Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
SZÜLETÉSNAP JÁRA A hatvan év előtti események sodrában „Megbukott a régi társadalom, amely most a háborúban végképpen összekeveredett ;.., megbukott a szolgabírók országa, a kortesek tanyája, az agitátorok ostoba lármája; megbukott a ficsúr figurája a vármegyén vagy a pesti aszfalton, a párbajhős. a krakéler gavallér; a tiszteletre méltó uzsorás és a gazdag leánykereskedő; a ,jó üzletember’, akit csaláson kaptak és a nagy keresetű ügynök, aki jövedelmező üzleteket szállított; megbukott az erkölcstelenség... Űj világ jön a régi helyén. Milyen lesz? Vajon milyen hely adódik ebben a féllábúaknak és félkarúaknak — csakugyan rá kerül a sor, hogy a mankót lecsatolják a lábukról, s úgy verekedjék ki helyüket? Mélységes titok a jövő társadalom képe, csak annyi bizonyos, hogy a gazságoknak kb. végük van.” (A gyermekkori hősök bukása) nelemtől, az új Magyarországtól, a forradalmi szilaj- ságú emberi akarások és ideálok robbantásától. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ. Már a szájunkig ért a trágyavödör léje, amelybe belezuhantunk. Gyötrelmesebb nem lehet az élet, mint volt.” (Űj történelmet Jcell írni) „Itt tíz esztendeig nem lehet egyebet írni se regénybe, se színdarabba: mint Magyarország történetét, mostani napjait. Ha a negyvennyolcad! ki eseményekről és az utána következő szomorú időszakról egy félszázadig írtak a könyvek, hazudtak a legendák és vének — korunkról, az új világ születéséről könyvtárakat kell összeírni, hogy majd mindenki megértse, hogy mi történt itt: csoda vagy emberi akarás?” (Régi és új regényhősök) Kortársak és utódok Krúdyról ember okozója volt ennek a forradalomnak. Jönni kellett neki, mint a háborúnak, a legnagyobb emberi megaláztatásnak, a poklokra juttatott embernek, a sárba, szennybe, vérbe letaposott emberi önérzetnek, hogy a legmélyebb mélyről, a förte- lemből, az akasztófa alól felordítson végre az Ember. Az első forradalomban a bitófa alól menekült meg Magyarország. A második forradalom elhozta neki a gyönyörűséges emberi életet.” (Fehérvári könyv) „Jöjjön bár milliója az ellenségnek a szabaddá lett Magyarország ellen, a mai szabadságnak, emberi mesz- szilátásnak, jövendőnek a délibábját nem sötétítheti el sem a fegyverek sűrűje, sem a felkoncolt régi világ hyd- ra-tagjainak megmozdulása. Ennek a mostani világnak sem ízét, sem javát, sem ígéretét többé nem verheti ki semmi ennek a mai nemzedéknek az emlékezetéből. Felakaszthatnak, keresztre- feszíthetnek itt mindenkit, de marad egy emberi nyelv, egy gondolat, egy híradás erről a mai Magyarországról, és a szegények, a tisztességesek, a becsületesek mindig visszavágyakoznak az ígéret földjére, amely 1919 tavaszán nékik megmutattatott.” (Fehérvári könyv) Krúdy Gyula óbudai otthonában Zsuzsa lányával, 1932-ben „Vajon melyik miniszterhez vagy népbiztoshoz tartozik a hazatérő katonaság ügye? Azt hiszem, hogy ez a munka az egész nemzeté, olyan kolosszális esemény, mint egy új honfoglalás. A magyarok második honfoglalásával éppen olyan új s ismeretlen története kezdődik a nemzetnek, mint ezer esztendő előtt az első honfoglalással. A Duna és Tisza közén új világ épül,„ amely mostanában még a legböl- csebbek előtt is mélyködbe van borulva. Mit sem láthatunk a közeljövendő tornyaiból, kiszámíthatatlanok az események, és szürke álarc borítja a holnap magyarjának arcát. A magyaroknak teljesen új története kezdődik. A régi históriás- könyvet teleírták már a háborúval.” (Az új honfoglalás) „A nemzeti politikusok rokonszenves és mindig érdekes koszorújából, magyar ellenzéki szívünkből nőtt és dacból, függetlenségből, virtusból való figura. Mérföldjelző a Rákócziak óta évszázadokon át vonuló magyar politikában. Nemzeti remény, egyelőre csak nagy messziségben szálló magyar madár, tapogatózó elgondolásunk, szép holnapokra eltetl óhajtásunk. Időben érlő gabonánk, legközelebb kalendáriumunk, biztosan elkövetkező nemzeti életünk. Csillag a Kárpát felett, amint a búj- dosó Rákóczit nevezték. Munkára várakozó ekevas, amely felszántja kiszikkadt földjeinket. A legközelebbi jövendő munkája. Ígéret, amelyet mindnyájan bírunk. Az írnok már hegyzi a lúd- tollat, hogy elkövetkezendő esztendőit feljegyezze. Közelgő vonat, amelynek zúgását már halljuk a tájon. Holnap. Vagy a jövő negyedóra.” (Károlyi) „A legszebb hazugságokról kell lemondanunk, amelyekkel századokon át önmagunknak bókoltunk; ... királyszobrokat kell ledönteni, hogy meglássuk, mennyi a fűrészpor odabent... Írni kell végre egy könyvet a proletár ügyésznek is, akit eddig tömlöcbe vetettek, ha ki merte nyitni a száját. Hadd halljuk az ő igazságát, amelyet börtönök falára volt kénytelen írni, mert másképpen nem mondhatta el... Nem kell félni az új törté„Jött az a forradalom, amelynek el kellett jönni ebben a végleg elzüllött, megrothadt, bűneibe süllyedt Magyarországban, hogy tovább lehessen élni a tisztességes embereknek. Száz esztendők igazságtalanságai, gaztettei, bitangságai után jött a proletárforradalom. Ért, erjedt, várt, készült, épült, emberesedet! Olyan most, mint a föld mélyében lappangó tűz, amelynek füstje sem látszik, csak mikor kirobban, égbetör, akkor láthatni egy ismeretlen, csodálatos erőt, amely egy nap alatt levegőbe robbanthat ezeresztendős alkotmányokkal, rozsdás láncokkal, a nemzeti ideál horgonyaival megerősített országokat. Ki hitte volna Magyarországon a proletár-forradalmat? Pedig már a harmadik nemzedék tapossa itt a földet Kossuth szabadságharca óta; három nemzedék jött, amely bűnt bűnre halmozott, trágyázta a földet, amelyben lassan izzani kezdett a láthatatlan tűz. Minden csendőrpofon, amely Magyarországon ártatlan ember arcára becstelenül csördült; minden aljas követválasztás, amelyről oly hasrengető kedéllyel írt Mikszáth Kálmán, a mame- luk-világ krónikása; minden ragadós, arcpirító panama, amelyet fejbólintva, legfeljebb titkos irigységgel vettek tudomásul az országban; minden magyar politikus, aki kormányra törekedett; minden sor aljas írás, minden érdekházasság, minden hazug sző és minden magyar „Nem lehetetlen, sőt nagyon valószínű, hogy Krúdy Gyula az a regényíró, akire régen várunk. (Én szerettem volna az lenni, de különféle, leginkább jellemhibák miatt lemaradtam. Titkon, néha, még mindig van reménységem, hogy megjavulok.) A regényíró új munkájában már együtt van mindama képessége, amely őt megkülönbözteti. És ha nem is teljesen és klasszikusan, már megérzik benne a hármas egy: a szenvedésre, a gyönyörűségre való képesség. És a hit. Egy kesernyés, csúfondáros, de mégis csak igazi hit.” „Aki igazán akarná megírni Krúdy Gyulát, annak a Krúdy Gyula tintájába kellene mártania tollát. Olyan magában álló, különös, utánozhatatlan volt embernek és írónak egyformán, mint egy Krúdy-regény egy alakja. Soha semmihez nem tartozott, irodalmi irányhoz vagy iskolához, párthoz, társasághoz — még az emberek társaságához sem. Élte a saját maga alkotta életét, írt a saját maga alkotta módon, nem vegyült össze senkivel és semmivel ... hém emberalakjából hiányzott az az önreklámozás, ami ma az írói méltóság elengedhetetlen feltétele, írásaiban is kevesebb volt a pretenció, mint a megvalósított szándék, pénzt akart keresni és a helyett remekműveket írt... Kezdettől fogva kissé elavult volt, holott olyasmit valósított meg, ami iránt a nyugati nemzetek is csak legújabban kezdenek fogékonyak lenni és ami mihozzánk még el sem érkezett.” (Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet) „Krúdy életművének legnagyobb ajándéka: az életöröm, az életszeretet, mellyel a világ felé fordul, s olvasóival is megszeretteti azt. A nagy érzések, a szenvedélyek, a vágyódások éppúgy az élet szeretetéből fakadnak nála, mint a mindennapok apró, ártatlan kedvteléseinek kultusza. Krúdy világa is csak addig terjed ki, ameddig sze- retete. Művéből hiányoznak a gyűlölet, a megvetés, az irigység és féltékenység hangjai. De ugyanígy mentes bármifajta puhaságtól, ernyedtségtől, megalkuvástól. Álmodozása mélyén is fölfedezzük az indulatot — életművészetében is megtaláljuk az érdeklődés, a kíváncsiság szenvedélyes mozzanatait. A magyar irodalomnak ez az egyik leghíresebb .bohémje’ sohasem léha, sohasem gerinctelen.” (Sőtér István: Tisztuló tükrök) „Századunk magyar prózájának nagyjai közül talán épp Krúdy kötődik, tudatosan és öntudatlanul, a legerősebben a múlthoz, a hagyományhoz, szülőföldje alakjaihoz, családja, társadalmi osztálya legendáihoz, gyermek- és ifjúkora kimeríthetetlenül gazdag emlékeihez, általában az emlékezéshez mint sajátos írói szemléletmódhoz. Sokrétű életműve, szinte páratlan bőségű, bár egyenetlen termése, igaz, nem egyszerűsíthető a vidéki köznemesség „hattyúdalává”, pusztán egy osztály hanyatlásának lírai krónikájává. Világa: álom és valóság, múlt és jelen, költészet és látomás különös, varázsos vegyülete. Emlékeket, hangulatokat idézve, szenvedélyek démonaival viaskodva, Krúdy a korszakváltás fordulóján tévútra jutott, kisiklott életeket, meddő és tragikomikus emberi sorsokat ábrázolja, s közben szuverén költői világot teremt, amely nyelvileg, formailag, időkezelésben, lé- lekrajzban sok mai prózatörekvést megelőz. Csillogóan lírai, humorosan groteszk, ironikus és keserűen szatirikus, rajongó és szkeptikus, modorosán ódivatú és merészen modem; szerepet ölt, a kapitalista világban ittmaradt „utolsó gavallér szerepét, bi- dermeier idillt játszik, s titkon dantei pokolkörökben jár, pénzzel, itallal, szerelemmel, halállal birkózik, mint Ady.” (Szabó Ede: Krúdy Gyula alkotásai és vallomásai tükrében) „Helyét sem tudta még pontosan megjelölni az irodalomtörténet : tartják megkésett romantikusnak és korán jött modernnek; mesélő- nek, realistának, Puskin, Tur- genyev késői követőjének és újítónak, aki megelőzte Proustot és Giraudoux-t. Csak egy bizonyos; varázsa újra meg újra hatalmába keríti az írókat és az olvasókat, s hogy a XX. századi magyar próza egyik legjelentősebb alakja. Összefoglalója, kiteljesítője a múlt század megindult _ és félbenmaradt művészi törekvéseinek, s új, ismeretlen területek felfedezője irodalmunkban. Későn jött? Megkésett romantikusként? Lehet, de idejében érkezett. Művészete, iróniája és poétikus realizmusa egyik legnagyobb értéke prózánknak.” (Czine Mihály: Krúdy világa) (Bródy Sándor: A regényíró) „Néztem, ahogy ott ült. Csöndesen és valósággal szeméremmel és mosollyal. Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna. Még nem is önmagán mosolygott: azon, amit gondolt. Befelé. Eldiskurált azzal, aki önmaga volt. Hallgatta azt, amit belőle valaki kibeszélt, s helyeselte a mosolygásával, amit attól hallott, aki neki beszélni szokott, ha szólt és helyette írni szokott, ha írt. Szindbád, a csodálatos hajós volt ez a valakije. A második énje, aki helyette bolyongott e földi téreken, s ő szerette, hogy oly hűséges hozzá s mindig mindenhová elkíséri. A múltba és a régmúltba. Távoli vidékekre és a közeli rekettyésbe.” (Móricz Zsigmond: Krúdy elaludt) A kritika mindig bajban volt vele. Nem illettek rá a megszokott kritikai kategóriák, nem lehetett rá a szokott mértékeket alkalmazni. Nem is írtak róla mást, mint föltétien magasztalást, vagy föltétien elutasítást. Az írók értették, szerették és igen nagyra becsülték, mert megérezték benne a rejtett zseniális vonást, amely sohasem tudott egészen kibontakozni, de mindig éreztette magát. Tetszett az a nemtörődés is, amellyel függetlenítette magát embertől és szabálytól, valami furcsa arisztokratikus módon, nem bánva azt sem, ha az emberek pongyolában látják.” (Schöpf lin Aladár: Válogatott tanulmányok) „Krúdy Gyula irodalomtörténetünk és kritikánk nagy adóssága. Nem vették komolyan mert nem tartozott semmi komoly klikkhez, boKM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. október 22. Krúdy-emlékszoba és az író mellszobra a nyíregyh ázi Jósa András Múzeum állandó kiállításán.
