Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-17 / 297. szám
jTOZÓ ÉLE' Malom és molnár A Tisza, a Duna zavarodik/ A molnár, a molnár házasodik/ Ne házasodj lisztes molnár/ Mer’ a garat, mer’ a garat üresen jár! • Lassan feledésbe merül a dal, kevesen ismerik már az idősebbek közül is. A népköltészet e nagyon is találó strófáit annakidején magam is az apámtól hallottam. Talán azért is dalolta sokat, mert maga is molnár volt, s a családra bizony neki sem sok ideje jutott. Hívta a munka, a garat, amely üresen sohasem állhatott. Az „életből” csak úgy sült kenyér, ha előbb lisztté őrölték. S ami igaz: úgy nőttünk fel mi gyerekek otthon, hogy hétszámra nem is nagyon találkoztunk apánkkal. Esetleg vasárnap, ha. nem rendelte be a malomtulajdonos daráskövet vágni, szitát bontani. — Bár hamarabb építettek votna ilyen korszerű üzemet, mert akkor az én két -fiam is követett volna a szakmában — bizonykodik Huri András szitaőr. — De bizony, amikor megláttak csirizes ruhában, — mert úgy jártunk akkoriban haza is, nem úgy, mint most, ünneplőben — egyszeriben elment a kedvük a mol- nárságtól... — Végül is "mit választottak? Talán nem is vágyott ő akkor, tizenkét évesen molnárinasnak szerződni. De hát ő volt a legidősebb, s a tizenkét gyereknek kevés volt a családfő cselédkeresete. „Legalább a kenyér legyen biztos a háznál” — érvelt nagyapám. Mert akkor, és még sokáig azután is „ingyenkoszton” élt az inas és „kommenciót” mértek a molnároknak. Az idénymunkás részesarató pedig csak tizenharmadát kapta a termésnek. A sok fizetetten túlóra, a zsákolás, a lisztpor meg is tette a magáét. „Ha még élni akar — mondta az orvos — nézzen más munka után”! S bár amint tehette. szót fogadott, a korszerűtlen malmokban szerzett asztma később mégis végzett vele. Harminc évvel ezelőtt még több, mint nyolcvan malom működött Szabolcs-Szatmár megye területén. Az államosítást azonban csak ötyenkettő „érdemelte” ki, mert a többi már akkor annyira elavult, hogy megérettek a selejtezésre. Ma már csak nyolcat üzemeltet a Szabolcs-Szatmár megyei Gabonaforgalmi és Feldolgozó Vállalat. Az elmúlt két éviben „szuperálták” ki például folyamatosan a rakamazi, a nagyhalászi és a tiszalöki malmokat. Miután felépült már az új, napi 120 tonna kapacitású nyíregyházi. A jelenlegi nyolc malom természetesen jóval többet őröl, mint a felszabadulás előtti nyolcvanhárom: évi tízezer vagon búzát. Kevesebb emberrel, nyolc órás munkával, korszerűbb munkakörülményekkel. Hat malomban — a nyírbátori és az átszerelés előtt álló mátészalkai kivételével — az anyag- szállítást teljesen zárt csőrendszerben, levegővel végzik. Tizennégy éves korban, Nagyarban kezdte a molnár- ságot Dobos Gyula. Kosa Sándor malomtulajdonoshoz szegődött inasnak, ahol az apja is gépész volt. — Napi tizenkét, tizennégy órát keltett akkor dolgozni túlórafizetség nélkül. Aztán Fehérgyarmatra járt, majd később Nyíregyházára került. Volt főmolnár, üzemvezető, s ez év márciusától műszakvezető almolnár az új malomban. — Itt már csak emlék a daráskő, a kővágó csákány, a koronakalapács, vagy buzogány. Meg a „transzmissziós” hengerszék, vagy a szijjvarró csikó és a zsákolás. Felesége címkéző a kiszerelő üzemben. Fia ugyancsak itt ifjú szakmunkás, Székesfehérvárott végzett, de tovább tanul levelezőn. — Bizony, a régi molnárok legtöbbjének csonka a keze, annyira balesetveszélyes volt ez a szakma. Ma? Nemcsak a gépek korszerűek, hanem a munkavédelem is ... Könyvelőként kezdte a munkát a vállalatnál a most harminchét éves Balogh György, majd levelezőn végezte el a főiskolát. Aztán mint belső ellenőr látogatta a malmokat, de közben egyre jobban érdekelte a technológia. — Amikor megláttam az új malom terveit és a sorra érkező korszerű gépeket, nem tudtam ellenállni. így tett végül is az új malomban műszakvezető almol nár, majd üzemvezető — azaz főmolnár. — Közben -majdnem, öt hónapot töltöttem Irakban. Kölcsönkért az Élelmiszeripari Gépgyártó és Szerelő Vállalat. Egy malom szerelését és üzembe helyezését irányítottam. — Mi az. ami szép és' vonzó ehben a szakmában? Talán az, hogy nagyon érdekes és változatos. És ez az automatika. Képzelje el: egy kapcsolás és az egész üzem elkezd dolgozni... — Gépkocsivezető lett mind a kettő. Jártak már itt. Nagyon tetszik nekik ez az üzem... Én — ha vonattal kéne bejárni Tiszalökről, akkor is ezt választanám. Ott. a régi malomban még a reggelimet is háromszorra, négyszerre tudtam megenni. Egyedül Fridrik Endre tétovázik; mérlegeli a kétórás utazás hátrányait. Persze ő hengerőr, neki ott, a régi malomban sem keltett zsákolni .. — Rengeteg delegáció járt már itt — mondja kísérőm, az üzemvezető. — Irigylik is sokan az új malmot. Az igazság az, hogy az első Székesfehérvárott épült fel, de az a prototípus. Ez sok tekintetben jobb, tehát jelenleg ez az ország legkorszerűbb malma. De még az sem minden. Tavaly egy átalakítással további 15 tonnával növeltük a napi teljesítményét. A földszintről lift visz bennünket az emletre. Monoton zúgással dolgozó hengerszékek mellett jutunk el a malom agyközpontjának vezérlőtermébe. A tágas helyiségbe néző műszerfalon jelzőlámpák serege — talán több száz is — műszerek tucatjai mutatják: minden rendben. Óránként 60 mázsa -búza zúdul le a silóból a hengerek közé. Műszakvezető, hengerőr, szitaőr, silókezelő, kopta- tós, villanyszerelő — összesen hét ember vigyázza a több emelet magas monstrum üzemet. — Az apám a vállalatnál dolgozott, így diákkoromban, szünidőben én is ide jártam — mondja Petró József, a harmadik műszak vezetője. A műszak — egy kivétellel — Tiszalökről jár be dolgozni. A vállalat autóbusza hoz- za-viszi őket, amióta yégleg nyugalomba helyezték a tiszalöki malmot. A műszakvezető almolnár a legfiatalabb; négy éve végzett Székesfehérváron. KISZ-titkár a körzeti üzem központi telepén. — Vissza Tiszalökre? — válaszol kérdéssel. Inkább rászánom azt a két órát utazásra, mintsem egy olyan ócsak üzemben dolgozzak újra... — Betanított munkás vagyok — mondja az almolnár nagybátyja, Petró János. — Nekem itt kényelmesebb, mert nem kell zsákolni. — Miért van hát mégis egy nagyfokú idegenkedés'ettől a szakmától? S éppen a fiatalok körében. Pedig ezt a szakmát zömmel az idősebb korosztály képviseli. Olyanok, akik néhány év múlva nyugdíjba mennek. Talán a megfelelő propaganda hiánya, vagy az, hogy Székesfehérvárra kell elmenni tanulni? A vállalat saját dolgozói körében már szervezett továbbképzést, de ez nem helyettesíti a fiatalok szervezett oktatását. Olyanokét, akik már eleve hivatásuknak választanák ezt a szakmát. Talán a már megalakult élelmiszeripari szakközépiskola égisze alatt meg lehetne oldani a dolgot. Hiszen egy olyan szakma tervszerű oktatásának felkarolásáról tenne szó, amely semmiképpen nem hiányozhat mindennapi életünkből. Jelenlétük szinte együtt jár az asztalunkra kerülő friss kenyér kellemes illatával. Az üzemhez most épül még egy szociális épület, ahol ebédlő és fekete-fehér öltöző is tesz. Ahogy Dobos Gyula almolnár mondta: „Ez a szakma mindig szép volt, csak kevesen látták. Szép volt azért is, mert a lisztből kenyér sül és ebbe a termékbe nemcsak a kéményseprő, hanem a miniszter is beleharap. S éppen ezért is — amíg a barna búzaszemekből hófehér liszt lesz, kíséri azt a molnárok lelkiismeretes munkája.” S talán — legyünk hűek az igazsághoz — azt sem kell elhallgatni, hogy házasodhat már a molnár is nyugodtan, mint más szakmabeli. Nem kell túlórázni az örökké „éhes” garatnál, mert az már nincs az új malomban. A búza a silóból egyenesen a hengersorra „megy”. Tóth Árpád A Beregi Mézeim öntöttvas kincsei A vásárosnaményi Beregi Múzeum az utóbbi évtizedben számottevő öntöttvas- gyűjteménnyel gazdagodott. A nagy tárgyak mellett ritka szépségű, apró öntöttvas tárgyak kerültek elő a közelmúltban. (Elek Emil felvételei) 1854-ben készítették ezt a 5x9 cm-es koporsót, amely a Bach- korszak alatti Magyarországot ábrázolja, fedelén a búsuló juhásszal. GALAMBOS LAJOS: Májuska zord decemberi na- ■ l pókban Májuska l_J > megtalált. Nem j Szabolcsból jött, ^ 11 » nem is Nyírségünk fővárosából; nem Magyarországról: a Szovjetunióból. Annak is egyik szövetségi köztársasági fővárosából, Tallinból. Nagy dolog az ilyen találkozás, amikor az emberre igen sokan sandán néznek, s nem hiszik el a valót: engem Budapestről nem kergetett el Nyíregyházára senki, nem zártak ki a pártból, saját akaratomból jöttem vissza szülőföldemre, mivel itt akarom jövendő munkáimat írni, testközelben ezzel a földdel, ennek a földnek a szagával. Szülőföldem vezetőitől minden elképzelhető lehetőséget megkaptam a munkához. A többi rajtam múlik. S ezzel be is fejezhetnénk a sandaság visszautasítását, mert minek foglalkozni kispolgári gyanakvásokkal? Ám félő, hogy a továbbiak is túlságosan személyeseknek tűnnek majd, társadalmi értéküket csekélynek vélhetik netán. Ó, nem szabad csekélynek vélni, hisz az ember maga mindennél fontosabb. * Májuskát < természetesen csak én hívom így; polgári nevén M. G. Van tőle egy mi- niatúrám, az új lakásban mindjárt a kislányom képe mellett áll. Rendkívül finom, rendkívül érzékletes, selyembe mintázott-hímzett látomás a szerelemről? a szívről? a hitről? — á, csupán az emberről, vagyis a mindenség- ről. Amikor adta, nyolc évvel ezelőtt, igen fiatal asz- szonyka volt még, észtül azt mondotta; — Csak azért, hogy ne nagyon felejts el. — Én? Téged? — Az emberek elfeledik egymást. — A barátok is? — A nagyon igaz barátok talán nem. — Akkor mi nagyon igaz barátok leszünk, jó? — Igaz barátok teszünk, én megígérem neked. Belém ivódott örökre tán a szava, a szeme pillantása akkor, mit tudom én; de az ember telke mégis csak olyan tett, mint a bomlott cimbalom, mit mondhatnék mást? Mégis már azon éjjel a szállodai szobában alig emlékeztem rá. Ittunk is persze, baráti körben, a gondolatokat elsimította az ital. Reggel kilenckor hivattak a szálloda portájáról. — Te vagy itt, Májuska? — Ki tenne más. — Menjek le? — Megrendeltem a szaunát, mért ne jönnél? Délelőtt a szauna nagyon jó. Annak előtte szaunáztam már Finnországban, de az valahogyan nem ízlett. Hát mindegy, felöltöztem, lementem. Az ügyeletes gépkocsi ott állt, elrepített bennünket a „bányába”. Ütközben azt mondotta Májuska: — Tudod-e, mért hívják Tallint, Tallinnak? — Nem tudom. — Berlint Berlinnek? — Az mintha medvevár, vagy medveváros lenne magyarul. — Lám — mosolygott ő gyönyörűn —, nem vagy te olyan nagyon buta. Olvastam egy regényedet oroszul, már akkor gondoltam, hogy nem vagy egészen buta. Tal- linra nem tudsz kitalálni semmit? — Semmit. — És ha azt mondom: Dan-linn?-- Akkor talán dán város? — Nem vagy te egészen buta — mosolygott. Hát hiszen eszembe kellett volna, hogy ötöljön már jóval előbb: Tallinnt a dán hajósok alapították. Danlinn = Tallin. * Megérkezvén a szaunába, amelynek előterében gyönyörűen meg volt terítve már, azt mondotta Májuska, hogy menjünk gyorsan, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik itt szaunázni fognak, ezt a félórát is alig tudta kihajtani a vezetőségtől. Gyorsan, gyorsan. — Menj csak — mondottam —, majd én utánad. — Mi az, hogy utánam? — Hát csak nem fogunk együtt? — mondtam. — Az ember mégiscsak férfi, ha nem vetted volna észre. — Nem leszel férfi a hetvenkét fokos melegben, nyugodj meg — mosolygott ő. — Gyere csak. így is tett. De láttam őt. * Hát ebben az új nagy lakásban egyedül bóklászván, ahol a külső csöngetést is alig tehet meghallani, bekopogott ő. Az itteni barátaim már megtalálnak, mások, különösen a pestiek még mindig nagy gyanakvással vannak, egyelőre — úgymond — „jobb, ha nem találjuk meg.” Lelkűk rajta. Nem fáj senkinek. Én a szülőföldemet megtaláltam újra, s e zord téli időben megtalált a Szovjetunióból az az asszonyka, akivel jó nyolc évvel ezelőtt találkoztam, s azt hittem akkor hogy tán soha többé. Nincs soha többé. Ügy tűnik. — Mért jöttél? — kérdeztem tőle. — Látni. ’ — Annyi idők után? Engem? — Az igaz barátpt — mondotta. — Igen. Vagy talán nem vagyunk barátok? — Ügy érzem, azok vagyunk. — No, maradjunk is azok — mondotta. — Ez a legtisztább dolog a világon. Nem? Évente meglátogathatjuk egymást. — Májuska! — Jövök majd, ahogy megbeszéltük — mondta. S elment. Útját gyémántporral fedte be az első idei nyírségi hó. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. december 17. A Weiss Manfréd RT tulajdona volt az ön töttvas tinta- és tolltartó. Díszes falitál a múlt század közepe tájáról a művészeteket ábrázoló figurákkal.
