Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-31 / 307. szám
Pákolitz István: Ujesziendőre Adjon Isten minden jót olyat ami sosem volt A kétkedő nagy hit óvja midőn gyötri meddő óra Kesergőnek kacagásra forduljon lepittyedt szája A beteg erőre kapjon két bak-arasznyit ugorjon Jobb munkához tisztességet nagyobb kedvet emberséget Minden lánynak jó szeretőt ha nem elég egy hát kettőt Pulyákat az asszonyoknak ameddig nem hervadoznak Ordaserkölcs dölyfös ármány kezesedjen: kezesbárány Katonának bodzapuskát telt kulacsot hátsósunkát Jó parolát hű tenyérnek a világnak békességet Nem egy évre se kettőre de örökös-mindörökre Adjon Isten minden jót amilyen még sosem volt Mefisztó-fej rózsafából Á mérnök pipatóriuma Ki ne ismerné a szép, megzenésített verset? „Befordultam a konyhára, / Rágyújtottam a pipára... / Azaz rágyújtottam volna, / Hogyha már nem égett volna”. Pipázott forradalmár költőnk, Petőfi, de azt már nem jegyezte fel a krónika, miféle gondűzőből eregette a füstöt. Pipázott a Tudományos Akadémia egykori főtitkára, a költőfejedelem Arany János uram, a Szózat költője Vörösmarty, a jó palóc Mikszáth Kálmán, s talán azért tudott oly bölcs dolgokat cselekedni Deák is, mert hosszú szárú csutorából eregette a füstöt. Ügy tartják: a pipázás nem csak gondűzés, hanem szertartás is. Molnár József kertészmérnök mondja, hogy pipázás mellett elhamarkodott véleményt aligha lehet mondani. Hogy miért? — Állandóan szívni kell a pipát, különben kialszik, s az illető meggondolja, mit és mennyit szóljon. így aztán a bölcs régiek soha nem ragadtatták el magukat még a vita hevében sem — magyarázza. — Első volt a pipa! Valamikor az uraknál pipázás céljára külön szoba dukált. Molnáréknál nincs erre szoba. A pipatórium, amivel dicsekedhet, e célra átalakított, szépen faragott szekrény oldalhajtásaiban, mélyedéseiben helyezkedik el. A szebbnél-szebb, érdekesebb- nél-érdekesebb pipákból jutott dísznek a könyvesszekrény polcaira is. Itt a hosz- szú, ébenfa szárú pipák díszelegnek. Molnár József, a Kemecsei Állami Gazdaság nyírbogdá- nyi üzemegységének körzetvezetője, 35 éves. Amikor afelől faggatom, honnan ez a pipagyűjtési szenvedély, mosolyogva válaszol: Valamikor fiatalabb koromban (!) sokat dohányoztam. Akkor mint kezdő kertész, a Tiszalöki Állami Gazdaságban dolgoztam. Járt ott egy biológus professzor Grúziából. Nevét meg nem mondanám már. Ő ajándékozott meg az első pipával — mondja, s kiemeli a szekrényből a gondűzőt. — Ügy tűnik, hogy ezt a Mefisztó-fejet ábrázoló jószágot rózsafából faragták. Ez az egyik legkedvesebb és legértékesebb pipám. Valamikor a haragvást elűzve békepipát szívtak. Az indiánok egy pipát szívtak körbe adva azt. Pipázni csak békés hangulatban lehet. A békesség jele is a pipázás. — Ön pipázik? Mosolyog. — Már nem. — Dohányzik? — Azt sem. Jókai Mór azt írta az egyik helyen: — Egy jó tajtékpipa kiszívásához, „beéréséhez” egy élet is kevés. — Legalább harminc-negyven év „állandó” szívás szükséges ahhoz, hogy a fehér tajték beérjen — magyarázza Molnár József. — Ugyanis a tajtékpipa értékét az adja meg, milyen hosszú ideig szívják, .A meggypirosra beérett tajtékpipából a legzamatosabb a dohány. A tajték amelyből a drágább pipa teste készül, puha, tengerikő, ez jól faragható, esztergályozható. Üj állapotban még fehér, a tenger habjaira, tajtékaira emlékeztet. Innen az elnevezés. És szívással sárgul, bámul, „pirul”, válik meggypirossá. Hazánkban a tajtékpipát a törökök terjesztették el: Egy tömésnyi pipa szívása attól függ, mekkora a pipa teste, öble. Van olyan pici is, amelyből tízet-tizenötöt lehet szippantani, és olyan is, amelyet ha egyszer jól megtömnek, estig szipákolhatják. — Ez a legkisebb pipám — emel le egyet a szekrényből. Tengerészpipa, Drezdából hoztam. Tíz-tizenöt szippantás, és vége. Külhonból, ahol megfordul, mindig hoz magával egy-egy pipát. — Ezekben is kifejeződnek az ottani népek szokásai, hagyományai. — Tirolból ezt a porcelán pipát hoztam, az NDK-ból tengerészpipát. Hat van belőle. Lengyelországból erdészpipát. Ez éppen olyan elven működik, mint a füstszűrös cigeretta. Lehűti a füstöt és kicsapódik a kátrány. Csehszlovákiából is erdészpipát hoztam, de az már másfajta. Kaptam a barátaimtól bolgár, román pipát, a feleségem születésnapi vagy névnapi ajándéka is pipa volt. így állt össze ez a gyűjtemény. — Hány fajta pipája van? — Nem számoltam meg. Nem tartom olyan hobbinak, amely teljesen a hatalmába kerítene. Ha adódik, nem „dobom” el. Molnár József igazi hobbija azonban a munkája. Tíz éve emiatt él a tanyán, családjával. Farkas Kálmán Szellemeket űző ladangolók Az újesztendőhöz fűződő szatmári népszokásokról A minap egy csinos riporternő telefonon kért, hogy mondjak neki valamit a még élő szilveszteri népszokásokról, készülő pesti műsorához. Már megszoktam: ha az élő néprajz területén valamelyik szerkesztőségben szorít a cipő, legutolsó lehetőségként Szat- márba szaladnak. Ugyanis a legtöbb esetben valami itt még manapság is, ha máshol nem, az emlékezet bugyraiban, fellelhető. Most azonban minden igyekezetem felmondta a szolgálatot! Igaz, alig autóiramodásnyi idő alatt kellett jó emlékezetű adatközlőt „leakasztani a szegről”. Gondoltam, hogy az öreg Horpácsik Öpá- lyiban, mint a tőzsgyökeres beregi-szatmári pásztordinasztia folyton táncoló és ivó utolsó tjigja, még tán a két korsó sör megivása közti szünetben is csak összekapar valamit emlékezete gazdag tárházából. Amikor azonban a nagy, fekete fejű mikrofont szőke riporternőnk gulyásunk kunkoribajszos ábrázatához közelítette, kiderült, hogy bár élete során sok gulyát megfordított az uradalomban is, meg később, a' mi világunkban, az Ópá- lyi Tangazdaságban is, de a ladangolásról életében sem hallott. Mert — ahogy fürgén csapásolva, pásztornóták közben gyermekkorát felidézve beszélte — ők újévkor mindig csak ettek, ittak — „ha vót mit”. Bosszantott a dolog, hogy így felsültem és másnap újra megfaggattam a vén táncost. Ahogy emlékezetéről beszélgetésünk közben lehámoztuk a feledés burkát, elővillant a szatmári múlt. — Amikor még a gazdáknak szógáltam — kezdte —, sokat ladangoltunk ... Üj esztendő hajnalán kolomppal, karikással, dudával mentünk a gazdák udvarába. Megkérdeztük: Szabad-é megforgatni a gulyát? — Ha az engedőimet megkaptuk, arra nagy zenebonát csaptunk, boldog új esztendőt kívántunk, majd áldomást adott a gazda. Máskor kántáltunk. Feljártuk a falut, éjfélre értünk a templom elé, ahol elénekeltünk egy zsoltárt, majd ahányan voltunk, lámpással felmentünk a toronyba újévi köszöntőt énekelni. így hangzott: Gyászba borult napunk megújult, Siralmas ó-esztendőnk elmúlt. Szívünk teljes víg örömmel, Mert újesztendőt ezennel Szemlélünk. Noha erdők, mezők gyászolnak, Téli hideg miatt nem szólnak, De más teremtett állatok, Valakiket nézek — látok, örülnek. Jertek, mi is lássuk Urunkat, Hajtsuk meg előtte magunkat. Hogy többször is ily időkről, Víg napokról, esztendőkre Virrasszon. Virrasszon, ránk sok jót árasszon, Minden bajt tőlünk távol tartson. Bor, búzával ékesítse Határunk áldással hintse, Bővítse. — Az ének után a toronyból lejőve a kul- túrház elé mentünk, még 55-ben is, ahol valaki köszöntőt mondott. Mindez azonban a múlté — emlékezik a vén gulyás. — Mostanság vágunk egy jó süldőt szilveszterre. Jönnek a pulyák meg az unokák, oszt eszünk-iszunk, meg nézzük a tévét! Az évkezdet minden nép életében összekapcsolódik valamilyen szimbolikusan elválasztó, szerencsevarázsló, gonoszűző cselekvéssel. A kezdődő új év első napja tele van olyan szokásokkal és hiedelmekkel, amelyek mágikus úton, a szerencse megnyerge- lésére, elővarázsolására, biztosítására szolgálnak, másfelől pedig a várható szerencsétlenségek és bajok távoltartását, az ezeket előidéző gonosz lélek elűzését szolgálják. A régi, homályba tűnt képzetek emlékei napjainkban már csak csökevényeikben élnek, de ezekből is megállapíthatjuk az újévi szokások eredeti célzatát. A ladangoló (a szatmári népnyelvben a la- dang a vezértehén kolompját jelenti), házról házra járó parasztok zajütésükkel szimbolikusan a gonosz, rontó szellemeket űzték el a gazda házától. Ha a régi naptárak lapjait forgatjuk, megbizonyosodhatunk, hogy az évkezdet nem mindig január 1-ével esett egybe. Az órómaiak például március 1-ével, a tavaszba fordulással kezdték az évet. csak S. e. 153-ban kezdik el január 1-től számítani, s később, a keresztény korban január 6-tól, majd kb. a IV. században december 25-re mennek visz- sza. 1691-ben XI. Innocentius pápa végérvényesen január 1-ét jelölte ki a polgári évkezdet napjául. Általában elterjedt nézet az, hogy ki mit csinál újév napján, az fog vele ismétlődni év közben is. Kerülik a veszekedést, hogy békességben éljenek. A „siker” érdekében kiszabott cselekvésnek alapja alomén prin- cipii”, kezdetvarázslás, kezdetjóslás: ki mit csinál újév napján, azt fogja csinálni egész esztendőben is. Az egész napos evésnek, ivás- nak, jókedvnek, derűnek is hasonló értelme van, Horpácsikék portáján is... Farkas József Galambos Lajos: Az áradat (Új városunknak ajánlva) öt napja már csak üzeneteket küldött a feleségének Czégény Mihály, holott tudta, milyen állapotban van az asszony. Most, végre, a szövetkezet terepjáróján sárosán, mocskosán alvatlanul megérkezett. Csi Enn, nagy hasán összéfonva a kezét, felöltözve várta: — így várlak öt napja, minden délután. — Végre — mondta Czégény —, mi aztán elkészítettük a gátakat. A mi földünkre nem megy rá a víz, a nyakamat rá. Mikorra is várjuk a gyermekünket? — Ügy érzem, két napja lejárt az idő, csak tartom magam — mondta Csi Enn, a felesége. — Tán ez az öntudatlan gyermek is tudja, hogy várnia kell még. Hogy nehéz napokat élünk. De végre ;s, a kelengyét legalább, vegyük már meg, Miska. — Azért rohantam. — El van készítve a fürdő — mondta az asszony. — Fürödj meg, és vigyél be a városba. Czégény Mihály, a mező- gazdasági tudományok doktora, a tízezer hektáros gazdaság elnöke katonásan vetkőzött le, és az előszobából pucéran szaladt a fürdőbe. — Három perc hajmosás, két perc borotválkozás, öt perc fürdés, és már öltözhetek is. Mit veszek fel? — Minden elő van készítve öt napja. Prüszkölt és csapdosott a fürdőszobában Czégény Mihály. Közben pedig azt kiabálta ki — Értelmes emberke vagy. Tudsz vezetni. Tanárnő vagy, felelős ember. Ott a kocsi. Mért nem oldottad meg azt a vásárlást egyedül? — Félek én már egyedül menni, nem érted? — Jól értem, kedves. De az utolsó pillanatok előtt nem lett volna elég időd? — Szüntelen csak rohanásunk van — mondta Csi Enn —, nincsen ebben a világban nyugalom, nem lesz időnk lassan szerelemre sem. — Buta — prüszkölt bent- ről Czégény Mihály. — Három hónapja megtartóztatást fogadtunk a baba miatt. Eljön az idő, amikor pótolunk mindent. Ahogy kijött frissen és pucéron a fürdőből, letérdelt asszonya előtt. Fiatalok voltak: ő harminchat éves, Csi Enn huszonnégy. Miért ne hajthatta volna fejét asszonya nagy hasára? — Enn — mondta —, Anna, Ennem. Énem. Dobog a gyermekünk szíve, hallom. Érzem én, jól érzek én mindent. Enn, rajtad kívül a világon senkit nem szerettem. A mindenem vagy. Mindenem? Bolygóm, kék csillagom. A földem istenasszonya, Gaiam, akit most megvédtem hatalmas gátakkal minden ár ellen. Csi Enn, kék csillagom, hallom, hogyan dobog a gyermekünk szíve. — Bolond. Öltözz már. Csöngettek. Három ember jött: az árvízvédelmi kormánybiztos, a vízügyi igazgatóság megyei főnöke és a járás párttitkára. — Sürgős és súlyos beszédünk van veled — mondták neki. — Láthatjátok — mondta Czégény —, öt napja nem aludtam, jóformán nem ettem, nem ittam, a feleségem a szülés küszöbén; a gátakat ezerkétszáz termelőszövetkezeti tagommal megépítettük, mit akartok még? — Csak veled akarunk beszélni — néztek az emberek Csi Ennre. Csend volt. — Meddig tart? — kérdezte Czégény. — Tőled függ. Az elnök Csi Ennre nézett: — Kérlek menj be a kocsinkkal a városba. Vásárolj meg mindent. Majd én megyek utánad a szövetkezet személykocsijával. A központi .cukrászdában várj. — Miska! — Nagyon kérlek, Enn. Akkor az asszony sírva elment KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1978. december 31.
