Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
1978. október 1. VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Könyv a lakásban Néhány évvel ezelőtt egy régi falusi porta bontásakor különös ajándékot kaptam barátomtól, aki nagyszülei háza helyére újat épített azóta: egy kopott, rongyos szélű könyvet. Sárgára fakult lapjait láthatólag sokat forgathatták. Valamifele kalendárium volt, gazdaemberek számára adták ki — különféle tanácsok, érdekességek, versikék sorakoztak benne, minden hónapra jutott vagy nyolc-tíz oldal. A legérdekesebb azonban az utolsó lapja volt: itt akkurátus kezek rótta feljegyzések álltak, tintaceruzával bevésve. „A Róza tehén megellett..„2 szekér széna Bogács Jánosnak" és így tovább. Nem volt sok — a mai olvasónak jelentéktelen apróságnak tűnik mindahány, ám valahai gazdájának egy-egy fontos esemény nyomát őrizte meg minden sor. Akkor megkérdeztem az ajándékozót: nem maradt-e több könyv a háznál? A válasz fejrázás volt — nem is igen tudott ő többről nagyszüleinél, hacsak az imádságos könyvet nem számoljuk. Ma egy évben körülbelül 42 millió forint értékű könyvet adnak el Szabolcs-Szatmár megyében. Nyugodt lélekkel átszámíthatjuk ezt darabra is: legalább egymillió kötetet jelent évente. — Nagyanyámat ismertem csak a nagyszülők közül. Annyit bizonyosan tudok: sem írni, sem olvasni nem tudott. Anyám már rendszeresen járt iskolába, s hogy, hogy nem megkedvelte az olvasást. Odahaza ugyan könyv nem sok akadt, de néhány filléres, papírfedelű könyvecskére azért emlékszem. A későbbiekben aztán az Olcsó Könyvtár köteteire — időnként vásároltak a szüleim. Nekem magamnak nem volt könyvem gyerekkoromban — vagyis hát legfeljebb egy- kettő, amit jutalomból kaptam az iskolai év végén. A középkorú asszony, Buz- dor Pálné a vásárosnaményi forgácslapgyár munkásnője. lassan egy évtizede. Most az anyagtéren bemérő. Itt dolgozik férje és két nagyobbik fia is. Az apa művezető, a 21 éves fiú darus, a 18 esztendős pedig segédmunkás. A harmadik fiuk Debrecenben tanul: vegyipari szakközép- iskolás. Jándon laknak, és a lakásban mintegy ezernyolcszáz kötet könyv található. — Meg nem mondom pontosan hány van, de ilyen körül. Az a baj, hogy már nem nagyon tudjuk hová rakni. Tudja, úgy van ez, hogy nincs hónap, amikor ne vennénk néhányat — s ennek már huszonegy éve. Amikor összeházasodtunk, kezdtük gyűjteni a könyveket. Azóta már többször is elhatároztuk, hogy: most már elég, nem veszünk többet. De hát mi magunk se vettük komolyan a fogadalmat, nem is lehet ilyesmit elhatározni. Mindenesetre az tény: abból sose volt vita otthon, hogy „minek vetted meg már megint azt a könyvet?!” Mindannyian szeretünk olvasni — ennyi a magyarázat. A megyében tizenöt könyvesbolt van — tíz az áfészeké, öt pedig a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalaté. Nyíregyházán egy szövetkezeti bolt (hamarosan új helyre, tágas, jó körülmények közé költözik), és négy Művelt Nép-üzlet. Utóbbiak közül amolyan Benjámin a tanárképző főiskolán levő aprócska bolt, mely jórészt tankönyvet árul. A könyvterjesztő vállalat ötödik boltja a nagykállói. De nemcsak a boltokban lehet könyvhöz jutni — ez igencsak cifra helyzet volna egy hatszázezres megyében. önkéntes könyvterjesztők is százával találhatók mindenfelé: üzemekben, iskolákban, szövetkezetekben. őket a boltok látják el — s a forgalom tízszázaléka fejében árulják a könyveket. Egyre gyarapodik az olyan élelmiszerboltok száma, ahol könyves állvány található, s a nagy áruházak sem maradnak ki a sorból. Van tehát alkalom könyvhöz jutni a legkisebb településen is — és talán ez az egyik legnagyobb eredmény! (Nem beszélve most a „könyvügynökökről”, hivatalos néven üzletszerzőkről, akik járják a falvakat, városokat, s részletre vásárolható tőlük a könyv.) A forgácslapgyárban Pan- csira Lászlóné a könyvterjesztő. Az üzemi laboratóriumban dolgozik, és már hét éve gazdája a könyveknek. — Évente huszonöt-har- mincezer forint a forgalom. Kétfelől is kapok könyvet: egyrészt pártmegbizatásként a Kossuth Kiadó köteteit és különféle folyóiratokat terjesztek, másrészt jutalék fejében a szövetkezeti könyvesbolttól kapom a könyveket. A legnagyobb forgalmat a két kedvelt sorozat jelenti: a „Világirodalom remekei” és á „Magyar remekírók” sorozatok. Az előbbit harminc- ketten kapják rendszeresen, a másikat pedig tizenegyen. Ezen kívül körülbelül ötezer forin értékű könyv van nálam állandóan — abból válogathatnak a dolgozók. Az ebédlőben van a szekrényem, azt délutánonként vagy ebédidőben kinyitom, és szabad a vásár. Részletre megy, úgyhogy van vevő ... Idáig ragyogó a kép: milliószámra fogy a könyv, gyarapodnak a lakásokban a kötetek, helybe viszik az olvasnivalót az embereknek mindenfelé. Túlságosan is elrugaszkodnánk azonban a valóságtól, ha ilyen idillinek tartanok a helyzetet, hiszen nem kell mást szembeszegezni mindezzel, mint a 8 osztályt sem végzett férfiak és nők meglehetősen nagy számát. S nem megnyugtatóbb a dolog azoknál sem, akiknek megvan a bizonyítványuk, ám amolyan fél-írástudatlanok: jószerivel csak a nevük aláírására, egy-egy nagynehezen megszült levél papírra vetésére szorítkozik életük nagy részében az írás, és szinte a nullával egyenlő az olvasás. Tanároktól többször hallottam már az aggódó véleményt: baj van a gyerekek olvasni tudásával! Magam is találkoztam rövid pedagógustapasztalataimban olyan hetedikes-nyolcadikossal, aki akadozva, majdhogynem szótagolva olvasott. Hogyan várjuk el valakitől a könyv szeretetét, ha az olvasás fáradságos munka számára, következésképpen nem szívesen teszi?! A gondok itt kezdődnek. És folytatódnak ott, hogy odahaza kiverik a gyerek kezéből a könyvet: „Ne heve- réssz itt nekem, inkább csinálj valami hasznosabbat!” Nem tudom megmondani, mennyire jellemző ez, de hadd szolgáljak egy példával, mely ide is vág. A mama értelmes, szapora beszédű asz- szony, téesztag. Két gyereke van, tizenhét, illetve kilencévesek. A szép lakás, a középiskolás lány fiatalosan felszerelt-díszített szobasarka nem lepett meg, ez ma már nem is lehet csodálkozás tárgya. Annál inkább meghökkentett a mama pár mondata (csak mellékesen hangzott el, nem ilyesféléről beszélgettünk). „Járt ide ennek a lánynak háromféle újság is, meg nekünk a Kelet- Magyarország. Hát én lemondtam azokból a mindenfélékből kettőt, minek neki annyi? Tanuljon inkább. Nem?!” Hát nem! Vagy mondjuk úgy: tanuljon azokból a lapokból is! Ifjúsági hetilapokról lévén szó, az árra sem panaszkodhatott a szülő — valamiféle megmagyarázhatatlan retorzió volt ez az újságlemondás. Azt nem kérdeztem, félve a választól, hogy olvashat-e kedvére a lánya... Idézhetjük az említett üzemi könyvbizományos, Pan- csiráné szavait is: „Eleinte igen sokan voltak, akik azzal jöttek: megrendelik a „Világ- irodalom remekei” sorozatot, mert az olyan jól mutat a szekrényben.” (Hadd fűzzem hozzá: ilyenek minden bizonnyal ma is jócskán vannak.) Egyszer — nem is rég — egy volt iskolatársammal, aki könyvügynök lett, elmentem vidéki útjára. A beregi falvakban tanácsi, szövetkezeti irodákba kopogtatott be, itt talál vevőket általában. Pár listával járkált, «könyv nem volt nála. Egy harminc körüli hölgy, az egyik takarék- szövetkezet pénztárosa megkérdezte: „Mondja, ez a tizenkét kötet körülbelül hány centi egymás mellett? És milyen színű a borítójuk?” Vicc is van erről, s lám, sajnos nem alaptalanul... Cikk nem született akkor a tapasztalatokból, mivel barátom megkért: ne rontsam a boltját. .. Ez volna hát a sötétebb, de szót érdemlő oldal. Térjünk vissza azonban az örvendezésre méltóbb tájakra, hiszen sok mindenről lehet még szót ejteni. Az a több millió könyv, mely ma a lakásokban található, mégiscsak érezteti hatását. Merőben más körülmények közt tanul, nevelődik az a gyerek, aki könyvek sorát látja az otthoni polcokon (s örvendetes, hogy a bútorgyártásunk is rájött végre: a szoba berendezéséhez a könyvek helyéül szolgáló polcos szekrények is hozátartoznak). Sok szülő felismerte már ezt, és legtöbben be is vallják: azért vásárolnak, mert a gyerekekre gondolnak. Újvári Sán- dorné például a vásárosnaményi gyárban így fogalmazott — Őszintén szólva, nekem nem sok időm van az olvasásra. Hosszú évek óta szinte egyfolytában tanulok, most fejeztem be a vegyipari szakközépet, azelőtt szakmát szereztem, művezetőire jártam, marxista középiskolát végeztem. Jóformán csak az ehhez szükséges könyvekre futotta az időből. De évek óta megveszem én is a sorozatokat, gyűlnek szépen a könyvek a leendő gyerekeknek ... S most már talán én is hozzájutok. Az egykori „házikönyvtől” — az egyetlen és becsben tartott kalendáriumtól —- messzire jutottunk. Egyre több a könyvsor a falusi és városi lakásokban egyaránt, gyarapodik a könyvtárak olvasóinak száma is, és ha nem is szédítő mértékben, de emelkedik a könyvvásárlásra költött forintok összege. Lassan-lassan beigazolódik Jules Renard nem egyszer idézett mondata: „Minden olvasmányunk elszór egy magot, amely csírázni kezd ...” —iraiMM—T—gin if - — Tarnavölgyi György Az öregített „nemtudom0 szilva Lekvár főzés Sonkádon Ünnep van Szatmárban: főzik a lekvárt. Az ember alighogy átlépi a Szamost, könnyű, édeskés illat burkolja be, és kíséri egészen a Tiszáig. Sonkádon, Oláh József bácsi udvarán szorong a fél utca népe. Három héttel ezelőtt lakodalom volt itt, nősült Zoli, a legkisebb fiú, s az akkor felvert sátort nem bontották el. Ez alatt állították fel az üstöt, s most itt főzik a lekvárt. Az asztalon szilkék sorakoznak, néhány már tele van a szurokfekete lekvárral. Két napja kezdték a nagy munkát, és úgy néz ki, ma éjszaka be is fejezik. Persze, dehogy is ilyen egyszerű ez, mint ahogy így leírva tűnik. Nagy tudomány ám a lekvárfőzés! Először is ki kell választani a legmegfelelőbb szilvafajtát, mert nem mindegyik jó erre a célra. Legjobb a „nemtudom” szilva, de megteszi a berbencei is, csak annak az a baja, hogy későn érik. Tehát leszedik a szilvát, szépen megmossák — közben a gazda már elkészíti a tüzelőt, felállítja az üstházat, a rézüstöt — amelybe aztán beleöntik a szilvát. Jó két óra hosszáig főzik, majd óvatosan kimerik az üstből, ki- magvalják, de közben már fő a következő rakomány. Azzal megismétlik ugyanazt mint az előbbivel, s ezután következik a legfontosabb mozzanat: az öregítés, amely eltart hat óra hosszáig is. S persze közben kavarják az egész masszát, mert különben odakozmál, és ki lehet dobni az egészet. A két üst ciberéből lesz egy jó félüstnyi sűrű szilvalekvár, amely aztán egy évig elég a családnak, meg a rokonoknak. — Van itt annyi szilva a faluban, hogy csak győzze az ember leszedni — mondja a gazda. — Mi az egyik ismerősünktől, Bakk Gyulától vettünk két mázsát. Ügy számoltunk, lesz belőle vagy hatvan kiló lekvár. De hát kell is annyi, mert azzal eszIzlik a lekvár. (Gaál B. felv.) fortyogó üstre Béla, az egyik kisunoka. Nagyanyja ijedten csapja össze a tenyerét, és mérgesen körülnéz: — melyi- kőtök volt az a bolondos, aki így megrakta a tüzet? Hát nem látjátok, mindjárt elindul a szegény üst. Az ember csak egyszer ne figyeljen oda, máris kész a baj. Az udvaron, az egyik kecskelábú asztalnál férfiak boroznak, közben könnyesre kacagják a szemüket a nagy nevetésben. Valahonnan a kiskertből kutya ugatja az idegeneket, akik közül az egyik citerával a hóna alatt belép a kapun. Cseresznye János ő, a falu legügyesebb zenésze. — Hova tettétek a citera- húromat? — kérdezi mérgesen. A többiek összenéznek, és útjára indul a móka. — Megtöltöttük hurkának! — kezdi János, a legidősebb fiú. Mások folytatják: — Mit keres Jani bátyám? A citerahúrjait? Hát nem is parton, s a felesége, Ilonka már a konyhában szorgoskodik. Készíti a csemegét, a gombapörköltet. — Jó lett volna egy kis tököt is sütni, de még nem érett meg — jegyzi meg Józsi bácsi, miután átvette a kava- rást a szomszédasszonytól, aki bizony alaposan elfáradt a nagy munkában. — Micsoda pálinka lett volna ebből a szilvából! Már bánom is, hogy kivágtam a fákat. Somból meg nem lehet pálinkát főzni. — Van még a faluban? — Hogyne lenne? Hozzatok csak ki egy üveggel! Tavalyról még biztosan maradt — szól az egyik menyének, aki a gyerekekkel veszekszik, hogy irány az ágy, mert éjfél közeledik. — A falu is a somról kapta a nevet — folytatja az öreg. — Valamikor annyi termett itt. hogy az udvarokon kádakban * tárolták. Ügy is hívták ezeket, az üst körül. ,Szól a figemadár szűk a puliszkát, a haluskát, a fánkot, csőrögét, derelyét, gombócot, palacsintát, meg néha még az ember a kenyérrel is megkívánja. Aztán itt vannak a gyerekek, ők is innen viszik, mert azok már nem főznek. — Hány gyerek van Józsi bátyám? Az öreg ravaszkásan néz, majd kimondja: — Hatvannyolc volt. — Már megint bolondozik! Nehogy elhiggyék már! — néz feddőleg az urára Bözsike néni. — Hat van, de nyolc volt. Kettő ugyanis még pici korában meghalt, és hatot neveltünk fel. Három lányt, meg három fiút. Van unoka is hál’ istennek bőven. Most is itt szaladgál mind a tizenhárom. — Nagymama, kész a lekvár, már pöfög — mutat a volt azon soha olyan. A múltkor is kerítésdrótot tettünk rá! S valóban, néhányan fel is állnak, és már egyenesítik a hátsó kerítés ujjnyi vastag drótjait. Az öreg egy valamikori korcsolyakulcsot halász elő a belső zsebéből, és addig mesterkedik, míg kifeszül a huzal a citera lapján. S láss csodát, a hangszer tényleg megszólal. „Szól a figemadár, mindjárt megvirrad már” — pengeti Cseresznye János. Közben előkerültek a tányérok is, megkezdődik a kötelező ciberekóstolás. Különösen a gyerekek jeleskednek ebben, a felnőttek inkább maradnak a szalonnánál. Akik meg ezt sem kedvelik, várják a picsirti gombát, melyet Jóska, a középső fiú szedett még halnalban a Túrhogy somkád. Nahát, ebből lett a falu neve Sonkád, mert ezt így könnyebb volt kimondani. _ Azon kapjuk magunkat, hogy körülöttünk ugyancsak megfogyatkoztak a vendégek, s már csak néhányan ülik körbe a rézüstöt. Csendesebbre fogják a szót is, és az öregek arról mesélnek, hogy valamikor régen négy-öt üst volt az egész faluban. Drága volt, csak a jobb módúak vehették meg. S nem fával, hanem kenderpozdorjával tüzeltek, ...ami a tilolás után megmaradt. Néhányan már bóbiskolnak, csak az idősebbek tartják magukat. Azért már ők is várják a hajnalt, amikor minden szilke teli hassal sorakozik majd az asztalon, s az emberek elmondhatják, ezzel is végeztünk. Balogh Géza KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
