Kelet-Magyarország, 1978. november (35. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-12 / 267. szám
Plein-aír qz őszi nGcjvokbon Művésztelep a Kárpátokban Nagy élmény volt. Talán elsősorban a táj. A Kárpátok láncai, a völgyek, falvak, erdők, fenyvesek, havasi legelők világa. A volóci járás Huklive falujához közel, a hegyoldalban, fenyőerdő aljában fekvő Motel Szmericskában sokszor ébredtünk a juhnyáj csengőinek csilingelősére. Már szeptember második felében kóstolót kaptunk az idei télből is. Havas eső, fagy, és hó is jött már, és az egyik reggelre fehér lett a hegycsúcs a volóci hágó fölött. Lejjebb, ha átjöttünk a Latorca mentén a vereckei szoroson, vagy a Réka völgyében, a lomboserdők az ősz minden színében pompáztak. A sárgák, a vörösek, a barnák minden árnyalatában, sokszor egészen valószínűtlen, mesébe illő „színpadképeket” alkotva. A hegyek fölött felhőfolyamok, a felragyogó nap fényében élénkzöld hegyi legelők, csordák foltjaival. A völgyekbe tiszta vizű patakok csobogtak köves medrükben. A falvak fenyőgerendás, fazsindelyes házai, fatemplomok, műemlékek, történelmi helyek, mind-mind rajzolni, festeni való téma. Ilyen volt a „Festői Kár- pátontúl 1978” művésztelep helyszíne, amelyet az ungvári képzőművészek szövetségének meghívására hárman, Kerülő Ferenc és Horváth János festőművész kollégákkal három hétig tanulmányozhattunk. Nemzetközi művésztelep volt. A négy egymással szomszédos ország testvérmegyéiből érkeztek ide festőművészek. A romániai Szatmár megyéből, Kelet- Szlovákiából, Szabolcs-Szat- márból 3—3 fő. Az ungvári és munkácsi kollégákkal együtt 23 volt a telep létszáma. Ez az alkotótábor igazi ..plein-air” jelleggel működött, a szabadban való festés nagybányai hagyományait újította fel. Számunkra a helyzet nem volt köny- nyű. Az új, addig ismeretlen helyen először is mindent meg akartunk nézni, mindent be akartunk járni, aztán lerogytunk valamelyik hegyoldalban. Vázlatokat készítettünk, de a látváiiy monumentális méretei, térbeli és színbeli játékai mellett a kis rajz, vagy színvázlat szánalmas kezdeménynek tűnt. Nem vitás, kaptunk egy kis leckét a „hegyfestés”-ből, ez volt talán az egyik tapasztalat amiért érdemes volt elmenni. A másik a faépítkezés. Ott fennt például ízka faluban a faoszlopok ritmikus sora, tagolása, az oszlopfők csapolása, szerkezete ugyanolyan, mint a tarpai tornácokon. A fa haranglábak, az erdélyi stílusú toronysisakok például Huszt környékén, Szekel- cén, vagy Sófalván olyanok, mint itt nálunk, Szatmár és Bereg tájain, esetleg még nagyobbak, rusztikusabbak. A programok során több járást meglátogattunk: az egyes járási székhelyek párt- bizottságai mindenütt emlékezetes fogadásokat, találkozókat rendeztek számunkra. Voltunk modem színes televíziógyárban, mezőgazdasági kísérleti intézetben, múzeumokban, szanatóriumokat, gyógyhelyeket, kiállításokat tekintettünk meg. Külön élmény volt az alsóverec- kei gyermekotthonban tett látogatás, ahol modern, audiovizuális eszközökkel jól felszerelt tantermeket láttunk. Itt az egyik kolléga javaslatára mindenki egy-egy festményét ajándékozta az intézménynek. A programokhoz hozzátartoztak a nemzeti estek is. Mi is vittünk a műveinkről, a megye képzőművészeiről, a mai magyar festészetről szóló színesdia-sorozatokat, és minden nemzeti esten, minden nyelven felcsendült a' dal is. Munkakedvben nem volt hiány. Mint az ilyenkor lenni szokott, mindenki tudása legjavát igyekezett nyújtani, és a sok friss élmény is azonnal vászonra, papírra kívánkozott. A tárlat az ungvári vár mellett, a Néprajzi' Múzeum modern épületében nyílt meg. Minden résztvevő 3 képpel szerepelt a kiállításon. Ezek a művek, viszonzásképpen a meghívásért, az ungvári képtár tulajdonába kerültek, ahol majd minden odalátogatónak áttekintést adnak a szomszédos testvérmegyék festészetéről. A művésztelepet az előrelátó, alapos szervező munka, a gördülékeny lebonyolítás, és mindenekelőtt a helyi kollégák önzetlen segítsége jellemezte, és az a kollégiális, baráti légkör, amely a házigazdáknak volt elsősorban köszönhető. Ügy érzem, mindezt viszonozni kell. Ennek módja csak az lehet, ha egyszer Nyíregyházáról is meghívót kapnak a tesvér- megyék művészei, és olyan szinten, olyan légkörben mehet a munka, ahogyan az a Kárpátokban megvalósult. Lakatos József festőművész Hegyek között. L akatos József rajza. Mennék a gazdasági udvarba, a kertbe, de semmi nem emlékeztet a múltra. Egyedül a gémeskút maradt meg a kétágassal együtt. Nincs a szekérszín, ahol any- nyira . szerettünk játszani, nincs a vén eperfa. amelyre annyiszor felmásztam. Legjobban éreztem magam a legmagasabb ágon. Ilyenkor ámítottam a gyerekeket, hogy látom Budapestet. Az azonban valóság volt, hogy láttam a fenségesen szép tur- ricsei határt, a hatalmas tölgyerdőt, az égerest, a magányos tölgyekkel, vadkörtefákkal, galagonyabokrokkal ékes rétet, a szénaboglyákat, az ökörfogatokat, az aranyló búzaföldeket, a kanyargós Túr ezüstösen csillogó vizét. Garda Géza, az új gazda új gyümölcsfákat telepített. Átnézek a szomszédos portákra. ott is minden új Felkeresem egykori iskolatársaimat, cimboráimat, s egyik ámulatból a másikba esem. Emlékszem, annakidején egy- egy portán több család lakott, sőt volt olyan szoba, amelyben több nemzedék élt együtt. Most ahány felnőtt gyermek, annyi új ház. És milyen házak! Én édes istenem, ilyenről legmerészebb álmomban sem gondoltam. Az üveges verandák tele-te- le virággal. A pitvarokból eltűntek a szabadkémények. a kemencék. Itt is faltól falig szőnyeg borítja a küVff. a dZuÜúK padiúsak, gyönyörűek a bútorok, az ab- lakokon habkönnyű csipke- függönyök és nehéz brokát- selyem sötétítők. A parasztházak nyári konyháiban reg- gelenkint frissen főtt feketekávéval kezdik a napot. Hajnalonként kakaskukorékolásra ébredek, reggel hajt a csordás, a kondás, miót régen. Frissen fejt. langyos habostejet iszom és arra gondolok: milyen jó, hogy most minden gyermek annyi kenyeret eszik, amennyi jólesik. Ma már nem ünnep, ha csirkét vég, vagy süteményt, kalácsot süt a háziasszony. A szívem csordultig megtelt boldogsággal. amikor unokahugommal, Bakk Ist- vánnéval gyalogosan átvágtam az ős tölgyerdőn, a Túr túloldalán, a berki erdőn szalonnát sütöttem nyárson. Meglátogattam Cigány Pistát, életmentőmet, aki boldogan mutatta meg szépen berendezett szoba-konyhás lakását. Arra a legbüszkébb, hogy kétkezi munkájából, OTP-hitel nélkül építette, miközben öt pulyát felnevelt. Beszéltem Kovács Gusztáv tanácselnökkel, aki elmondotta: Turricsén azelőtt 80 ház volt, most 230. Aki nem épített újat, az bővített, korszerűsített. Az én időmben egykét tanító tanított száznál több gyermeket, most 80 kisdiákra 13 pedagógus jut. A 887 lelket számláló faluban 340 tehén és üsző jár a csordába, jelentős a háztáji sertésállomány is. Az új házak kertiéibe almatakat. ültettek, ilyenkor ősszel kalákában szedik, csomagoljak a clz. gyümölcsöt. Az utca mindkét oldalán járda, villany világít a sötét éjszakában. Épül a vízmű, számos portán jól felszerelt fürdőszoba várja a vezetékes vizet. A tanácselnökkel együtt most azért szurkolok, hogy ki ne vágják a több száz éves tölgyfákat, amelyek irtását már megkezdték, hogy az őserdő'és a Túr találkozásánál — ahol meleg vizet találtak — megépüljön az üdülő-fürdő, hogy ezen a csodálatosan szép. békés tájon minél több ember találjon felüdülést, pihenést, szórakozást. Hát ilyen az én fatornyos falum dióhéjban. Jó-volt hazajönni, megpihenni ott, ahol fonóba jártam a hosszú téli estéken, citeraszóra táncoltam. csókkal váltottam ki az ellesett orsót, ahol sokat szavaltam. színdarabokban játszottam, színpadon énekeltem, táncoltam. Vasárnap ponként tiszta zsebkendővel és egy szál virággal a kezemben sétáltam lánypajtá- sáimmal a vályáshídhoz, hogy ott találkozzunk a ri- csei és tisztabereki legényekkel. Tavasszal gyöngyvirágot, sóskát, földiepret szedtünk, ősszel vadkörtét és kökényt... J ó volt látni megváltozott falumat, a- jól táplált, jól öltözött embereket. Egy valamit hiányoltam csupán: úgy tűnt, mintha must Turricsén kevesebb lenne a jókedv, a Hoi «I vidárr Pcíii— ha valaha volt, most van igazán ok a boldogságra . . . Ary Róza TÄJAIN T iszavasvárit a mákgubó tette nagyközséggé, és a gyógyszeripar növelheti majd várossá. Az egykori Büd- szentmihály persze nem egyenlő az Alkaloidával, még ha legtöbbször a kettő együtt is jut eszünkbe, mert akad ott más is. Faipar,-. Mezőgép gyár, konfekció üzem, szövetkezetek, általános- és középiskolák teszik árnyaltabbá a tizenötezer lelkes nagyközség arculatát. Az ábrázaton azonban kiütköznek a borosták, kissé ápolatlanná teszik ezt az arcot. A tanács elnöke, dr. Lévai Sándor így beszél: — Űthálózatunk, hosszát tekintve, akár városi is lehetne. De az állapota..., az lehangoló. A ' hetvennégy kilométernyiből mindössze húsz kilométer út felel meg a kívánalmaknak, a többi földút. Nem jobb a helyzet a közművekkel sem. Épül ugyan a csatornahálózat, de a gerincvezeték az idén sem készül el, pedig az átadás határideje június végé volt. A SZAVICSAV talán félig van készen a munkálatokkal... Míg a földszintes tanácsházára mentem, néha azt hittem, városban járok. Mert délelőtt is élt az utca. A varsói cirkuszosok guruló jegypénztára előtt vásárolni indult asszonyok tanakodtak. Párbeszédük minu- tányi volt csak, hamar döntöttek: estére jegyet vesznek. Úthenger lapította dohogva a murvát: útnak vetett ágyat. Dagadt táskával karikázott a postás. Az utcán tisztesen öltözött emberek siettek, autók szlalomoz- tak a lovaskocsik és a munkagépek között. Hatalmas fékcsikorgás hallatszott. Az úttesten apró, rongyos cigányasszony osont, kezében flaskát szorongatott, termetes batyuja a blokkoló autó motorházával egy szintben billegett. • A tanácselnököt kérdem: — Város lesz Tiszavasvári ? — A következő ötéves tervben, talán. De pénz kell ahhoz, nem elég csak sokan lenni, kevés, hogy több iskolánk, kisebb üzemünk és nagy gyárunk van. Húsz kilométer rendes útra volna még szükségünk, üzletekre, vendéglátó helyekre, rendelőintézetre, és ez még nem minden. Számolok magamban: „így kilométer út, egymillió forint... és a többi?” — A végösszeg mennyire rúgna? — Ma 105 millió körül saccoljuk. Ebben az ötéves tervben 86 millióval rendelkezünk. Ha úgy veszem, nagyon sok ez: a IV. tervciklusban 15 millió forintunk volt csak. Beleszédülök a számokba. Ennyi kell ahhoz, hogy egy nagyközségből kisváros legyen-? — Külső segítség nélkül ez nem is megy — hallom az elnök szavát. Munkaerő sincs elég: kétszázötven ember hiányzik. A Tiszai Vegyikombinátba, Nyíregyházára naponta kétszázhúsz ember jár el. A helyi üzemekbe négyszázötvenen jönnek máshonnan. Az eljárókból ki is telne a hiány, de ez csak játék a gondolattal: a régen ingázók — érthetően — ragaszkodnak megszokott környezetükhöz. Tehetik, mert a távolságok sem nagyok. A hiányzó munkaerő egy töredéke azonban könnyen megtalálható. A kopott szálló csellójában tanyáznak, ahol a reggeli alko- holsfop feloldása után enyhén megittasulva morzsolgatják a lassan tűnő időt. Nem falusi kocsma ez. A féldecis poharakat, fröcs- csös köcsögöket emelgetők, az üvegből sört .nyakalók némelyike ismeri csak egymást. Az ajtón bekémlelő, a vendégek közt „leltárt” tartó rendőr, a hideg olajtól csöpögő rágós lángosok bármely nagyváros külterületi italmérésének tartozékai lehetnének. % Az utcákon vegyes a kép. Van ezen minden: régmúlt szegénységet idéző házacska, a valamikori falusi intelligencia, a gyári mérnökük, tisztviselők módos lakhelyei és félig kész, mini lakótelep. A lakásgondok azért lassan, de orvnsoltntnnk Kétszázftú- szan várnak otthonra, az ötéves tervben 160 200 lakás fel is épül. Negyven lakásnyi bizonvtalansag azonban, ilyen kis tételek mellett szembetűnő. Nincs kivitelező a szövetkezeti lakásokra és lanyha vigasz csak, hogy az OTP kitesz magáért, többet épít a vártnál. A művelődési ház olyan, mint egy jól sminkelt, de kissé rozzant menyasszony: a festékréteget lehántva kiütköznek a szépséghibák. Belül dohszag uralkodik, a víz térképet rajzolt a falakra, a hámló vakolat foszlott takaróhoz hasonlít. Sárga László igazgató nem túlzottan vidám. — Sokat küszködünk a közművelődéssel. Az üzemekben se pénz, se szakember. Én is egyedül vagyok, most jött csak egy érettségizett fiú, művészeti előadónak. Némi reménysugár a közművelődési társulás, melynek a város harminc intézménye közül az anyagiakkal rendelkező tizenegy a tagja. ök minden dolgozó után 12 forintot adnak a közös célra. Az Alkaloida idén már tízezer forintot ad, a három téesz összesen kilencezret szán a közművelődésre. — Miért nincs ember? A válasz, nem meglepő. — Mert nincs lakás. Egyébként szakkör, mint másutt, ŐRI, Filharmónia, könyvtár: ez a választék. Minden kicsi. És a mo2ij egyben siíptíázt^njm, á hidegre sikeredett októberben fűthetetlen. A városi lét, nem csak tárgyi feltételekhez kötődik. Értelmiség, elsősorban a gyár és az iskolák jóvoltából már van, csak mintha az összetartó erő hiányozna. Örvendetes persze, amit Víg József, a Váci Mihály Gimnázium igazgatója mond: — Egyre kevesebb pedagógus töri magát a kertből származó fizetéskiegészítések után. Sok energia szabadul így fel. Kovács György, a Kabay János Általános Iskola igazgatójának öröme: — Mind több gyerek tanul tovább, egy részük a szakmunkásképzőbe megy, a távolabbra nézők a gimnáziumot választják. Sokan szereznek diplomát az érettségizők közül. Néhányan egyetemre tartanak, de a többség beéri a főiskolákkal. Néha olyanok is, akiknek kapacitásából pedig többre futná. Víg József eseteket idéz. De a kérdés nyitott: miért választják a tehetségesek is a látszólag könnyebb utat? Mintha kevés lenne ezekben a többnyire munkás és paraszt származású gyerekekben az önbizalom, a nagyobb feladat megoldásához kellő biztonság. Tiszavasvári' lassan, város lehet. Kérdés: mikorra érik meg rá? Van munkásság, értelmiség, az Alkaloida egymaga annyit termel, mint más város teljes ipara. De a városi léthez fe kell nőni szellemiekben is, életmódban is. Városi polgárrá lenni nem csak jogi aktus, nem csak pénz kérdése. Igaz, ezt sokan sokféleképpen látják. Egy tanítónő szerint még nem érett a helyzet, addig nem lehet az, ameddig a nagy summáért épített emeletes ház mellett meghagyott nyári konyhában élnek egyesek, ameddig azért vesznek zongorát, mert nincs más helye húszezer forintnak. Persze, az is lényeges, hogy a gyerek zenélni tanul. A gimnázium igazgatója viszont úgy látja, inkább a szellemi, mintsem a gazdasági feltételek az adottak. Mondják: csak a Kabay János_ iskolában bíztató a helyzet, a büdiben például nem. Dr. Horvay Károly körzeti főorvos azt nem érti: miért nem sikerül az üres orvosi helyekre jelentkezőt találni? Pedig lakás is van. | izonyos jelek a városi létre vallanak. Túlzottan sok a táppénzes. Sokasod> nak a neurózisos betegek. Autókaravánok mennek a debreceni színházba. Az Alkaloidában szerzehető bőrbetegségek formájában már jelentkezik az ipari ártalom. Sokan vesznek bérletet a komolyzenei estekre, Nőnek a kereslet és az üzletek szerénv- kínálata közti feszültségek. Tyjpp;.qrmvi kprnoVpj Ti*-?R,r.QOV»r! 0‘- H. halmozódnak a mennyiségi tényezők és egyszer a minőségi változásnak is be kell következnie. Mert megérnek a városi létre. Speidi Zoltán KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. november 12.
