Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
Az ötödik pecsét Ausztráliában j Mátyás király és a gyevi bíró Játék- és röyidfílmek külföldi fesztiyálokon Tizenkét játék- és 26 rövidfilm képviseli hazánkat a következő napok, hetek külföldi filmfesztiváljain és más bemutatósorozatain. Az ausztráliai Adelaideben Fábri Zoltán: Az ötödik pecsét című filmjét ismerheti meg a filmfesztivál közönsége. Az NSZK-beli Lübeckben szeptember 29-től október 5-ig tartó magyar filmhéten egyebek között Mészáros Márta két filmjét, az „ök ketten” és a „Kilenc hónap”-ot, valamint az Egy erkölcsös éjszaka, a Veri az ördög a feleségét, a Filmregény című produkciókat, továbbá Fo- ky Ottó, Gyarmathy Lívia, Huszárik Zoltán, Jankovics Marcell, Reisenbüchler Sándor és Termovszky Béla rövidfilmjeit mutatják be. A rendezvényen Makk Károly, András Ferenc és Sándor Pál személyében magyar filmszakemberek is részt vesznek. A jugoszláviai Újvidéken október 3-án kezdődő tudományos filmfesztiválon tíz ismeretterjesztő filmünket mutatják be. Az október 5-én megnyíló San Franciscó-i filmfesztiválra Fábri Zoltán és Simó Sándor egy-egy filmjét, a „Magyarok” és az „Apám néhány boldog éve” című alkotásokat hívták meg, az ugyancsak október 5-én kezdődő párizsi film- fesztiválon pedig Sára Sándor „80 huszár” című filmjét mutatják be. Nyolc új műsort forgat a televízió októberben A televízió stábjai nyolc tévéműsort forgatnak októberben a stúdiókban és külső helyszíneken. Várpalotán készül a Mozgó világ című folyóirat tévémelléklete, amelyben bemutatják Bartha Szabó József „Szól a gong és elindulok” című, a VIT-pályázaton díjat nyert novelláját. A Nyitott könyv következő adásában bemutatják Barabás Tibor: Török daráló című kötetét, amely családi és életrajzi emlékeket köt csokorba. Ismeretlen pálosrendi szerzetes írta azt a farsangi játékot, amelyet 1765- ben diákok és színi mesterségben járatos tanárok adtak elő egy sátoraljaújhelyi templomban, ezt Horváth Jenő rendezésében viszik most képernyőre. Plakátragasztó a címe annak a műsornak, amely egy kisember kalandjait kíséri végig a nagyváros forgatagában, az „Amerikai ko- mádiá”-ban pedig egy szegény kisember jár túl a milliomosok eszén. Képernyőre kerül Mátyás király és a gyevi bíró közismert anekdotája is, Fejér Tamás’ rendezésében. Tymofej Szokolov: Nehéz választás című művéből Mihályi Imre forgat tévéfilmet a Szovjetunióban és itthon. SZÍNHÁZI LEVÉL Déryné örökében Donizetti Rita című kisoperáját és Kodály Zoltán Székelyfonóját játssza egy estében a Népszínház, Kertész László érdemes művész rendezésében. Ebből az alkalomból, és abból is, hogy megyénkben több helyen szerepel ez a műsor Déryné örököseinek jóvoltából (úgy is mint Déryné ifiasszony örökösei, és úgy is mint a Déryné Színház hagyományainak egyeneságú folytatói), néhány gondolat hadd fogalmazódjék meg bennem erről az előadásról. A Rita, ez a commedia dell’arte kanavászai közül vígoperává előlépett (vagy alászállott?) bohózat, az olasz stagione (vándor) társulatok valamikori kedvelt darabja, a László Endre által dirigált kitűnő kis zenekar, és a szépen éneklő szereplők jó összmunkája eredményeképpen tökéletes koncertélmény. Sajnos, mint színi élmény korántsem az, és ennek több oka van. A színi élménynek (az opera műfajában is), a hallható zenei hangokon és a látványon túl, a drámai szöveg (dikció) és a belőle következő cselekvés (akció) ritmikus egymásbaalakulásából, vagy együtthaladásából kell képződnie. Donizetti pergő, olaszosan gyors, játékos zenéje kiváló énekesi teljesítményekre ad lehetőséget a színészeknek. Egy valamire viszont most nem adott (és ehhez talán a fordítónak is köze lehet), nevezetesen arra, hogy érthető legyen, amit énekelnek, hogy felfogható legyen a közlés tartalma. Az allegróban énekelt tizenha- tod-menetek trilláznak, az áriák, duók, és triók elraga- dóak, sodrásuk van, fénylő muzsika ez, csak éppen... Csak éppen a színi hatáshoz olyannyira szükséges információs érték hiányzik belőlük: az érthető szöveg. Tudom, ez minden (vagy majdnem minden) opera akut betegsége. Mégis meg kellene próbálni valamit, fordítónak, rendezőnek és énekesnek ösz- szefogva. Mert így — hála az érthető recitatívóknak és az opera prózabetéteinek — valami képünk ugyan kialakul az előadásról, ám ez a színi hatáshoz kevés. Annál is inkább, mert a Népszínház ieg- szebb hagyománya, hogy az önálló társulatoktól távol eső vidékek színházi kultúrával kevésbé rendelkező közönsége előtt vállalja estéről estére létrehozni a „valóságos csodát”, az ember ember által való ábrázolásának semmivel össze nem mérhető élményét. Az est második felében bemutatott Székelyfonó viszont megnyugtatott. Lehet magas színvonalon énekelni, zenei élményt nyújtani úgy is, hogy közben minden elhangzott szó „lejön”, elménk megvilágosodik. Mondhatja erre most valaki bátran, hogy ez itt talán nem lehet érv. A Székelyfonó minden sora ismert népdalszöveg, „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek”, „Hej két tikom ta- vali” stb. ami által fülünk megcsalatik, belső hallásunk a zene hangjaira mintegy „fejből felmondja” a szöveget. Ám én állítom, hogy ez nem így van. A Népszínház énekes színészei (és itt ki kell emelni a kiváló Szirmai Józsefet, a háziasszonyt játszó Kocsis Katalint, s a mindkét darabban játszó Bakonyi Ilonát) jó szöveget, a dallamhoz prozódiailag is illeszkedőt, jó zenére, kiválóan tudnak énekelni. Ezek után érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy „összejön-e” ez a két darab egy műsorban. Mindenesetre érdekes így. Gondolatébresztő. A díszleteket Nagy Sándor tervezte. A Rita díszleteiről nem sokat lehet mondani, kis méretű vidéki színpadokon egy még kisebb tér. Doboz a dobozban. A guckkas- ten négyzetre emelése. A Székelyfonó díszletéről már többet. Színeiben hangulatos, kopjafáival, s kopjafákat mintázó guzsalyaival ökonomikus háttere a lírai énekes játéknak. Sajnos azonban, hogy csak háttere, de játszani nem tud. Ez is akut probléma minden tájoló társulatnál. (Gyorsan kell építeni, bontani, minden lehető színpadméretbe bele kell férni stb.). Elgondolkodni viszont ezen is kell. Végeredményben a Népszínház egy műsorban bemutatott két zenés játéka közül a Székelyfonó az, amely emlékezetessé tette színházi esténket, miatta mondhatjuk, akik megnéztük, hogy megérte. Mester Attila FILMJEGYZET A mozi és a televízió szövetsége A figyelmes mozilátogató egyre gyakrabban tapasztalhatja, hogy eredetileg képernyőre komponált alkotások is színesítik a filmszínházak műsorát. Nagysikerű tv-játé- kok vagy dokumentáris eszközökkel készített művek is helyet kapnak a moziprogramban. Csak néhány példa a közelmúltból — és a közeljövőből: Gyöngyössy Imre és Kabay Barna Két elhatározása az NSZK televíziójának megrendelésére született, az Abigél ugyancsak tévés vállalkozás, Bergman Rítusa és kiváló lélekelemzése egy házasság történetéről szintén televíziós porduktum. Tendenciának tekinthető, hogy a televízió rendezői — nálunk például Mihályfi Imre, Dö- mölky János, Zsurzs Éva, Szinetár Miklós — ki-kiruc- cannak a filmgyárba. A kapcsolatnak számos más beszédes jegye van — s az idő megérett arra, hogy a tévé és a mozi közötti viszony néhány tanulságát, valamint perspektíváit szemügyre vegyük. Közhely, hogy a „házi mozi” valósággal falja a filmeket: már úgyszólván nálunk is lehetetlen követni a teljes műsorkínálatot. Játékfilmek peregnek reggel, délután, este és éjszaka: ember legyen a talpán, aki valamennyit végignézi. Persze nem is kell, nem is lehet, nem is érdemes mindent megtekinteni: ki-ki szelektáljon idejétől, igényeitől, érdeklődésétől függően. Az alapelv megtámad- hatatlan, a*„bőség zavara” azonban gondolkodóba ejtő. tényleg szükséges ilyen meny- nyiségben ontani a celluloidszalagot? Tegyük fel, hogy igen. Mivel a nézők kérik, sőt követelik a választék színesítését. Akkor marad a másik — nagyobb — probléma: ez a filmtenger óhatatlanul a minőség elhanyagolásával jár együtt. Egy-egy remekre több tucat kacat esik. Az ízlésfejlesztés minimális célkitűzéseit is nehéz ilyen körülmények között teljesíteni. Ami a moziforgalmazást illeti, természetesen ott sincs megállás. A bemutatásra kerülő művek száma évről évre nő. A világsikerek egy része nálunk is megjelenik és a műsor általában tükrözi azt a mozgást, mely a filmgyártásra Európától Amerikáig mostanában jellemző. A premierek számának emelkedése a filmszínházakban azért indokolt, mert mi is igyekszünk valamennyi friss változatot, kísérletet, törekvést, műfajt stb. megismertetni az érdeklődőkkel. A filmművészet ma sokarcú. És a publikum is az: a differenciálódás magával hozta az egyes mozitípusok kialakítását. A szocialista kulturális politika íratlan törvényei szerint a filmek kiválasztásának elvei a televízióban és a mozikban ugyanazok. Valójában eltérő az értékrend. A kettes csatornán — eldugva — olyan művecskék is felbukkannak, melyek az országos mozihálózatba semmiképpen sem kerülhetnének be. Nem szerencsés az avítt ideálokat népszerűsítő filmek felújítása sem. (Mindezzel nem akarjuk kétségbe vonni a dicséretes kezdeményezéseket, a jó sorozatokat, a gyakran koncepciózus szerkesztést.) Régebben, amikor a mozinézők számának csökkenését vizsgálták, szinte kizárólag a televízióra hivatkoztak a szakemberek. Igaz, ami igaz: otthon, papucsban kényelmesebb filmet nézni, mint felkerekedni, jegyet venni, esetleg várakozni stb. A látogatói visszaesésnek mindemellett más okai is vannak. Csak ket- tőt-hármat sorolok fel. A megnövekedett szabad idő. A kulturális választék bővülése. Moziparkunk egy részének korszerűtlensége. A mozi és a televízió — nem ellenségek, hanem szövetségesek. A tételt nem — vagy nem elsősorban — a közös vállalkozások felsorolásával szeretném bizonyítani, hanem más tényekkel. A Két elhatározás szinte példa nélkül álló nyugati sikere azért figyelemre méltó, mert a kritikai fogadtatás hanvétele a mozi és a televízió közös ideológiai és esztétikai eszményképeit bizonyítja. Kiragadok néhány mondatot a méltatásokból — önmagukért beszélnek. Azt igazolják, hogy a Valóság „faggatásában” nincs és nem lehe különbség a két művészi kifejezési forma között. „n film — egy 74 éves rimó- ci parasztasszony élettörténete — megérdemli a remekmű elnevezést. A lehető legegyszerűbb eszközökkel bont ki ebből az első pillantásra oly igénytelen, »provinciális« témából egy mélységesen és megindítóan emberi műalkotást.” Ez áll az egyik recenzióban. Figyeljünk a szavakra: az egyszerű eszközök a mélységesen és megindítóan emberi műalkotás megteremtésének feltételei. így van ez a tévében, a mozivásznon egyaránt. De hadd folytassam. íme egy másik vélemény: „A film hősnője egy 74 éves parasztasszony, Kiss Veronika, a sors által sokszorosan sújtott, nehéz munkát végző, magányos asszony, aki őrzi az életörömöt, és emberi méltóságát.” Kommentár úgyszólván fölösleges: szükség van olyan emberekre, akiknek szívében tisztán ég a láng. És jó, ha a televíziósok meg a filmesek megkeresik és' ábrázolják a Kiss Veronikákat. Még egy mozzanat, melyre eddig nem fordítottunk kellő figyelmet. A „láncreakcióra” utalok, arra a közönséglélektani tényezőre, hogy egy mű sikere törvényszerűen felkeltheti az érdeklődést más alkotások iránt is. A Két elhatározás kedvező szelét érdemes befogni más vitorlákba is — s ezzel a televízió éppúgy élhet, mint a mozi. Végül, de nem utolsósorban: a koprodukciók lehetőségei úgyszólván kimeríthe- tetlenek. A mozifilmek készítői és a televíziós műfajok művelői akkor mélyíthetik el szövetségüket, ha a jelenségek lényegének megragadására törekszenek és a néző világképének szélesítésére vállalkoznak. Ha a feladat közös, még versenyezhetnek is. Mindenki nyer ebben a versengésben — legfőképpen a szocialista kultúra, melynek a közönség — bármilyen divatok jöjjenek — „leválthatatlan bázisa” volt és marad. * Veress József Új könyv a tirpákokról Nyíregyháza és környéke szlovák eredetű, „tirpák” etnikai (néprajzi) csoportjáról viszonylag gyakran esik szó a felszabadulás utáni hely- történeti tanulmányokban, legtöbbször azonban csupán érintőleg, nagyobb körre terjedő néprajzi, településtörténeti és földrajzi áttekintések kapcsán. Márkus Mihály nagyértékű alapműve, A bokortanyák népe (1943) óta tulajdonképpen nem született — a Szabolcs-Szatmári Szemlében közölt egy-két részlettanulmányon kívül — jelentős tudományos munka Nyíregyháza lakosságának erről a * Nyíregyházi szlovák („tirpák”) nyelvjárási és néprajzi emlékek. Nyíregyháza, 1977. legrégebbi etnikai csoportjáról, a városalapító ősökről. Helytörténeti, helyismereti irodalmunk rendkívül értékes és érdekes, a tirpák családok származási helyének és családneveik keletkezésének tekintetében egyenesen szenzációszámba menő kiadávánnyal gazdagodott. A Jósa András Múzeum keretében működő nyíregyházi szlovák nyelvjárást és népi emlékeket kutató munkaközösség gyűjtő- és feldolgozó munkájának eredményeként megjelent a múzeum kiadványsorozatának kilencedik füzeteként a Nyíregyházi szlovák („tirpák”) nyelvjárási és néprajzi emlékek című tanulmánygyűjtemény, mely elsősorban nyelvjárás- és családnévkutatás szempontjából alapvető jelentőségű. A könyvben öt írás látott napvilágot: Németh Zoltán: A nyíregyházi nyelvjárás mai állapota; Erdész Sándor: Néprajzi gyűjtőút a bokortanyák világában; Orosz Béla: A Nyíregyháza környéki tirpákok mai magyar nyelvének magánhangzórendszere; Csertő Kálmán: Virrad a tanyán; Márkus Mihály: A tirpák etnikai csoport kialakulása. Németh Zoltán terjedelmes tanulmányának legnagyobb értéke a tirpák keveréknyelvjárás kialakulásának történeti áttekintése és meghatározása a mai irodalmi és beszélt szlovák nyelvvel való kapcsolataiban, valamint az igen bőséges nyelvi szemelvénygyűjtemény. (Kár, hogy a szerző — munkáját talán csak a szakembereknek és a szlovákul tudóknak szánva — nem mindenütt adta meg a szövegek tükörfordítását, legtöbbször csak egyes szavakat, kifejezéseket preparált ki. Ám annyi a tirpák nyelvet nem ismerőknek is kiderül, hogy Németh Zoltán célirányosan tud kérdezni és beszéltetni: a szövegszemelvények (interjúk) sok mindenre rávilágítanak a hajdani tirpák életmódból, szokásrendből.) Orosz Béla munkája ugyancsak alapozó jellegű. Mint maga is írja: „... a nyelvjárássziget nyelvi sajátosságait... tüzetesen még nem vizsgálták”. Az egyes magánhangzók sajátosságait gazdag példaanyagon vizsgálva végzi el nyelvtudományi rendszerezésüket. összefoglalásában megállapítja, hogy „... az eltelt több mint két évszázad alatt a letelepültek egynyelvűekké, mégpedig magyar nyelvűekké váltak. Magánhangzórendszerük lényegesen gazdagabb, mint a megye lakosságáé ... Beszédjükben érvényesül a magukkal hozott és az e terület lakosságától átvett kiejtés, szó- használat”. Erdész Sándor — aki egyben a kötetet sajtó alá is rendezte — kellemes olvasmányként közölt újabb részleteket régebbi bokortanyai néprajzi gyűjtőútjának anyagából, a hiedelmekről, babonákról és Tarcali Ádám meséiből. Csertő Kálmán Felsősima felszabadulás utáni krónikáját írta meg további érdeklődést keltő módon. (Kár, hogy krónikája 1965-tel zárul, s a fejlődést dokumentáló adatai persze elavultak, túlhaladottak.) A legszélesebb körű érdeklődést kétségkívül a jelenleg Szlovákiában élő Márkus Mihály tanulmánya válthatja ki a tirpák etnikai csoport kialakulásáról. Bevezetőben az etnikai (néprajzi) népcsoport egyetemleges fogalmát tisztázza, s ennek jellemző kritériumai tükrében vizsgálja a tirpákokét. Sorra-rendre összefoglalja mindazt, amit a néprajztudomány a nyíregyházi tirpák népcsoportról eddig megállapított. Munkája migrációs és családtörténeti alfejezetében mintegy har- madfélszáz legrégebbi betelepült család névsorát adja meg, s csaknem száznak a származási helyét és a családnevek keletkezését is! Ez utóbbi még sehol nem jelent meg, s arra készteti az „őshonos” nyíregyháziakat, hogy különös kíváncsisággal forgassák a kiadványt... Ha ugyan hozzájutnak, mert mindössze ötszáz példányban jelent meg, ami nagyon kevés. (A Jósa András Múzeumban azért feltehetően lehet kapni még belőle.) A könyv igénytelen külseje és szegényes kivitelezése — mint a múzeumi füzetsorozat korábbi számainál is szóvá tettük — nem méltó a gazdag és értékes tartalomhoz. Merkovszky Pál i 1M VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. október 1. • F
