Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
Az élő Krúdy D annak jubileumok, amelyek nem annyira az ünnepelt iránti megbecsülést fejezik ki, mint inkább az ünneplők lelkiismeretét igyekeznek megnyugtatni. Szerénytelenség és elbizakodottság nélkül mondhatjuk, hogy Krúdy Gyula centenáriuma nem ilyen ünnep. Nem arra alkalom, hogy legalább egy pillanatra ráirányíthassuk a figyelmet, nem az elfeledésből, a homályból kell kiemelnünk alakját, s műveiről sem kell lefújnunk a port. Olyan körülmények között emlékezhetünk rá, amikor jó másfél évtizede egyre terebélyesedő reneszánszának lehetünk tanúi. Szinte a szemünk előtt nőtt klasszikussá, de anélkül, hogy közben elérte volna a klasszikusok nem ritka tragédiája. Azoké, akiknek a művei reprezentatív sorozatokban, aranyozott gerincű kötetekben sorakoznak a könyvtárak polcain, akikről bőven szólnak a lexikonok és az irodalomtörténetek, de akiket már senki sem olvas. Krúdy úgy lett klasszikus, hogy közben élő író maradt. Sőt, olvasótábora most szélesedett ki igazán. önkéntelenül iá" fölmerülhet itt a kérdés, vajon mi áll ennek a növekvő érdeklődésnek a hátterében? KFÚdy művészete nyert új értelmet változó korunkban, vagy az olvasóközönség ízlésének alakulása hozza magával törvényszerűen, hogy időnként a régi kedvencek helyére vagy azok mellé új csillagok kerülnek? Már csak azért is szembe kell néznünk ezekkel a kérdésekkel, mert hosszú időn át úgy könyvelte el nemcsak a köztudat, hanem az irodalomtudomány is, hogy Krúdy a kevesek írója, a vájtfülűeké, az irodalmi ínyenceké. Sőt, nem egyszer úgy emlegették, hogy valójában csak az írók írója volt, vagyis mindig inkább csak az írásművészet különleges értői, a céhbeliek olvasták, mintsem az igazi olvasók. A legutóbbi két évtized könyvkiadási adatai egyértelműen cáfolják ezeket a legendákat. Krúdy művei olyan hatalmas életműsorozatban, és sorozaton kívül is olyan sokféle kiadásban láttak napvilágot, s fogytak is el legtöbbször meglepő gyorsasággal, hogy ma már aligha nevezhető a kevesek írójának. Népszerűsége még csak fokozódott, mióta sajátos világa a színpadon, a televízió képernyőjén és a filmvásznon is megelevenedett (A vörös postakocsi, Rezeda Kázmér szép élete, A hírlapíró és a halál, Napraforgó, őszi versenyek, Szindbád). Jó volna tudni, kikből is tevődik össze Krúdy mai, növekvő olvasótábora. Kik vásárolják könyveit, kik olvassák? Csak azok, akik valamiféle nosztalgiával a múltat, a századforduló korabeli Magyarország színeit és ízeit keresik az irodalomban? Valószínűleg azok is, de egészen bizonyos, hogy nemcsak azok, hiszen ez az idősebb generáció törvényszerűen egyre fogy, Krúdy olvasói pedig közben szaporodnak. De sok más tény is bizonyítja, hogy a felnövekvő fiatal nemzedékek soraiban legalább annyi olvasója akad, mint az idősebbek között. Mint minden igazán nagy formátumú egyéniségé, Krúdy vonzása is sokféle elemből tevődik össze, így helytelen lenne egyetlen okra visszavezetni az iránta megnyilvánuló mai növekvő érdeklődést. A vonzalom legfőbb forrása és ösztönzője azonban vitathatatlanul magában Krúdy művészetében keresendő. Művészetében, amely nem halványult az időben. Még az átmeneti elfeledtetések sem ártottak neki. Ellenkezőleg, mindig színesebb, gazdagabb, sokarcúbb lett. Űj és új elemekkel telítődött, s egyre teljesebb értelművé vált. S közben az is kiderült, menynyire modern Krúdy művészete. Az első pillanatban ez sokak számára talán meglepően hangzik. Nem is csoda, hiszen annyian és annyiszor nevezték őt megkésett romantikusnak, impresszionistának, a félmúlt melankolikus hangú énekesének, a tegnapok ábrándos ködlovagjának, hogy prózánk nagy megújítóját sokáig nem vettük benne észre. Csak az utóbbi időben kezdjük igazán felismerni, hogy a századelő magyar irodalmában alighanem ő tette a legnagyobb lépéseket a modern apika útján, hogy az ő sajátos művészete mutatja a legtöbb párhuzamosságot a XX. századi európai próza sokat emlegetett vívmányaival. A kortársi olvasók egy része — éppen újszerűségénél fogva — némi idegenkedéssel fogadta Krúdy művészetét. Sokan nem azt látták és értékelték, ami új volt benne, hanem azt panaszolták fel, ami hiányzott belőle. Még kritikusai is a cselekmény vérszegénysége miatt marasztalták el gyakran, s közben nem vették észre, hogy ennek a ködlovagként félmúltban élő, látszólag visszafelé tájékozódó írónak a tollán a XX. századi modern regényforma sajátos magyar változata született meg. A mai olvasó a legutóbbi évtizedek irodalmi élményei alapján, de a szélesebb közönség talán még inkább a film tapasztalatain nevelkedve, jobban ráhangolódott Krúdy művészetének befogadására is. Egyéb tényezők mellett valószínűleg ez magyarázza növekvő népszerűségét, teszi érthetővé kibontakozó mai reneszánszát. S zerb Antal már 1934-ben irodalomtörténetünk nagy adósságának 'nevezte Krúdyt. Azóta sokat törlesztettünk ebből az adósságból, s ha van is még mindig leróni valónk,) születésének centenáriumán nyugodt lelkiismerettel tiszteleghetünk emléke előtt. Nem kell ébreszteni, még újra felfedezni sem. Életműve szerves és eleven része klasszikus irodalmi örökségünknek. Katona Béla SZINDBÁD SZÁZ AD II 1878. október 21-én Nyíregyházán született Krúdy Gyula. Századik születésnapja alkalmából közöljük két oldalunkon dr. Katona Béla főiskolai docens összeállítását Krúdy müveiből, valamint a kortársak és utódok róla szóló írásaiból. Juhász Gyula: Krúdy Gyulának Gordonkahangja sírvavigadásnak Mesélsz nekünk igaz magyar mesét, Hogy megszépül szavadra mind a bánat S tündéri távlat lesz a messzeség. Mágus szemeddel múltból feligézed Az elporlott víg gavallérokat És mosolyognak újra régi szépek, Kiket már csöndes, vén őskert fogad. A te szavadra, édes bús szavadra Sírjából támad a vörös apát És fölharsog holt magyarok haragja És újra zúg az ősi, szittya vád. Te simogatod hangod bársonyával Megint életre Zoltánkát, szegényt És Júliát, selyemben és topánban S magyar múltunk sok bús kísérteiét. Mesélj, mesélj, duruzsolj és dörömbölj Magyar szemöldökfánál magasabb, Mesédre hadd csituljon és örüljön A magyar árva, aki csonka, rab. Gordonkahangján sírvavigadásnak Csak mondj tovább igaz magyar mesét, Így vége lesz tán majd áz éjszakának S hajnalra pirkad majd e szürkeség! Vallomások a szülőföldről Első kiadósok címlapjai Csak otthon lehetnék mostan. Hazavágyom szívemből, haza, ahol csak boldogság van, s szelíd örömök, olyanok, melyek nem hozzák erősebb rezgésbe a szív húrjait ... Miíyen szép lehet otthon az ősz. A méla napsugár enyhén csillan meg az ősziesen tiszta októberi levegőben. Hosszan utazik a pókfonál s csend, józan nyugalom van az egész tájon. A vén eperfák levelei zizegve simulnak le a földhöz, zizegve, csendesen, hervadtam Ah, hogy meglep néha a honvágy! Haza! Haza szeretnék menni: otthon maradni, s boldognak lennil... Járnám a mezőket, a deresedé tarlót délutánonként, hol megrettenve fut a tapsifüles nyúl, vagy ülnék otthon a nyitott tornácon a nagy székben s mélán álmodoznék a boldogságról, amelyért futok egész életemben, amit nem fogok megtalálni soha, csak otthon, ott, hol szeretnek, ahol örülnek, mikor látnak. (Levél haza. Debreceni ellenőr. 1895. okt. 15.) Talán elvesztem valahol ezen a tájon, amidőn tíz év előtt utoljára jártam erre? Talán egy másik ember élt a messzi idegen városban, akiről csak hittem, hogy én vagyok? Az igazi lényem itt maradt a Nyírségben, fűzfák, nyírfák, búskomoly tájak és nádasok között; az nem mozdult el a kertek alatt kanyargó gyalogösvényről, a szilvafák hamvas árnyékai alól, a nádból vert kerítések alatt men- degélt és együtt fütyörészett a széllel?... S ugyanazért nem öregedett meg olyan gyorsan, mert újholdkor nem nézett a háta mögé, beszélgetett a vadvizekkel, a sunyin lappangó őszökkel, napraforgó magját rágta és együtt repdesett lelke a gondtalan, vidám seregélyekével?... Itt maradt a szívébe nőtt tájakon, mélázó őszökben, érzelmes kertekben, dalokra emlékeztető lugasokban, igénytelen életet prédikáló borházakban, hosszú estéjű portákon, a temetőkben pihenő öregek körül... Igen, ő az, aki megmaradt azok mellett, akik szerették és nem keresett új, múlékony pásztortüzeket a messziségben, nem futott hidegfényű lidércek után, eldugta a fejét a párna alá, mint a vad madár a szárnya alá, midőn éjjel nagyravágyó gondolatok látogatták meg, keresztet vetett, ha a boszorkány hivogatását hallotta a kukoricás sóhaj tozásában, megtartotta a virágvasárnapokat és a szüreteket, az éjszakai nyugodalmakat és a böjtöket, a régi erkölcsöket és szívhangokat... (N. N.) „Már megint otthon vagyok. Miért térek én mindig, mindig haza, kísérteni girbegurba utcás kisvárosomba, járkálni a patak partján, pitypángból fonni koszorút és aztán végigkullogni azon a temetőn — és milyen nagy temető ez, — hol minden sírdomb egy-egy emlék, az én emlékem, amit eltemettek mélyre az élet szelei? És ezek az emlékek eljönnek, egyenkint és sorban s míg rajongva átölelem őket, sírni kezdek s érzem, hogy ismét úgy szeretlek, mint egykor szerettelek, tavaszi napsugár!” (Ifjúság) Nagyon sokat köszönhetek én Nyíregyházának. Az emberre és különösen az íróra egész életének kialakulásában a legnagyobb hatással van az a légkör, ami első fiatalságának éveiben körülveszi, azok a benyomások, amiket ekkor magába fogad. Bizonyos, hogy én sem lettem volna az, ami vagyok, ha történetesen nem a Nyírségen élem ifjúságomnak ezeket az éveit. Negyedszázadja, hogy elkerültem onnan, de ma is úgy érzem, hogy majd minden írásom ott gyökerezik a nyírségi földben. Ha pedig azokra az emberekre gondolok, akiket valaha ott ismertem és akik talán nem is élhettek volna másutt, mint a Nyírségen — úgy érzem, hogy adósuk vagyok, mert még mindig nem írtam meg azt a regényt, vagy rajzot, ami méltó emléket állítana alakjuknak... Egyetlen vágyam van, szeretnék újra nyíregyházi újságíró lenni. — Ezt pedig ne úgy értsd, hogy csak azért szeretnék újra nyíregyházi újságíró lenni, mert amikor az voltam, egyszersmind 20 éves is voltam. Nemcsak az ifjúságomat vágyom vissza, de a nyírségi földet, a nyíregyházi életet is. Most, öregedő fejjel is szeretnék oda visszakerülni. Egy kis ház a Sóstói úton, esetleg a Szarvas utcán, egykét jóbarát, csendes, nyugodt élet: ez minden, amire vágyom... (Beszélgetés a Nyírvidék munkatársával. Krúdy világa) Ezek a könyvek éppen úgy jelentik a régi Nyíregyházát, mint akár a város múzeumai. Műveimben, regényeimben csaknem a város százesztendős alapításának éveitől foglalkoztam Nyíregyháza történetével, az itt született, itt élt emberek regényeivel, tanulságos históriáival. Engedjék meg nekem, hogy szerénytelenség nélkül emlegessem, hogy könyveimmel, írásaimmal a helybeli polgárság hallatlan erényein kívül: én is hozzájárultam ahhoz, hogy Nyíregyházát úgy emlegetik manapság, mint a magyar városok mintaképét. Ennek a városnak voltam írója, mióta első regényeimet, elbeszéléseimet írni kezdtem. Az én olvasóim soha sem kérdezték: hol születtem? Minden írásomból kitűnik, hogy nyíregyházi vagyok, aki büszke származására. Harminc esztendeig mindig Nyíregyházáról írtam és szülővárosomtól soha sem kértem semmit a szereteten kívül. (Levél Nyíregyháza város közgyűléséhez 1928-ból.) KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. október 22. Q „ENNEK A VÁROSNAK VOLTAM ki ÍRÓJÁT ITT SZÜLETETT KRÚüY GYULA Í&78.gkt6reb> HÁlAs HEGEM LEKERES SB1# NYÍREGYHÁZA város lakossága 1060 . MÁJUS V2«
