Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-15 / 244. szám

1978. október 15. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Tapintat és őszinteség D smerik a „tapintatos" embereket? Az egyik majd elolvad a nyájas­ságtól, amikor szeretetteljes kéz­fogással, baráti öleléssel búcsúzik a más­hova áthelyezett munkatárstól. Kiváló munkaerőnek nevezi, akinek távozásával súlyos veszteség éri a vállalatot, a műhelyt, az osztályt, de a népgazdasági érdek ugye­bár ... Aztán, miután az illető kiment a szobából, megjegyzi: „Csakhogy túladtam rajta... Inkább egy emberrel kevesebb, mintsem egy ilyen csapnivaló, hanyag munkatárs ...” A másik telefonon így beszél a felsőbb szerv egyik dolgozójával: ^Hogyne, kér­lek, hogyne,. . Ügy csináljuk, ahogy mond­tad ... Nagyon jó, hogy felhívtad erre a lehetőségre a figyelmünket.. . Nagyon kö­szönöm . . . Ha legközelebb látsz valamit, okvetlen hívj fel. .. Igényt tartunk a segít­ségedre ...” Aztán, amikor helyére teszi a kagylót, a „tapintatos” ember kijelenti: „Ügy csináljuk, ahogy elhatároztuk. Ször­nyű, milyen buta ez az ember. Ostoba öt­leteivel bombáz.” A „tapintatos” ember nagyon megértő, amikor a munkás arról panaszkodik, hogy kimaradt az órabéremelésből: „Szakikám, magának igaza van. Pikkel magára a mű­vezető. De hát mit csináljak? Ha az ügyé­ben összevitatkozom vele, csak maga húz­za a rövidebbet... De bízza csak rám. Majd kárpótoljuk más formában”. A panaszkodó munkás távozása után a „tapintatos” em­ber a beszélgetés fültanúival közli valósá­gos véleményét: „Lusta, hanyag ember, és még emelést kér. Igazság szerint le kelle­ne szállítani az órabérét”. Ilyenek ők. Megdicsérik a csapnivaló munkát végző beosztottat — nehogy elve­gyék a munkakedvét. Helyeslik az ostoba véleményeket — ha az főnről jön. Igazság­talanságnak nevezik a helyes döntést —, hogy akit érint az ebben megnyilvánuló kritika, ne vegye magára. A „tapintatos” emberek úgy vélik, hogy néhány meg nem szolgált elismerő szóval senkinek nem ár­tanak. Nos, az illemtankönyvek valójában ar­ra intén’ek, Hogy münden együttélés alapja a tapintatos, egymás önérzetét, emberségét tiszteletben tartó viselkedés. Szükség van tapintatra, emberségre, jó szóra. Csakhogy az előbb vázolt „tapintatosak” kasztja, ha nem is szemtől szembe, de — ami rosszabb — a hátuk mögött és nyilvánosan is meg­szégyenítik az embereket. Napról napra megszegik nemcsak a társasági viselkedés, hanem a társadalmi magatartás írott és Íratlan normáit is. A jó modorú ember lát­szatra kellemes légkört teremt maga körül. Az ilyen „tapintat” bizonytalanságot, ide­gességet, nyugtalanságot teremt. Hiszen senki sem lehet biztos benne, hogy mi va­lójában a vélemény róla, munkájáról. A „tapintatosok” azzal is megszégyenítik az embereket, hogy nem tartják őket képes­nek az igazság elviselésére. Az elvtelen, kényelmes „tapintat” kiala­kulásának megvan a maga története. A „tapintatos” ember nem feltétlenül ilyen­nek született. Az esetek jó részében vala­mikor szókimondó volt. Aztán megmond­ta valakinek a véleményét, s tévedett. Vagy helytálló volt a véleménye, de mégis vere­séget szenvedett. Más „tapintatosak” vala­mikor híresek voltak gorombaságukról. Semmibe vették az embereket, durván, le- becsülően beszéltek velük. S amikor ezért megkapták a magukét, hangot váltottak. Megmaradtak ugyan goromba embereknek, ezt azonban hízelgéssel leplezik. Olyan „tapintatos" ember is akad. aki nem ma­ga járt pórul nyíltságával, hanem mások kárából tanult”. Volt idő, amikor a nagy politikában is lábra kapott az ilyesfajta „tapintatosság”.' Vezetők, akik különben könnyű lelkiisme­rettel bántak az emberek önérzetével, sőt személyes szabadságával is, beszédeikben, megnyilatkozásaikban csöpögnek a nyá­jasságtól. Csak a jót idézték — és elfeled­keztek a bajokról. Sőt az is előfordult, hogy ahol hiányok mutatkoztak, „tapintatosan” eredményeknek igyekeztek azt is feltün­tetni. Aztán — a legutóbbi két évtized ma­gyarországi politikai története elég példá­val szolgál erre — kiderült, hogy a töme­gek az őszinteséget igényik, s nem kér­nek az ilyesfajta „tapintatosságból”. An­nál kevésbé tartanak ilyenre igényt, mert a dolgok szépítgetése egyik akadálya volt a bajok orvoslásának. Az ember tudja, hogy hol a hiba, a baj, tudja azt is, hol lehet és kell a dolgon segíteni. Őszinte vezetők és az igazságot meg­értő nép közös erőfeszítéseinek szép ered­ménye például az. ahogyan ma gyengébb termelőszövetkezeteink sorra lábalnak ki a bajokból. Ehhez előbb ki kellett mondani, hogy vannak gyenge termelőszövetkezetek. S azt is meg kell érteni, hogy az állami se­gítségnek vannak körülmények szabta ha­tárai. A gyengébb tsz-ekben dolgozó pa­rasztság megértette, hogy jobb életének alapjait elsősorban saját magának kell megvetnie. Lám, mennyivel hasznosabb volt az őszinteség, mint az egy évtized előtti goromba időszak „tapintatossága”! Sok „tapintatos” ember tapasztalhatta már a saját példáján, hogy az effajta ma­gatartás előbb-utóbb őt magát is lehetet­lenné teszi. Végtére is, ha az emberek nem is szívesen hallanak saját hibáikról, szíve­sebben veszik, ha a szemükbe mondják, mintha a hátuk mögött hangoztatják. Nem­csak azért, merj . a „tapintatos" légkörben sehki nincs biztosítva a rágalmaktól, a le­becsüléstől, a helytelen megítéléstől, hanem azért is, mert amit őszintén megmonda­nak, azon elgondolkodhatunk, javíthatunk. Vajon miért akadályozzák ezt a „tapinta­tos” emberek azzal, hogy elhallgatják va­lódi véleményüket? □ válasz kézenfekvő: a „tapintatos” ember valójában gyáva. Mindenről megvan a maga véleménye, de azt csak „veszélytelen formák” között közli, nehogy helyt kelljen állnia érte. A „tapin­tatosok” inkább rosszul dolgoznak, halo­gatnak helyes és fontos intézkedéseket, ne­hogy ezzel „megsértsenek" bárkit is. Gyá­vaságból elkerülik a nyílt véleménycserét, a vitákat, jóllehet, ezek sok esetben előbb­re vinnék egy ember fejlődését vagy egy- egy kérdés megoldását. Kényelmesek, s végső fokon mindenkihez gorombák, csak önmagukkal szemben tapintatosak. K. F. T^ilencéves koromban ége- tőén nagy szükségem lett volna némi kincs­re. A kincs — reméltem — megvéd az atyai szigortól. Kellett volna. Mert bár nem voltam fűtő, mindég raktam arra a bizonyos tűzre. Kizá­rólag rossz fát. Az én apám pedig nem értette a tréfát. Történt egyszer is, a suliban azt kérdi az egyik gyerek: — Hát te honnan hoztad a fát? — Milyen fát? — A buta pofát. Nagyon tetszett. Felger­jedt örömöm kivel oszthat­tam volna meg jobban, mint apámmal. Megkérdeztem: — Apukám, honnan tet­szett hozni a fát? Megmondta. Olyan alapo­san, hogy ülő gumóim egy hétig semmiféle fából ké­szült eszköz, szék, iskolapad érintését nem viselték el fáj­dalommentesen. Hát ezért kellett volna a kincs. Mert he, én gazdag va­gyok, talán az apám is meg­érti a viccet. Aztán kondás is szerettem volna lenni, a tülök és a ka­rikásostor miatt. A nyolcágú ostorfonást meg is tanultam Apám nadrágszíját hasogat­tam nyolcágúra. Ekkor kö­vetkezett életem fordulópont­ja, már nem nadrágszíjjal, ostorral vertek. Kincs A szülői meg nem értés búskomorrá tett. A reám zá­porozó sok bánattól ronggyá ázott a lelkem, összecsomó­sodott, görcsös lett. A leg­jobb görcsoldó, ha az ember világgá kürtölheti a bánatát. De hogyan? Legyek festő? Ahogy az első lepedőt felda­raboltam, engem majdnem miszlikre vágtak. Egy napig szobrászkodtam, Kiemeltem a szerszámos lá­dából a hidegvágót és más kő nem lévén közel, megfarag­tam a betonvályút. A víz nem állt meg többé a vályú­ban. A hidegvágóért hidegre vágtak. A költészetből már keve­sebb bajom származott. Tör­ténelemórán remekeltem: „Cérnaszálon csüng a sátor Alatta az elefánt ámbátor”. Nem a versért kaptam a pofont. Tanárom szerint ket­tőt érdemeltem, mert pima­szul fittyet hánytam István király államalapítására, Ez a tanár dettó az apám. sem­mi megértés. Az iskola előtt a téren vándorcirkusz verte a sátrat, persze, hogy jobban érdekelt attól, mit csinált Ist­ván ezer éve. Egyébként az ámbátorért — miután a ta­nár felolvasta a verset — a srácok kiröhögtek. Fájt. A költő abban a pil­lanatban elveszett bennem. Pedig volt tehetségem, A sátor rímpárját az ámbátort, röpke félóra alatt találtam ki. Ezekután hosszú ideig már se-mmi sem akartam lenni. Voltam földműves, favágó, kőműves, segédmunkás, ko­vács, programozó, normás, va­gyok újságíró. Hogy mi szeretnék lenni? Mélyépítő? Ügy gondolom, aki rengeteg gödröt ás, előbb- utóbb kincset talál. Egy fél­marék kincs momentán na­gyon kellene. Szigorú hozzám a feleségem. Seres Ernő Ipar a földeken: őszi kép a gazdaság telep érői, amely már sokban hasonlít az ipari üzemhez. (Gaál Béla felvétele) Űszidttben Pátrohán O Akárhogyan vitatkoztam ma­gammal, megjárván kétszer is Pátrohán a Zöld Mező Ter­melőszövetkezetet: nem sza­bad nagy szavakat használ­nunk. csak a tények fontosak, a többi már úgyszólván sem­mi. Semmi? A gyönyörű ősz lombhullatta útjain járván egyre csak Dante sorai jutot­tak eszembe az Isteni Színjá­ték utolsó énekéből: Ö, bol­dog Magyarország, dolgos, szép népedet dicsérem én! S ugyan, miért is kellene el­titkolni az öröm, a jóérzés hangjait? Az úgynevezett ku­tató, fürkésző, nehéz ember­nek tán nem adathat meg a tiszta ég egy darabja? Azt mondja a krumliválo- gató soron Fodor Bertalanná: — Azelőtt az volt. amit loptunk. — Mikor volt ez az aze­lőtt? — Hát Czine előtt. — Hány éve? — Olyan tizenegy—tizen­kettő. Nehéz idő volt. És ember akár ne is higy- gye, vannak emberek, akik visszasírják azokat a lopós időket. Holott ma az asszo­nyok is megkapják havonta a háromezer-ötszáz forintjukat, ha ledolgozzák rendesen a munkaidőt. Pedig a kézi válogatószalag túlságosan nem is lényeges: asszonyi kezek korrigálják azokat a hibákat, amelyeket a krumpliválogató-sor itt-ott el­követ. Két holland. Tartus tí­pusú válogatógépe van a szö­vetkezetnek, egy-egy napon­ta 20—25 vagon burgonyát szortíroz. A gépsorok egyik ke­zelője Matyi István nyugdí­jas. — Mennyi a nyugdíja, Pis­ta bácsi? — Ezernyolcszáz. Mond­ták a családban, hogy ne men­jek már dolgozni, de hát munka. nélkül mij ér az em­ber? Két családom különben is kirepült már. Két vénség gyürmölje otthon a napokat semmire? — Mikor lépett be a szö­vetkezetbe? — Az ég se tudja ponto­san. Volt tizenkét hold föl­dem, s minden hozzávaló. Amikor hívtak bennünket befelé, a szalmakazalba búj­tam. Három hétig éltem ott. Három hét! A végefelé már csak sírni tudtam: kell ez az emberi léleknek? Jöjjön a sors. — S jött a sors? — Jött, amióta Czine Fe­renc az elnök. Azelőtt nem igen volt jó sorsunk. — Nem sajnálja a tizenkét hold földjét? — Én? — Hát magától kérdeztem. — Én nem akarok többé szalmakazalban aludni. Van nekem paplanos ágyam, olaj- fűtéses házam, fürdőszobám, miegymás. Még ennek a gép­nek a kezelését is megtanul­tam vén koromra. — A kapcsolótáblán orosz szövegek vannak. Tud oro­szul? — Kripróbált dolog. A hol­land kapcsolórendszer túlsá­gosan kicsi volt, kicserélték oroszra. Se a hollandot, se az oroszt elolvasni nem tu­dom, ha magyar lenne a fel­írás, azt is csak szemüveggel. De a jó emberek itt megmu­tattak mindent, minek kell már akkor ahhoz szemüveg? Különben a dolgozó munkás ujjai odatalálnak mindig, ahová kell! Ha a kapcsoló­gombra, akkor oda. Tévedés nélkül. Mindig pontosan. Elbúcsúzván tőle, még ütá- ”núnk ■szól’!' — Szóljanak már az elnök elvtársnak, hogy a nyugdí­jon kívül megadja-e a napi százhúsz forintot, vagy se. — Megígérte? — Meg, meg. De papír még nincs róík. — Ha megígérte, biztosan úgy lesz. — Nemhogy úgy lesz, úgy van — mondta Czine Fe­renc mosolyogva, miközben az elnöki irodában azt a fa­lon lógó kilenc oklevelet né­zegettem, amelyek mind Czi­ne elnökségi idejéből szár­maznak. Azt szokták mondani, a gazda szeme hizlalja a jószá­got. Igencsak jól hizlalta az elnök, ha ez a hatezer-há­romszáz hektáros gazdaság a múlt évben huszonhárom- millió tiszta nyereséggel zárt az ötvennégymillió forintos bruttó bevétel mellett. — Most sem fogunk rossz évet zárni — véli Berencsi Ferenc elnökhelyettes. — Tíz­milliót fejlesztésre fordítunk. A gazdaságban dolgozó egye­temi és főiskolai végzettségű szakemberek száma huszon­három főre növekszik. De ezek csak adatok. Van né- künk például egy olyan em­berünk is, akit az országban egyszerűen már csak úgy hívnak: a szántómester. o A szántómester Lakatos András, aki országos első dí­jat nyert. A termelőszövetke­zet nevelte őt, most 31 éves és vezetőségi tag. MTZ—80- as erőgéppel dolgozik s a jövő évben Csehszlovákiába utazik a gépével a KGST „versenyére;- V W , G v... —.,Pgi a ren)pny;?i,jt aib9,. — Az Andrással kapcsolat­ban? — Hát. Róla van szó. — Hetvenkilencben föltét— len megnyeri a KGST szán­tóversenyét — mondják. — Aztán még többet. Mert ha ez valóban sikerül neki, ak­kor megyen a világverseny­re, amelyet majd Írország­ban rendeznek meg. Pátroha fiának ott is győzni kell. o Lám, mi történt. Semmi más szándékom nem volt Pátrohán, csak­hogy Czine Ferenc elnökről írjak egy emberi portiét. Jó hírét hallottam, tiszta ember­ségét tapasztaltam, s róla mégis alig esett szó. De vajon lényeges ez? Nincs-e benne az egész otta­ni jó légkörbenco, maga? Ho­gyan is írta Dante az én felü­letes fordításomban: Ö, bol­dog Magyarország, dolgos, szép népedet dicsérem én! Galambos Lajos A Taurus Gumigyár ibrányi üzemében 1976. október 4-én készült el az első gumimat­rac. Ismeretes, hogy e ter­mék jó minőségével megáll­ja helyét a világpiacon és igen kelendő cikk. Azóta is naponta százával készülnek a szebbnél szebb mintájú és a vevők kívánsága szerinti fa­zonú matracok. Nemrég el­készült az egymilliomodik mintás matrac. Képünkön: jelenleg a széles matracok készülnek a gyártó soron. Hammel József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom