Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-17 / 297. szám

MmmmmmmmmmmmmmmmmimmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmammmmmmmmmmmnamnMmammmmmmmm Élnek közöttünk asszonyok, fiatalok és idősebbek, akiket semmi nem különböztet meg a többi nőtől. Legtöbbjük magában hordja bánatát, hogy elvesztette azt, akihez va­lamikor nagy reményekkel kötötte életét. Nevük elől legtöbben az özvegy szót is elhagy­ják, szinte jelképesen még mindig kapaszkodnak a már nem létező emberi kapcsolatba. Erősek, erősnek kell látszaniuk, mert egyedül viselik a család gondját, s legfeljebb este engedhetik át magukat az emlékeknek. Az ebédlőben füllesztő me­leg volt. Néhány percig fris­sítette a levegőt a két ven­tillátor, de akik éppen alatta ültek, kikapcsolták, hogy ne borzolja össze hajukat. A két felszolgáló asszony hom­lokán verejték gyöngyözött. Egyikük letette a forró le­vessel teli tálat, s mielőtt egy másik asztalnál összeszedte volna a tányérokat, ismét bekapcsolta a ventillátorokat. A férfi, aki az imént már megtette ezt az utat, mérge­sen nézett a felszolgálóra, majd újra megnyomta a ki­kapcsoló gombot. Az asszony éppen ekkor tette le a mo­sogató asztalára a leveses tá­nyérokat. Az arca pillanatok alatt hófehér lett, s ha nincs mellette akkor munkatársa, ott esik össze az ebédelők szemeláttára. — Rosszul lett — mondta utána a helyette tálaló mun­katárs, és magyarázatul még azt is hozzátette: amióta a férje meghalt, sajnos elég sok baj van a szívével. Tulajdonképpen ekkor is­mertem meg Szamosi Mihály- nét, akiről addig csak annyit tudtam, hogy Magdika, s hogy bármilyen vicces ked­vünk is van ebéd közben, ő mindig komoly marad. A be­szélgetésre sem nagy lelke­sedéssel vállalkozik. — Nem akarom én sajnál­taim magam, márpedig ha az ember elmondja, hogy mi is történt, látja a szemben ülő arcán a részvétet. A történet 1965-ben kezdő­dött, amikor Magdi Szabolcs községből férjhezment a tí- mári Szamosi Mihályhoz. A fiatalember traktoros volt, kora reggeltől késő estig a tsz-ben dolgozott, de még így is sort kerített rá, hogy ott­hon is segítsen a ház körül. Az esküvő után két évvel megjött az első gyerek, a kis Magdi, aztán 1969 decembe­rében Ildikó is megszületett. Szamosiné alig ment haza a kórházból az újszülöttel, a férje lett súlyos beteg. Has- hártyagyulladást kapott, és 1970 februárjában utolsó út­jára kísérték ... — A nagyobbik lányom hároméves, a kisebbik há­romhónapos volt akkor, ők még nem értették, mi tör­tént, Magdika még nagyon sokáig nem értette: miért nem jön este apuka. A fiatalon özvegyen ma­radt Szamosiné még három évig maradt Tímáron, 1973- ban költözött be Nyíregyhá­zára. — Sem Szabolcson, sem Tímáron nem találtam mun­kahelyet, a tsz a kora reg­geltől késő estig tartó mun­ka miatt nem való egy két­gyermekes asszonynak. Üve­get fontam bedolgozóként a háziiparnak, de 1500-at is csak akkor kerestem, ha reg­geltől estig egész hónapban mást se csináltam. Nyíregy­házán a kenyérgyárban he­lyezkedtem el. A gyerekek otthon maradtak a szüleim­nél, s ha tehettem, kétszer is hazautaztam hetenként. Ter­mészetesen beadtam a lakás­kérelmemet is, és 1976 de­cemberében megkaptam a kulcsot: egyszobás összkom­fortos lakásba költözhettünk. — Magdi harmadik, Ildi­kó első osztályos volt, amikor nyíregyházi lakosok lettek. Itt már nem volt nagymama sem. Igaz, közben munkahe­lyet változtattam, — a párt- bizottság konyhájára vettek fel —, s a jobb munkarend miatt több lett az időm, amit velük tölthettem. Reggel hét­től háromig dolgozom, délután van időm a mosásra, főzés­re, reggel pedig, mire munká­ba megyek, már felkölthetem őket. — Tulajdonképpen anya­giakban nem érzünk hiányt. 2500 az alapfizetésem, 760 a családi pótlék, 2200-at kapok árvaellátásra és nincs olyan év, hogy a szakszervezettől ne kapnék segélyt. Komjáti Istvánná, Marika néni mintha hallotta volna, hogy miről beszélünk, oda­szól asztalunkhoz: — Magdikám, ha befejez­tétek, eredj fel a gazdasági osztályra, úgy tudom, egy kis pénz áll a házhoz. Szamosiné megköszöni, az­tán tovább folytatja. — Tudja, nagyon jó érzés az, ha az embernek megértő munkatársai vannak. Itt, a konyhán Marika nénivel az élen nagyon megértőek. Ne­kem sajnos a férjem halála óta tönkrementek az idegeim, ettől van az, hogy sokszor rosszul leszek. Ha délután vásárolni indulok, a nagyob­bik lányom mindig velem jön, nélküle szinte félek el­indulni. Nagyon jó gyerek. A kicsi huncut, Magdi vigyáz rá, amikor én iskolába me­gyek. Ha befejezem, szakács­képesítést szerzek. Gondo­lom, akkor több lesz a fize­tésem is, és könnyebb lesz berendezni a nagyobb lakást, amelyre beadtam már a ké­relmet. Hát így élünk mi hármasban Nyíregyházán ... Duleba Cyörgynével Nyír­téten találkoztunk. A falu egyetlen kövesútjáról — he­lyiismeret híján — nehezen találtunk a Rákóczi utcára. Még a szomszédos utcában is csak úgy tudtak eligazíta­ni, hogy megmondtuk: kit is keresünk. — Akinek meghalt az ura? Akkor arra tessék ... A Rákóczi utca szép házai közül az egyik Duleba Györgyné tulajdona. Kutya­ugatásra jön elő a ház vé­géből, a szomszéd ház udva­ráról két lány közeledik. — Ő a legkisebb gyermek — mutatja be az éppen 19. születésnapját ünneplő Ma­rikát. A fiúk nincsenek itt­hon. Gyuri, a legidősebb — 28 éves — a vízügynél dol­gozik, örökké a megyét járja, csak hét végén jön haza a lakókocsiból. János 25 éves, ő Pesten, a selyemiparnál dolgozik. A 23 éves Jóska katona, a 20 éves Laci szin­tén a selyemiparnál van. A szép házról beszélge­tünk. — Hetvenben — amikor az uram meghalt — már fel­épült, de se kívül, se belül nem volt kipucolva. Gyuri fiam 20 éves volt, ő hozott valamit a házhoz a kemecsei gazdaság székelyi gyümölcsö­séből, de pár hét múlva el­vitték katonának. Elmentem én a tanácselnökhöz, hogy tegyen valamit, itt maradok négy gyermekkel kereső nél­kül, de azt mondta: ezen nem lehet változtatni. Hová fordulhattam volna, ha az elnök sem tud segíteni... — Jancsi fiam 17, Jóska 15 éves volt, ők is eljártak a gyümölcsösbe, de 5—600 fo­rintot is alig kerestek egy hónapban. A két kicsi még iskolába járt. Nem panasz­kodni akarok, de higgye el, nagyon “ nehéz volt. Ha volt időm a családtól, el-elmen- tem én is a tsz-be, de ott is csak az keres, aki kora reg­geltől késő estig ott lehet. Én meg korán se tudtam menni, későig se tudtam maradni, hát a kereset is olyan volt. Nyílik az ajtó, idős asszony lép a konyhába. — Anyósom — mutatja be Dulebáné — az ő sorsa még nehezebb volt. 36 éves volt az ura, amikor meghalt, nyolc gyermeket hagyott árván. — Bizony fiam, egy lányt és hét fiút neveltem fel egyedül. Gyuri 45 éves volt, hogy meghalt, a többi él és rendes ember lett belőlük. Marika is bekapcsolódik a beszélgetésbe, ö Demecser- ben, a szövőgyárban dolgozik, most táppénzen van, pár nap­ja operálták- még nem tud dolgozni. — Ötödikes voltam, ami­kor apu meghalt. Még gon­dolni sem jó arra az időre. Nem jártam én kopottabb ruhában, mint a többiek, de az én édesanyámnak sokkal nehezebb volt előteremteni. Ahogy nőttek a fiúk, úgy mentek el egymás után ka­tonának: alig szerelt le Gyu­ri, ment a Jancsi, most meg Jóska várhat jövő októberig a leszerelésre. — Én is, mint a fiúk, a székelyi gyümölcsösben kezd­tem, aztán amikor felépült a demecseri gyár, oda jelent- keztém. Három műszakba já­rok, kétezer-négyszáz körül keresek. Szükség van itthon a pénzre, hét végén mindig nagy a család. — Száz-százötven barom­fit is nevelek évente, mert itt másképp nem lehet húshoz jutni — folytatja a mama. — Ha káposztát töltök, azt is konzervből — vagdalt hús­ból — csinálom, mert disznó­hús addig van, amíg kitart a disznóölés után. Most éppen arra spórolunk. Van egy ko­ca, a malacokat leszerződtem, leadtam, most készen kell venni egy hízót karácsonyra. A disznóölésről, a kará­csonyról ismét a gyerekekre terelődik a beszélgetés. Előbb a fiúkra, akik segédmunká­sok, mert a nyolcadik osztály után egyből egytől-egyig dol­gozni, keresni mentek, aztán Marikára, akinek kedve lett volna továbbtanulni, de nem akarta, hogy a fiúk őrá ke­ressenek. — Most már könnyebben élünk <— folytatja az özvegy —, mert a katonafiú kivéte­lével mindenki keres. Csak én nem. Negyven-ötven na­pot tudok évente a tsz-be menni, ezért még háztáji sem jár. Műteni kellene a lábam, meg aztán itthon sincs idő unatkozni. Nyáron há­romkor kelek, most ráérek fél hatkor. Csak hét végén ébredek hamarabb, hogy minden kész legyen, mire jönnek a gyerekek. Pósán Istvánnéval Nyír­egyházán, az 5-ös iskolában találkoztunk. Pedagóguspá­lyája kezdetén Tiszadobon tanított férjével együtt, aki­nek Egerbe húzott a szíve, mert ott végezte a főiskolát. — A cél Eger volt, a gya­korlatban azonban csak Szi- halomig jutottunk. A Heves megyei községben szívesen fogadtak. Egy év után fér­jem lett a pedagógus-alap- szervezet titkára, később a községi pártbizottság titkára, igazgatóhelyettes, én tanítot­tam, közben rajzszakot vé­geztem Egerben, s természe­tesen háziasszony voltam. Enikő tíz, Mónika 6 éves volt, mikor odaköltöztünk. Szolgá­lati lakást kaptunk, sokat dolgoztunk, de a munkánkért megbecsültek minket. — 1975 őszén beteg lett a férjem. Azt mondták beszű- rődése van. Kezelték, Mátra­házára küldték, aztán haza­engedték, hogy minden rend­ben van. Pedig nem volt rendben. Rövid idő után na­gyon beteg lett; s ekkor már nem csak én, ő is tudta, hogy rák. Nem tudtak rajta segí­teni, 40 éves volt, amikor meghalt. Enikő 14, Mónika 10 éves volt akkor. — Abban a tanévben még Szihalmon maradtunk, de a sok jó barát, munkatárs el­lenére is közelebb akartunk kerülni a családhoz, a rokon­sághoz. Nyíregyházán él egy bátyám és a férjem húga, úgy gondoltuk, ide költözünk. Hetekig kerestem albérletet, mert amikor meghallották, hogy két gyerekem van, szó­ba sem álltak velem: Minek részletezzem: nemrég sikerült egy jó helyet szereznem. 1400-at fizetek havonta, 1200- ba kerül a lakásfenntartás, de legalább jó helyünk van. Felvettek az 5-ös iskolába, második osztályos gyerekeket tanítok, és bizakodom, hogy sikerül egy OTP-lakáshoz jutnom. — Jól érzem magam Nyír­egyházán. Munkahelyemen megbecsülnek, erőmhöz, időmhöz mérten a társadal­mi munkából is kiveszem a részem, de azt hiszem érthe­tő, hogy nekem az egész csa­ládokénál több időt kell ott­hon töltenem. Reggel fél hat­kor kelek, rendbeszedem ma­gam, elkészítem a reggelit, ébresztem a gyerekeket és 7 előtt tíz perccel indulok a buszhoz. Délután mindig akad még valami tennivaló, aztán elindulok hazafelé. Ut közben bevásárolok, otthon vacsorát főzök. Olcsóbb is, mintha hideget vennék és a gyerekek is jobban szeretik. — Az este a gyerekeké. Ha jó a tévéműsor, azt is meg­nézzük, ha nem, akkor be­szélgetünk. Természetesen mosni is kell, nyolc évi taní­tás után is legalább két órát fordítok a másnapi felkészü­lésre. Aztán még elkészítem a gyerekek másnapi ruháit, hogy reggel ennyivel is köny- nyebb legyen. — Tudja, az a szerencsém, hogy nagyon jó gyermekeim vannak. Enikő másodikos a Krúdyban, Mónika hatodi­kos, és ha kevesebb a tanul- nivalójuk, segítenek nekem. Ennyivel több idő jut rá­juk. Édesapjuk halála na­gyon megrázta őket, s az én szeretetem sem tudja pótolni a veszteséget. Olyan korban vannak, amikor talán a leg­nagyobb szükségük lenne az apára. Az iskola könyvtárában beszélgetünk Pósánnéval. Óraközi szünet van, tízesével áramlanak be a gyerekek. Meglepődnek, hogy nem a könyvtáros „nénit” látják, az­tán beljebb mennek, hogy kiválogassák, amire szüksé­gük van. — Nézze, milyen szépek, milyen aranyosak ezek a gye­rekek. Ha köztük vagyok, el­felejtek minden bánatomat, csak ők vannak, s naponta mérhetem, hogy okosodnak. Amikor idejöttem, nagyon érzékeny voltam. A gyerekek, a munkatársak segítettek. Ha néha szóba kerülnek a kö­rülményeim, nagyon megér­tőek. A szórakozásról faggatom a fiatal özvegyasszonyt. — Az előbb már elmond­tam egy-egy napomat, abban minden benne volt. A tévé az egyetlen, színházban utoljára Egerben voltain, moziban a Halottlátót láttam utoljára. Tulajdonképpen nincs időm többre, de nem is lenne szí­vem magukra hagyni a gye­rekeimet. A kikapcsolódást az jelenti, hogy havonta egy­szer hazautazunk a szüléim­hez Tiszadobra, és ott töltjük a nyári szünidőt is. Az el­múlt nyáron csak addig nem voltam ott, amíg Sóstón to­vábbképzésen vettem részt és Székesfehérvárott egy technika tantárgy előkészíté­sén voltam, amelyet az Or­szágos Pedagógiai Intézet szervezett. — Anyagi gondjaink nin­csenek. 3600-at keresek, 700 forint a családi pótlék, 3000 forint az árva járadék és az özvegyi nyugdíj összege. Eb­ből körülbelül 2600 forint az albérleti díj és a lakásfenn­tartás, rendszeresen rakok félre az OTP-lakásra. Azért főzök naponta, mert így ol­csóbban kijövünk, s az em­ber addig nyújtózkodhat, ameddig a takaró ér. Nehogy ezt panasznak tekintse, én csak azt várom a környeze­temtől, hogy megértsenek, semmiképpen sem azt, hogy sajnáljanak. Duleba Györgyné özvegyek, akik környezetüktől nem sajnálkozást, szá­nalmat várnak. De joggal várhatnak megértést, érzékeny­ségük tiszteletben tartását, özvegyek sokan vannak, akiket megérteni és tisztelni úgy kell, hogy sorsukban saját le­hetséges sorsunkat is lássuk. Szöveg: Balogh József Fotók: Elek Emil Szamosi Mihályné Pósán Istvánná KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. december 17.

Next

/
Oldalképek
Tartalom