö is tanúsíthatja mindezt.

Rostás Kálmánra sem kellett sokáig várni.

— Kérem, csak annyit mondhatok, ezek az emberek arcul csapták a munkafegyelmet. Bemocskolták. Szerintem egészen méltányosan járt el az igazgató elvtárs.

— De hiszen nem volt cement, művezető elvtárs! Ezt maga is látta — fogta kö- nyörgőre a szót Patás.

— Láttam, láttam... de azt is láttam, hogy maguk ütik a lapot. Órabérben! Ha egy csepp érzés lett volna magukban, találnak munkát az építkezésen.

Kis Ferenc leeresztett hangon kérdezte:

— Talán hordtuk volna a földet előbb balra, aztán visz- sza? Ugyan már, ne tessék ütődöttnek nézni bennünket. Meg különben is, tisztelt döntőbizottság! Valakinek csak felelnie kell azért, hogy ne menjen tönkre öt ven zsák ötszázas cement.

Az elnök:

— Megtudhatnánk, kinek a feladata az anyag megőrzése?

A művezető láthatóan zavarba jött.

— Az mindenkinek a kötelessége. Az övék is. Mert egy szocialista vállalat dolgozóitól joggal elvárható, hogy ...

— Fogalmazzon pontosabban.

— Közelebbről a raktárosunkra tartozik ez, de ő előző nap délután elkéredzkedett. Házassági évfordulójuk • volt, vendégeket vártak. Emberek vagyunk, ugyebár. Aztán meg semmi jel nem mutatott arra, hogy éjjel zápor lesz.

Kis Ferenc kőműves felállt. Előbbre lépett:

— De mégis jött a zápor s úgy szétáztak a zsákok, hogy szürkéllett a cementtől még a fű is. Rostás szaktárs is kikerülte, nehogy elmerüj- jön benne a, félcipője.

Patás folytatta:

— Rostás szaktárs jól tudja, bennünket sose kellett kétszer kérni valamire. Most mégis ellenünk fordul.,.

— Hagyjad már, a szentségedet, még mindjárt elsírod magad — fakadt ki Kis Ferenc —, hiszen most már a vak is látja, hogy kinek van itt takargatni valója.

N

éhány perc múlva az elnök kihirdette a döntést: új fegyelmi eljárás lefolytatását javasolják az igazgatónak. Közölte azt is, hogy a határozat ellen a törvényes előírás szerint fellebbezni lehet a munkaügyi bíróságra.

Dr. Paragh János jogtanácsos azonnal reagált: a vállalat fellebbezni fog a munkaügyi bírósághoz.

A következő ügyig ismét szünet következett. Az elnök az ablakkeretnél beszélgetett a jogásszal.

— Már bocsáss meg, de miért fellebbezel?

— Nézd! A tények bizonyos másfajta megvilágításban egészen más eredményre vezethetnek. S különben is: egy ilyen precedens árt a vállalat hírének.

Kis Ferenc és társai ezt már nem hallották.

Ángyai Sándor:

Fellebbezés

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

1978. december 3. Q