Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-31 / 307. szám
Az emberek javát szolgáló urbanizáció Új városok a térképen Kesergünk a gyors urbanizáció miatt és a falusi élet örömeit dicsérjük, mégis városban kívánunk lakni. Lehetőleg a belvárosok sűrűjében. Életünk természetes rendje, hogy az emberek igényt tartanak a kényelmesebb életmódra, kielégítő komfortra. A világszerte felgyorsult urbanizáció végeredményben az emberek javát szolgálja. A folyamat megállíthatatlan; értelmetlen lenne szembeszegülni vele. A magyar- országi fejlődésnek szintén valami olyan varázspálca, amely azonnal két kézzel hullatja az urbanisztikai mannákat: Az ilyen elképzelésnek túlságosan szűk rádiusza van, alighanem csak a közigazgatási feladatkörre gondol. Pedig nem az az elsődleges, hanem az eleven városi test, amelyet így jellemez Erdei Ferenc: „ ... önmagában is, vidékével együtt is szervezeti és autonóm vezetésű társadalmi egységet alkot, s egyfelől nagyobb számú népességének a lakóhelye, másfelől vidékre kiható funkciók tea jogi státus adja meg, az csupán nyugtázza, elismeri a fejlettség szintjét. A folyamat nem fordítható meg. Nem lehet városi Tangót adni olyan indokkal, hogy így könnyebben érhesse el egy település a városi szintet. Helységeink viszonyait áttekintve, a közeljövőben aligha fog gyorsan szaporodni a magyar városok száma. Nem azért, mert nincs az Elnöki Tanácsnak kitöltetlen okirata. Az igazság, hogy amit a tegnap városainak gondoltunk. az ma legfeljebb nagvjellegzetessége az urbanizáció. Erre utal például az infrastrukturális beruházások növekedése. Újsághírek számoltak be arról, hogy számos nagyközség kapja meg január 1-től a városi rangot: Barcs, Berettyóújfalu, Celldömölk, Érd, Fehérgyarmat, Körmend, Lenti, Paks és Vásárosnamény. A jogi elismerés természetesen egy folyamatot értékel, elismeri a megtett utat és a városi státus megnövekedett lehetőségei, kötelezettségei közepette a jövő feladataira serkent. Az új városokról sem képzelhető el, hogy az Elnöki Tanács által adományozott okirat birtokában holnap metropolissá válhatnak: Azért kell ezt hangsúlyozni, mert vannak még illúziókat kergetők, akik azt hiszik, hogy a jogi elismerés magában is lephelye, s e szerepnek megfelelő technikai berendezéssel rendelkezik”. A város tehát nem egyszerűen emeletes vagy földszintes épületek tömege, hanem sajátos szervezeti keretek között élő társadalmi egység. Ilyenféleképpen az általános tennivalókat illetően nincs különbség az ó és az új város között: a tervszerű és arányos fejlesztés tervezése, szervezése a városszervezet funkcióinak, a város szerepkörének, vonzáskörzetére gyakorolt hatásainak, a társadalmi-gazdasági folyamatnak megfelelően. Ám az általános tennivalók egyszerű felsorolásánál is rá kell mutatni, hogy az említett szintű és jellegű feladatok megoldása feltétlenül megkívánja a fejlettség városi fokát. Ezt nem a jogállás, nem községi szint lehet, és ami ma nagyközségi szint, holnap talán csak társközségi lesz. Az urbanizációs folyamat fokmérője a falvak infrastrukturális szintjének is, mint ahogy a fejlődés újabb igényeket támaszt a városokban. Ki mondhatja ma, hogy a vezetékes ivóvíz, a villany- világítás már várost jelent? Tegnap még sok városnak nevezett településünk volt víz, csatorna és villany nélkül. Városnak lenni tehát ma nagyobb rang és nagyobb színvonal, mint valaha is volt. A régi térképek sajátosan csak mágyar anomáliájának kellene azt is tartanunk, hogy korábban kevés igazi város körét mutathatták. Tény, hogy hazánk területén már az időszámításunk előtti első században húszezernél nagyobb lakosságszámú város létezett valahol a mai Tác község helyén, Gorsium névvel, de Magyarország története mégis inkább a városnélküliség históriája. A legtöbb magyar város még a középkorban született, sokkal kevesebb a barokk városfejlődés periódusában és a kapitalizmus idején csak egyetlen: Salgótarján. E fejlődési rendellenességnek semmi köze holmi misztikus magyaros lelki alkathoz és átokhoz, a térkép korabeli általános osztályviszonyok, társadalmi ál- lapatok ábrázolata. Az áz igazság, hogy a konzerválódott korszerűtlenség miatt rekedtek ki nagy területek az urbanizálódásból, és azért maradt hézagos a magyar térkép, mert például a parasztság száz évvel a jobbágyfelszabadítás után sem illeszkedhetett be a polgári társadalomba. A nagy városok mellett parcellázott, alig közművesített kispolgári lakótelepek, barakkos munkásnegyedek ragadtak meg; a nagybirtokokon falusi szórványtelepek fulladoztak; a dű- lőutak mentén tanyák kapaszkodtak, sokszor kőkorszaki kunyhókkal. A települési viszonyok a földesúri kastélyok és egykonyhás cselédházak ellenpólusaival általában a feudális falusiasság szintjén maradtak, a városok is úgynevezett mezővárosok. A településhálózat fejlődését alapvetően az határozta meg, hogy a félgyarmati elnyomással párosult feudalizmust késve váltotta a kapitalizmus. Nem a magyar térképen fejlődtek akkoron magyar lakosú városok: a század első tizennégy évében másfél millió -ember vándorolt ki a nyomorúság elől menekülve. Amerikában lettek városlakók. A ma térképét szorgalmas, áldozatos és tudatos munka rajzolja. Megtanultuk, hogy nincs veszedelmesebb az illúziónál. A szocialista építés térképrajzolóinak nem szabad sem légvárakat, sem mesetájakat álmodniuk. Tudatosan és reálisan kell a jövőre gondolni. Mégis jobban érezzük magunkat, mint valaha. Soltész István ismeretlen ismerőseink N agyanyám fekszik fekete-fehér gyászban, körüláll- juk még egyszer, utoljára, élet-halál egyébként megmagyarázható törvényszerűségeit kérdőre vonva: hát neki is be kellett fejeznie? Néha —, hogy az utóbbi években egyre apróbb, vékonyabb lett — arra gondoltam, itt az ideje megkérdezni: mitől van az, hogy mindig derűs, kiegyensúlyozott, mi a titka harmóniájának? Meglehet, válaszolni sem tudott volna rá, ez azonban nem ment fel az elmulasztott beszélgetésekért, melyeknek bizonyára örült volna. Talán túl sokat akartam kérdezni, ezért nem kérdeztem semmit. S közben elment, szépen, egyszerűn — mint ahogy élt... Nézem a végtisztességadókat. Ki a könnyeivel küszködik, ki keményebben befelé sír. Némelyik arc teljesen ismeretlen, legfeljebb úgy tíz év homályából idéződik fel. jóval kevesebb ránccal-gonddal, ősz hajszállal. Igen, egy másik temetésen láttuk egymást utoljára. Valakinek meg kell halni ahhoz, hogy a rokonság találkozzék ... Mennyi minden történhetett azóta. A fiatalok megházasodtak, gyerekek születtek, az akkori csecsemők megnőttek, a családok új lakásba költöztek, egyesek munkahelyet változtattak. Mindenkivel történt valami, amit jó volna elmondani, de nincs rá időnk, másfajta szokások alakultak ki, s bámulunk egymásra; ki-kicsoda, hogyan él, boldog-e, vagy boldogtalan? Nézem a rokonságot, s eszembe jutnak ismeretlen ismerőseim. Akiket akaratlanul megismertem, akikre talán nem is voltam kiváncsi, akik talán maguk sem tudták, hogy pár perc múlva egy idegenre bízzák féltett titkaikat ... Például állok a vonat folyosóján, s megszólít valaki. Ne értsem félre, nem akar tolakodni, de nem vagyok-e véletlenül nyíregyházi. Mondhatnám, hogy nem, aztán egy egyszerű „de, igent” mondok. Ez is elegendő egy fél élet elbeszélésére. Az őszinteségre biztosíték az ismeretlenség, valamint az a tény, hogy többet úgysem látjuk egymást... Sok éven át mennyi titkot hallanak az expresszvonat folyosói. Amiket semmi rokoni fokon nem közöltek volna, csak az az ismeretlen tudja, akivel őszintének lehetett lenni. Egy öregasszony arról beszélt, miért nem szeret fiánál- menyénél alaudni, inkább utazik hajnalban-éjszaka. Egy fiatalember házasélete boldogtalanságáról vall, részletesen, kendőzetlenül. Tudja, ha leszáll magával viszi személyiségét, titkait. Pár napja valaki ahhoz kérte tanácsomat: változtassan-e munkahelyet, ha ilyen, meg ilyen a jelenlegi, s amolyan, amivel kecsegtetik. Hozzátette: még senkitől sem kért tanácsot, inkább egy idegentől, mert ennek nincs hátulütője ... Más vonatok, más folyosók, más ismeretlen ismerősök. Regényes sorsok lépnek be az életbe, hívatlanul. Mind egy külön világ, s mégis mind azonos egyben: megcáfolják, hogy egy modern embernek ne lenne szüksége egy másik ember őszinte szavára, tanácsára, véleményére. Legtöbbször azzal indokolják a nyíltságot: nyugodtan beszélhetnek, hiszen jphbé sosem találkózuhk^ Egy pillanatra 'ki-1 tárulkoznak, legmélyebb embei-f érzéseikről välfäii&'k' áh-' nak, akinek titoktartásáról a névtelenség, az ismeretlenség szavatol... Madarat tolláról, embert barátjáról — tartja a közmondás. Mennyire múlta ez idejét, mennyi igazság van ma benne? Van-e szükségünk barátokra, van-e egyetlen ember, akinek a szemében valódi önmagunkat megláthatjuk? Mi az oka, hogy közlékenyebbek vagyunk egy idegennel, mint munkatársunkkal, rokonunkkal, egy ismeretlenre rábízzuk titkunkat, akit a vonat nemcsak egy állomással visz tovább, de kirobog vele az életünkből is... □ s temetés után néhányan még összegyűltünk nagyanyám öreg házában. Milyen egyszerű volna megkérdezni X-et. vagy Z-t: mi érdekli, mi foglalkoztatja, boldog-e? Hogy vagytok? — na és a gyerekek? — kérdeztük, s aztán siettünk, várt a munka, indult a busz, a vonat... Baraksó Erzsébet „ÁLMODTAD TE EZT, GÁBOR!" Századunk legendái Ügy is kezdhetném: hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Szép fehér bajusza volt, a szeme izzott, mint a parázs, mesélni pedig úgy tudott, mint rajta kívül tán senki más e világon ... Váltsuk azonban a múlt időt jelenre, hiszen e beszélgetés főszereplője létező személy, Ópályiban él, ' Havasi Gábor a neve. Igaz, már 85 esztendő van a háta mögött, de úgy dolgozik még, hogy sok fiatal megirigyelhetné. S ha van valaki, aki meghallgatja, tapasztalni fogja: Gábor bácsi költő és tudós egy- személyben. Szavai nyomán megelevenedik a múlt, összefonódik a jelennel, s olyan csodálatos világ tárul a szemünk elé, melyet csak az öreg tud elővarázsolni. — Mire kíváncsi? — tolta tarkójára kucsmáját az öreg, jelezve, hogy kezdhetjük. — Mindenre. — Akkor a faluval kezdem, meg az utcánkkal. Jó? — Jó. — Pályi az régi, nagyon régi falu. Már Attila idejében is állt. Azokra az időkre én nem emlékezhetem, hiszen csak 130 éves vagyok, de a régi öregek elbeszéléséből tudom, élt itt az utcánkban egy ember, úgy hívták, hogy Demeter. No hát ez bejárta a fél világot a magyar seregekkel, s eljutott Tatárországba is, ahol megtanulta a nyelvüket. Történt egyszer, mikor a magyar seregek meggyengültek, hogy a tatárok megindultak a világ ellen. Magyarországra is elértek és Pályiban, itt a falu végén ez a Demeter fogadta őket, mivel értette a nyelvüket. Be is kvártélyozott vagy hetet belőlük a házába, etette, itatta őket. Jól érezték magukat nála a tatárok, olyannyira, hogy mikor a seregük tovább indult, egyikük Demeternél maradt. Szép egy szál ember volt, s bizony megtetszett a háziasszonynak is. Szemet szúrt ez Demeternek, de csak legyintett rá, hiszen nem tudhatta, hogy azok ketten már a szökésen törik a fejüket. Az asszony eleinte ingadozott, de mikor megtudta, hogy a tatár nyeregkápája tele van arannyal, kötélnek állt. — Napkelte előtt indultak jóval, hogy mire Demeter észbekap, már túl legyenek hetedhét határon. A hoppon- maradt gazda éktelen haragra gerjedt, mikor felébredt. Azon nyomban felnyergelt, és üldözőbe vette a szökevényeket. Elmúlt már három nap, meg három éjszaka, mikor rájuk talált, összeugrott a két ember, csak úgy dongott a föld, végül is Demeter leszorította a tatárt. Csatará- szott az asszony, hogy így édes uram, úgy édes uram, de a pályi ember nem kegyelmezett. Megölte mindkettőjüket. Dolga végeztével napnyugtának fordította a lovát, s hazáig meg sem állt. Ott osztán elment a paphoz meggyónni a bűnét, hiszen mégis csak embert ölt, s a pap fel is oldozta. Sőt, még azt is mondta neki, nősülj meg újból fiam, mert egyedül nem szép az élét. Hej, felderült a képe Demeternek,‘s azóta ezt az utcát csak Derítőnek hívják. — A Fekete Bátorról, meg a Gorondról mit tud? — Arra vezetett az ősi haHAVAST GÁBOR dák útja. Azon mentek a magyar vitézek Erdélybe, meg mindenfele. Volt azok között egy fekete képű, roppant bátor harcos. No az, amikor hazatértek a messzi földről, elrejtett a földbe egy nagy szál aranydeszkát. Később aztán meg is találták. Azóta nevezik azt a részt Fekete Bátornak. — Hallottam, Gábor bácsi, maga találkozott Luciferrel is! — Hajaj! Bizony találkoztam. Az pedig úgy történt, hogy az egyik rokonomnak nem akart gyereke születni. Nagy nehezen aztán csak megtudtam, hogy Lucifer volt a bűnös. Cigányasszony képében lent járt a földön, s elzárta a rokonom méhének útját, a kulcsot meg magával vitte. No megállj! mondtam magamban —, túljárok én az eszeden. Egyszer meglestem itt a temető környékén, és nyakoncsíptem. Add csak ide azt a kulcsot, te rusnya gazember — szorítottam a torkát. Nem lehet, — azt mondja — lent hagytam a pokolban. Nem baj, lemegyünk érte — bíztattam, de a torkát nem engedtem el. Le is mentünk a pokolba, oszt a kulcsot felhoztuk. Kinyitottam a méh kapuját, s lett olyan gyermekáldás, hogy na! Eszter néni, az öreg felesége, aki eddig jobbára hallgatott, hirtelen közbeszólt: — Álmodtad te ezt, Gábor! Az öreg istentelenül felfortyant: — Ejnye már, az áldóját! Hogy mondhatsz ilyet!? Hát azt hiszed, hazu- dok? — Akkor maga a gyógyításhoz is ért. — Hogyne értenék! Mindenhez. Meggyógyítom az embert, de az állatot is. Az egérfarkkórónál, az útilapunál, a pemetefűnél nincs is jobb orvosság. Jönnek is én- hozzám, ajaj de mennyien! Csak ez az öregasszony nem akarja megfogadni a szavam, ha beteg. Képes orvoshoz menni. — Hány háborút élt meg Gábor bácsi? — Én? A jó isten meg számolta össze. De a legjobban az orosz—japán háborúra emlékszem. Én akkor a cár udvarában szolgáltam éppen. De már nagyon, húzott volna hazafelé a lábam. A cár azonban nem engedett, meg ott volt a legkisebb lánya is, aki igen csak jó szívvel viseltetett irántam. Na, volt nagy rémület, mikor híre jött, hogy az orosz hadakat elverték. Ments meg Gábor fiam bennünket! — könyörgött a cár. Persze, akkor már én sem tudtam segíteni, ki kellett fizetni a hadisarcot. Egy benzineshordó aranyat fizettünk az ellenségnek, hogy legyen végre béke. Én aztán már egy percet sem maradtam, jöttem haza, ahogy csak a lábam bírta. Azóta sem ültem vonaton, autón meg pláne. Gyalog járok én mindenhova, még Szálkára is. Itt egyenest a töltésen, hogy el ne tévesz- szem az utat... * Hátul az istállóban a három tehén étekre vár, a kukoricaszár meg vágatlanul lent a kertben. Gábor bácsi veszi a sarlót, és elindul, alakja kicsit meggörnyed, hiszen nem is tudjuk hány esztendő nyomja a vállát. Nem is tudhatjuk, hiszen a Gábor bácsik örökké élnek. Balogh Géza KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1978. december 31.
