Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
A puszta volt a tánciskolánk... Hetykén, legényesen Jó pár éve annak, lehet már vagy öt is, hogy Horpá- csik János bácsi a tévéseknek táncolt. Nem érdekelte különösebben, hogy berreg-e a felvevő masina, inkább csak úgy a maga gyönyörűségére járta, a szabadsághoz szokott ember önfeledt örömével. Akkor találkoztunk először. Azóta kétszer láttam a tévében, s most, amikor az ópályi faluvégi házába bekopogtunk, még ott motoszkált a dallam a fülemben, amit akkor énekelt: „Leterítem a subámat, odavárom a babámat.” Figyeltem, azt kutattam arcvonásaiban, tartásában: mit fogott rajta az idő. Semmit sem változott. Most is az a büszke, fürge járású ember, ugyanaz a huncutsága is. Nemcsak a csavaros esze vág, mint a beretva, a nyelve is, bár a szava kevés, de furfangos. Csak annyit változott, hogy közben magányos lett... Nézzük a múlt tárgyait, emlékeit. Fénykép a falon — élete párja, akivel ötven évet élt együtt, meg ő, húszonegy- néhány éves korában. Kacki- ás bajusz, hosszú szárú pipa, nagyszélű pásztorkalap. Lassan beszélni kezd. — Beregszászi születésű vagyok. Az apám a Simbor grófnál volt pásztor. Hétéves koromban kerültem ki a gáti rétre. A puszta — az volt a mi zeneiskolánk, tánciskolánk . .. — Utóbb lejártunk legelőre a fejércsei, tákosi, meg a tarpai határba. Sok pusztát bejártam. Juh, sertés, szarvasmarha, mikor mi volt. Leginkább az számított, ahol több volt a kínálat... — Hogy kitől tanultam táncolni? Hát az apámtól, meg a nagyapámtól. Nem tudom én azt elmondani, mi a lépés, az mindig csak úgy jön magától, mint a nóta. Itt van például ez: „Búzát eszik a vadgalamb, Szomorún szól a nagyharang, Szomorún szól, amint hallom, Halva fekszik a galambom.” Nem ismeri? Hát szomorúnak szomorú, de néha az volt a juhász is. Ilyenkor aztán megint csak kiáltott: „Tőccsön még egy litert abbul a job- bikbul...” — Nem ismerem a kollégáidat, nincsenek barátaid, szeretőd sem volt... — Nem lényeges az egész. — Lenézed az életet. — Mindenünk van, mit akarsz? — Semmit — mondja az asszony lemondóan, és a fal felé fordul. Tisztában van vele, hogy tizenhét évi házasság után nagyon későn mondta el ezeket a dolgokat. * Potyek óracsörgés előtt öt perccel felébredt. Egész doboz altatót beszedhetne, akkor is felébredne időben, mert belehalna a szégyenbe, ha egyszer elkésne. Ilyen egyszerűen meg sem történhet. Pillanatok alatt magára kapkodta a ruháit, kolbászt és kenyeret rakott a táskájába, és már rohant is a buszmegállóba. Mindig álmodik éjjel, és soha nem felejti el. Egész nap a gép mellett ezeken az álmokon rágódik. Kicsit hisz is bennük. Álmában megmondja mindenkinek a magáét, fiatal lányokat csábít el, néha disznókkal is álmodik, ami az öregek szerint nem jó. De nagyon sokszor fuldoklik piszkos pocsolyákban, ilyenkor tehetetlen, majd (Hammel-fotó) belefullad, nagyon fáradtan ébred az ilyen éjszakák után. Még soha nem mondta el az álmát. Nem tudná elviselni, ha kinevetnék. Még az asz- szony nevetése is bántaná. Néha a saját tehetetlensége annyira kínozza, hogy öngyilkosságra gondol. Nagyot sétál, eltéríti gondolatait magáról, és kis idő múlva megnyugodva hazafelé indul. * Potyek hétfőn még szürkébb és halkabb volt, mint máskor. Félt az emberek szemébe nézni, de belül örült, hogy azok jól érezték magukat. Nagyon fülelt. Néha furcsa beszédfoszlányok ütötték meg a fülét. Visszhangzott az egész csarnok néha-néha a kollégák nevetésétől. Mindig azt hitte, hogy őt nevetik. Pedig csak a Kovács XX. Jóskát ugratják, aki sztriptízt akart játszani az étteremben, úgy berúgott. Potyekon végigszaladt a hideg, mikor megtudta, hogy mi mindent csináltak. Szinte örült, hogy nem volt velük. Neki soha nem tudja megmagyarázni senki, hogy miért iszik valaki annyit, hogy utána ki kelljen hánynia az egészet. — Ha összejött öt-hat pásztor a környékről, akkor mindjárt volt valami vígasság. Megmondom úgy ahogy van, nem volt az én számban víz már öt tesztendeje. Csak tea, meg sör. De akkor más volt. Akkor még páj inkát ivott a magyar ember. A bütykös bent volt a kalyibában, s bizony igaz, hogy nem az emberben van a nóta, hanem a hordóban... — Itt a falu végén csendes az élet. Az utolsó házat vettem meg. Itt legalább nem üt el a villamos. Négy lányom van. egy fiam, egy lány itt van a szomszéd faluban, a többi Pesten lakik. Velem lakik az unokám, meg itt ez a csepp kislány, a dédunokám. Kapom a nyugdíjat, nem sok, 1700 forint, de arra elég, amire nekem kell... — Mindig volt kutyám. Most sem tudok nélküle meglenni. Ez a puli meg jobb, mint egy asszony. Hűséges, nem árul el, s még a szóból is ért, ha azt mondom neki: „Jöjjön ide, Figura, üljön le, danoljunk eggyet!” Hogy miért magázom a kutyámat? Hát megérdemli. Nem? — Az egészség? Ezt kérdezték Pesten is, amikor a népművészet mestere címet kaptam. Hát, nem cserélek egy beteg gróffal. Meg milyen is vóna, ha nősülés előtt áll az ember? — Van úgy, hogy olvasok. Néha felmegyek a kocsmába. Ha hívnának, mennék táncolni is. De mintha megfeledkeztek volna rólam. Pedig az én időmből telik, merthogy huszonhat évem van még hátra. Akkor leszek százegy ... A vendégek kedvéért öltözik a táncos ruhájába. Bőujjú ing, hófehér, kikészítve, ha szükség van rá. Pitykés lijba, tollas kalap, csizma, juhfogó kampó — ahogy illik. Vigyázva kezdi a táncot, óvatosan, mintha tojáson lépdelne, aztán hetykén, legényesen, egyre szilajabban járja, közbe-közbe tarkítja ugrásokkal, olyankor ragyog- tatja hozzá a huncut szemét, s még kacsint is egyet: na fiúk, ezt csináljátok utánam! Baraksó Erzsébet Egy pillanatra megmerevedett, mikor megállt mellette a brigád vezető. Ügy gondolta néhány perccel előbb, hogy valamit hazudni fog, ha megkérdezik, miért maradt távol. Ez számadás, úgy gondolta, mindenképpen meg kell magyarázni, mert nem szeretné, ha kiutálnák. Legfeljebb betegnek mondja valamelyik családtagját. De kit? Babonás. A gyerekeket semmiképpen nem mondhatja. A feleségét sem, mert akkor mi lesz vele, ha valóban beteg lesz? Mire feltekintett, senki nem volt mellette. Talán csak képzelte ... De nem. A gépasztalon egy boríték. Keze remegett, visszahúzta. Eszébe jutott, hátha figyelik. De kíváncsiságának ellenállni nem tudott. P otyek arcán két hatalmas könnycsepp gurult le. Nem bírta tartani, nem akarta, hogy kijöjjenek. A borítékból kihullott a pénz. Most először eszébe jutott a pillanat, amikor megkérte a felesége kezét, össze kéne szedni magát ugyanúgy. Kézfejével megtörölte a szemét és eldobta a borítékot. MEGYÉNK TÄJAIN AJAK A z országút kopottszűrke betoncsíkja mentén ' őszi virágok ezrei bontogatják szirmukat az erőtlen napsütésben. Reggel van, a hűvös szél esőt rejtő felhő- gomolyokat kerget Ajak fölött. Az utca csaknem teljesen kihalt. De a harmadik kanyarulat után már hallatszik az iskolások távoli zsibongása. Tanítás helyett társadalmi munkára járnak 12 napig a hetedik-nyolcadik osztályosok. A három későn jövő az utolsó pillanatban érkezett: a többiek már elfoglalták helyüket az autóbuszokban. Egyik csoportjuk a Nyírtassi Állami Gazdaságban, a másik a helyi Búzakalász Termelőszövetkezetben segíti a betakarítást. — Gyümölcsöt szednek, dohányt törnek és csomóznak. Mikor melyik munka sürgősebb — magyarázza Uienes Emil iskolaigazgató. — Reggel 8 körül viszik el a gyerekeket. Délig kint vannak és 1—2 óra körül érnek haza. Mikor kigördül az iskolásokkal megrakott autóbusz, elnéptelenednek az utcák. Néhány ráncolt szoknyás asszony tűnik csak föl — karjuk egy-egy ropogós héjú kenyeret ölel. Ilyenkor indul kőrútjára Kocsis Bertalanná a friss újságokkal, levelekkel tarsolyában. — Csendes nap a mai — igazít egyet kendőjén a kézbesítő. — Nincs nyugdíj, tv-, rádiódíjat, újságpénzt sem kell szednem. Az ajakiak elismert munkások hírében állanak. Sok ügyes kezű napszámos szegődig innen a környékre. Megbízható, pontos munkájukról sokat mesélhetnének Székelyben, Demecserben, Nyír- madán. De otthon sem töltik haszontalanul az időt. Az udvarokon, üres telkeken magas kenderszálak nyújtóznak az ég felé. Ebből pénzelnek az ajakiak. Méghozzá jól: tavaly 18 milliót hozott a kender a községnek. Meg is kell dolgozni érte keményen. Olyan kitartással, ahogy azt a 70 éves Balogh Józsefné teszi. Nevetős lánya, Veronka asz- szony tettetett nehezteléssel sorolja: — Ma is, mire fölkeltem, anyu már kaszált. Aztán té- rült-fordult: megjárta a boltot is. Szép, gondozott lakásban él a család. Az épület formája a hagyományos ajaki parasztházakat mintázza. Előtte tornác, faragott verőcével (tornácajtóval). A szobában igazi ajaki pokróc a földön: szépen szőtt rongyszőnyeg hosszú csíkja. A régi bútorok helyett lakkos szekrénysor húzódik a falnál. De Erzsi néni igazi gyöngyszeme, büszkesége a községnek. Kézzel szőtt ajaki kendőket mutat, közben mesél, ősi, szép dalokat énekel, még táncra is perdül a kedvemért. Egy fiók mélyéről okleveleket szed elő, köztük egy írásbeli miniszteri dicséret díszes dokumentumát. — Tudja mit? Lépjünk át a kultúrházba. Mutatok ott magának valamit — javasolja. A művelődési otthon féltett kincse az ajaki szoba. Ügyes festőasszonyok pingál- ták mintásra a falat, melyen a régi ajaki ház pitvarát díszítő motívumok váltják egymást: kakasos, madaras, rózsás minta, az ajtó, ablak körül pedig rozmaringcsokor. Az épület üres, csak a könyvtárból szűrődik ki halk motozás. Orosz Istvánná könyvtáros készséggel kalauzol végig kis birodalmán: — Tavaly szeptemberben kerültem ide, mikor a szakképzett könyvtáros gyesre ment. Éppen akkor érkezett meg az új berendezés. így napjainkban ez a járás egyik legkorszerűbb könyvtára. Közel 10 ezer kötetünk van, és évente 40 ezer forintért vásárolunk új olvasnivalókat. Jelenleg 450 tagja van a könyvtárnak, többségük gyerek. Az olvasók száma bizony nagyon kevés. Még több embert kell meghódítani az olvasáshoz — s ez a munka a törékeny fiatalasz- szonyra vár. Beszélgetés közben észrevétlenül szaladt el a délelőtt. A földekről visszaérkeztek az iskolások — zajongva veszik az utat hazafelé. Konyha, napközi nincs a községben, pedig égető szükség lenne rá. — Szűkösen vagyunk most is — panaszolja Dienes Emil. — De ha nem készül el időre az új, nyolc tantermes iskola ... itt „katasztrófa” lesz. A következő években ugyanis annyi elsős várható, hogy nem férnek majd el a meglévő helyiségekben. További gond, hogy még tornatermünk sincs. Hacsak iskola kellene! A tanács úgy ígérte, átadják 1980-ig. De szűk az óvoda — itt épül az új, 50 személyes szárny — bölcsődét pedig várhatóan csak a következő tervidőszakban kap a község. S hogy mi minden hiányzik még? Hosszan lehet sorolni. Elkelne egy ABC-áru- ház — a következő tervidőszakban talán (!) megvalósul. Szükség van egy étteremre — építésére még csak kilátás sincs. A háziasszonyok nélkülözik az alapvető szolgáltatásokat — ezen a téren is lépni kell. Kevés a szilárd burkolatú út, nincs közművesítés. Igaz, a vízellátás terve már elkészült, de a hálózatfektetést csak 1981-ben indítják. Akkor mégis mi fogja itt az embereket? A telek drága, de csak úgy bújnak ki a földből az új házak! A férfiak zöme a MÁV-nál helyezkedett el Debrecentől Záhonyig. Sokan a kisvárdai Egyesült Izzóba, a VSZM-be, a baromfifeldolgozóba járnak. Vannak, akik Nyíregyházára, néhányan még távolabbra, a főváros környékére ingáznak. Ajakon ugyanis egyetlen munkalehetőség van: a Búzakalász Termelő- szövetkezet. Több, mint 400 tagot számlál, közülük 90-en fiatalok. — Két éve avattuk a húshasznú, szakosított marhatelepet. Itt, a kertészetben és a gépállomáson nagy szükség van a jól képzett ifjú szakmunkásokra — fejtegeti Takács Ferenc tsz-elnök. — Erőnkhöz mérten segítjük az otthonalapítást, és ez is sokat jelent. Jó pár fiatalnak kedvezményes árú telket adtunk a falu központjában. Cserében tíz évig nálunk dolgoznak. Sok az új ház — köztük több egyemeletes. Egy modern lakásból sem hiányzik a fürdőszoba. Sokhelyütt garázs áll az udvaron, a hagyományos kályha helyett pedig inkább központi fűtést szereltetnek otthonukba a családok. Nem ritka az olyan szépen berendezett ház sem Ajakon, mint a Kovács Balázséké. A falakon lemosható tapéta, a szobában divatos bútorok, népi tárgyak és számtalan virág. — Jaj, ne nézzen körül — int a mosolygós Kovácsné —, nincs időm minden reggel kitakarítani. A bárszekrényből metszett kristálypoharakat, aprósüteményt, konyakot varázsol elő. Aztán sorra nyitogatja a szekrény ajtókat és szebbnél szebb szőtteseket helyez az asztalra. tanítónő sajnálkozva .szól a fonóról, amely ; ^még a hatvanas években is divat volt errefelé. Fölidézi az esküvői szokásokat és tévedés nélkül sorolja, hogy a lakodalom után milyen ruhákat ölthetett magára az ifiasz- szony. S felidéződik egy emlék: az utolsó bál. Tizennégy éves volt ekkor Kovácsné és az ajaki módi szerint kilenc ráncolt szoknyát kanyarított magára — mert akkoriban még a széles, ringó csípőjű nő volt errefelé a szép. Végezetül beavat titkába a tanítónő: — Itt, az új lakás mögött áll nagyszüleiül régi háza. A községben itt-ott fellelhető népi bútorokból, szőtteseimből, festett tányérokból és az ősi használati tárgyakból szeretnék egy kis múzeumot berendezni a nagyapai házban. Bízzunk benne, hogy sikerülni fog. Házi Zsuzsa KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. október 1. ^
