Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-03 / 285. szám
lH VASÁRNÁL Mt-ajJKlET Ben ke László: Világot Mit az idő romba döntött emlékezetem felépíti. Hadd legyek a jóra képes, nagyapám háza, fehéredj ki! Világot a sötétségbe falaiddal gyújtsál, lobbants! Ne engedd, hogy tévelyegve hadonásszam: jóság! hol vagy? Magamat kell lehallgatni? Homlokomban nyílj ki ablak! Gyorsan, mert a lámpát oltják szívemben az ének hallgat. Rózsa Endre: A repülésről Ahogy a repülőgép a szél húsába mar, s már körkörösen forgó fogsor a légcsavar, ahogy e falánk étvágy kieszi egyensúlyát, s szárnyhegyeket feszítve, egyenletes a zúgás, ahogy az imbolygó törzs a felhajtóerőre hasal, mint szemfényvesztő a puszta levegőre — Nézni kell az öregekre, és a fáradt patakokra. Kívül-belül óhajtozom nagyapám a zsoltárokra. Haza vezetsz? Mondsz mesét? Visszanyerni volt-erőnket Kis szobában melyiket? Szép meséjét Fanyűvőnek? félelmetes e játék: egy hibás mozdulat, és minden gyönyörűség örökre lezuhant; fölszállásnál a földet- érés a szebb öröm, épp ezért kell — repülni; jó veled, köszönöm! Ács Lászlóné: Füzes. A grafika a nyírbátori pedagógus alkotótáborban készült az idei év nyarán. (Elek E. felv.) Népszava 1910—1911-es évfolyamát, egykori munkásságunk emlékeit keresve. Szamuely írásait nem volt nehéz megtalálni, annyira kiugrottak az elfakult, lokális és unalmas históriák közül éles, vádló híradásai. Érthető, hogy ez az újságírói tevékenység nem tette népszerűvé a burzsoázia és a hivatalos világ köreiben. Szamuelynek lassan kifogyott a kenyere is Váradon. Előbb — levegőváltozás kedvéért — elszegődött Fiúméba, a Magyar Tengerpart című újsághoz, majd Budapestre költözött, ahol egy ideig egy kőnyomatosnál kereste meg a mindennapira valót, és főleg gyűjtötte az anyagot a nagy kampányhoz, melynek terve már Nagyváradon foglalkoztatta. Bemutatni a magyar katolikus klérus életét, gazdasági, politikai hatalmát, a főpapok fejedelmi dúsla- kodását, a szegény falusi pa- pocskák és a katolikus iskolák és tanítók döbbenetes nyomorúságát. Nem általánosságokkal, hanem adatokkal. Erre egyetlen lap adott neki teret, Fényes Samu ügyvéd és író Úttörő című folyóirata, mely az akkori szabadgondolkodó-mozgalom ■ baloldalán harcolgatott a reakció és a klerikalizmus ellen. Szamuely hatalmas cikksorozatot indított — természetesen Nagyváraddal kezdte —, melyben pellengérre szegezte a püspök és a kanonok urak különböző ügyeit. Leírta, hogyan élnek a váradi, az egri, a gypri, a veszprémi káptalansoron, hogyan gazdálkodnak az akkori mindszetiek... Ezt a monográfiát „A klerikális Budapest” címmel második, és akkoriban nagy hatású cikksorozata követte. Az volt a terve, hogy az egészet egy kötetbe gyűjtve, „Mária országa” címmel, könyv alakban is kiadatja, hogy értékes felderítő munkája ne porladjon el egy kis havilap archivumában. A terv nem került kivitélre, mert azok a kiadók, akik ilyesmire vállalkozhattak volna, féltek a sajtópörtől, a klérus bosszújától, és halogatták a dolgot. Így tett a Népszava is, mely még rossznéven is vette, hogy Szamuely nem hozzá vitte az eredeti cikksorozatot, holott Szamuely fölajánlotta, de az akkori szerkesztőnek nem kellett. 1913 nyarán külföldi útra ment, hogy megismerkedjék a Nyugat országaival. Párizsban találkoztunk újra, ahol körülbelül öt héten át kalauzolgattam, nemcsak a múzeumok, képtárak, színházak, történelmi emlékek körül, de főleg, mert ez volt Szamuely érdeklődésének fő tárgya, a francia munkásmozgalom nyilvános manifesztá- cióiban. Ismerni, látni akarta a francia szocialista párt akkori vezéreit, Jaurést, akinek egy beszédét meghallgattuk a francia kamarában, Vail- lant, Guesde és Sembat népgyűlési felszólalásait tolmá- csolgattam, és meg kell val-' lanom, neki köszönhetem, ennek az alkalmi Cicerone szerepnek és az ő tanításainak, hogy az újságokon keresztül való pusztán elméleti érdeklődésen túl, magam is közelebbi, elevenebb kapcsolatot kerestem a francia szocialista mozgalommal, és eljutottam Jaurés szemináriumára, melyet a Sociétés Savantes (Tudományos Társaságok) házában tartott 1914. január-februárjában. Szamuely Tibor ezután beutazta még Oloszországot, Ausztriát, és úgy tért visz- sza Budapestre, ahol egy ideig még a Népszava szerkesztőségében dolgozott, de nem bírta megszokni a Weltner— Garami-féle társaság szerkesztőségi légkörét. Az 1914- es háború megszabadította ettől. A háború Szamuely Tibor életében is nagy fordulotot hozott. 1915. január 15-én be kellett vonulnia ezredéhez. Azért tudom ilyen pontosan ezt a dátumot, mert ugyanazon a napon, ugyanazzal a vonattal utaztunk Szolnokig, ahonnan ő Nyíregyháza felé folytatta útját, míg jómagam a békéscsabai 101-es gyalogezredhez rukkoltam be... (Részletek a Magyar Újságírók Országos Szövetségében 1954ben eihangzotí előadásból.) MEGYÉNK TÁJAIN Nagydobos A szabolcsi homokbuckák, a szatmári síkság és a beregi táj ölelkezik Nagydobos határában. Földjeinek egy részét, hol termő hordalékot, hol pedig rettegő árt hozva, a Kraszna szeli át. A folyó ligetei nem csak a nyári pihenőket csalogatják, de vízimadárnak is fészkelő helyül szolgálnak. A maga színeiben pompázó ősz is gyönyörködtet. A táj varázsa jelen van akkor is, ha ezt a szántó traktoros, a kukoricát törő, répát ásó kombájnos nem is mindig veszi észre. Egyikük arra figyel, hogy ne hagyjon maga után vak barázdát, a másik pedig, hogy ne hagyjon el fél, vagy egész vágóélnyi sorokat. Egyszóval: hogy jó munkát végezzen. A mindennapi kenyér megteremtésének éltek itt az egymást váltó generációk. Ezt teszik ma is. Igaz, az ősi falusi közösséget az életritmus felgyorsulása itt is megzilálta. A nagydobosi embert is meg lehet találni az ország minden részében. Az ingázók családja zömének a vasút ad kenyeret. A fiatalabb generációk Mátészalka és Vásárosna- mény új üzemeiben dolgoznak. Az Ikaruszok hajnali négytől este tízig, szinte óránként viszik, hozzák az itt lakó munkásokat. Az utcákat, a lakásokat járva a jólét egyre sokasodó jeleibe ütközik az ember. A temetősor, amelyet évszázadokon át nyomorúságos kis viskók kusza összevisszasága uralt, ma utcahosszat C-laká- sok díszítik. A villany, a tv-antennák, no meg az elénk szaladó, életpírtól majd kicsattanó gyerekek jelzik azt a változást, amely minden dohogá- sunk ellenére a cigányság életében itt is bekövetkezett. De nem is olyan régen, a felszabadulás előtt, és ez még jól él az idősebbek emlékezetében, nem csak a cigánysoron volt nagy a szegénység. Az akkori nyomorról így vall Nagy Jánosné, az egykori bábaasszony, aki másfél évvel ezelőtt ápolónőként ment nyugdíjba: — A harmincas évek közepén egy kegyetlenül hideg télen a báró Perényi-birtok egyik uradalmi cselédházába hívtak szüléshez. A sötét, közös pitvarból nyíló félhomályos kis lakószoba dermesztő hidege fogadott. A béres házigazda, Ács János pedig igen-igen munkálkodott. Szalmacsutakokat gyúrva tüzelt a csikóspórba. De a hideg falak, a rozoga ablak elnyelték, a meleget. Itt még a mondás — „ahol a füst, ott a meleg” — sem volt igaz. — A vajúdó asszonyka egy dikószerű ágyon feküdt. Alig volt időm szétnézni, máris munkához láttam. Közben vettem észre, hogy az ágy alatt egy teknőben ott a besózott malacka. Gyorsan a másik alá igyekeztem áttolni. Ekkor ötlött a szemembe, hogy a másik fekvőalkalmatosságon ott szorong a három gyermek. „Bújjatok a takaró alá gyorsan” — kiáltottam rájuk. És a kis jövevény néhány perc múlva már ott volt a kezemben. Uram isten! Kelengye! — kiáltottam. Azt láttam, hogy víz nincs, fürdetni nem tudok. A férj a gyerekek lábától rongypokrócokat vett elő, abba csavartam a csöppséget. Attól féltem, hogy kihűl a gyermek. De mit tehettem? A szülőasszonyt elláttam, és mentem egy másik rászorulthoz fürdetni. — Üt közben jött velem szemben egy úri batár. Integettem. A kocsis, félve, hogy elüt, megállította a futó paripákat. Kivágódott a hintó ajtaja. A nagyságos úr, báró Perényi Péter rám ordított; „Elment az esze, jóasszony ?” — Nagyságos úr? ! Fát azoknak a szerencsétleneknek, mert megfagy az anya és a gyermeke is! — Másnap, mire visszamentem, kaptak egy szekér gallyat. Ekkor fürdettem meg a gyermeket, mostam meg a kismamát. Közben mondtam a gyermekeknek: „Látjátok, a gólya hozott nektek egy kistestvért.” Mire a középső gyermek dur- cás hangon rámszólt: „Ne mondja már! Láttam én, hogy édesanyám hasából húzta ki.. .” — Ma már elvétve sem akad itthoni szülés — halljuk dr. Garamvölgyi Imre, körzeti orvostól. — Minden anya szülőotthonban ad életet magzatának. — Egy kivétel azért akadt, — veszi át a szót a fiatalabb korosztályt képviselő Képiró Gyuláné, vb-titkár. — Néhány éve a tanácsháza udvarán — magam is tapasztalatlan vagyok ilyen dolgokban — én vezettem le egy szülést. Mire az akkori doktort előkerítették, a gyermek már ott sírt az egyik bámészkodó asszony kötényében. — Ezért használtam az „elvétve” szót — folytatta az orvos. — Űj embernek számítok még a faluban. Azt viszont már látom, hogy a munkának, — a hivatalinak, meg az itthoninak: a gyümölcs, a kender, a zöldségfélék termesztésének, a nyúl tenyésztésének élnek itt az emberek. Ez igen nagy fizikai megterhelést jelent. Nem csoda, ha sok az egészségügyi panaszuk. Mindenkiről kartont vezetek. Ha rendellenességet találok, azonnal előírom, hogy ki, milyen időközökben jöjjön vissza hozzám. — Az orvosi'és a tanácsadó várójában rendelési idő alatt magnóról egészségügyi felvilágosítás folyik, — mondta Oláh Lászlóné védőnő. — De szóban is ellátok mindenkit, mindenféle tanáccsal, akivel nekem van dolgom. A nagyablakos házakb; nem csak a ’fény költözött be, de nőtt az egészségügyi kultúra is. Az itt töltött közel tíz év tapasztalata mondatja ezt velem. Hogy vannak gondjaink is? Becsületes munkával a ránkvárókat igyekszünk enyhíteni. — Más oldalról vizsgálta a község fejlődését Ferenczi József iskolaigazgató, a községi pártalapszervezet titkára. — A generációk sorát neveltem fel az itt töltött 22 év alatt — mondta. — Sok a jeles tanítványunk, akik már eddig is sokra vitték. De a legtöbbje itt él velünk együtt a faluban. A munkában, a község társadalmi, politikai életében becsülettel állnak helyt. A tsz-ben Bartha Istvánné pártvezetőségi tag így fogalmazott : — Lehetnénk előbbre is. A korábbi vezetés nem találta meg az eredményes gazdálkodás, a tagsággal való jó együttműködés lehetőségeit. A szakemberek, meg a szakmunkások jöttek, mentek. — A nagydobosi idősebb parasztember ma is nézegeti, „mi lesz ebből a fiúból”? — mondta magáról az alig fél éve ideszegődött Tóth Bertalan főmezőgazdász. És már meditál is: — A kétezer-egyszáztíz hektáros „birodalom”: a száz hektáros alma, a nyolc növényféleség, a manipulált mérleghiányok, az adósság, a közepes hozamok nem a legjobb előjelek. De ez a múlt. És mi itt nem vegetálni, de élni akarunk. Okosabban tervezünk, csökkentjük a növényfélék számát, jobban használjuk ki az emberi és a gépi erőt. Szóval korszerűbben gazdálkodunk. Ha kell, ennyi földön is. — Nemcsak munkát biztosítunk az itthon élő nőknek — viszi tovább a gondolatot Szender Józsefné, a tsz nőbizottságának elnöke —, de üdülni is elküldjük őket. A Szatmár széli kis faluhoz hozzátartozik a Perényi báró egykori kúriájában működő Foglalkoztató iskola és nevelői otthon is. Soltész Lászlóné igazgatásával tizenegy pedagógus középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekeket nevel itt. M iközben szembesítem a múltat a mával, a községet éltető örömöket és a gondokat, arra is felhívják a figyelmemet, hogy a falu életében, az emberek tudatában bekövetkezett változást nem akárki, maga báró Perényi Péter lánya, Katalin baronesz fogalmazta meg a nyáron, itthon jártában, amikor rácsodálkozott a nemes célra, iskolának használt jó karban lévő kúriára. És még ezen is túltett, amikor hinni sem akarta, hogy homokos földjeinken milyen csodálatos almáskertet varázsoltak. Sigér Imre ' Ív 'lí- iüü; ~ J.978. december ó.
