Kelet-Magyarország, 1978. szeptember (35. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-03 / 208. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. szeptember 3. o Pék Pál: Nyárközép í. Háttal még a végső éjnek ülök a lépcsőn s fúj a szél De itt a kút és itt a hárs is — Elmúlásról ki beszél? 2. Falak lobognak mint a vásznak s mit kitapintok: asztal szék Ha ég zuhant én oda buktam s csak ágbogak és sziklarés 3. Mert aszály zaklat napom csöndje nyarak merülnek fogy az út — Madaram kő s szárnyas arcok röptébe vissza sose jut Apáti Miklós: Búcsú És akkor a végén, a búcsúzásnál: eljő a legszomorúbb eső, besötétül az ég, darumadarad mondd, hova búvik? Most ezt' az esőt énekelem neked, szemed hiába süt, nem bír súlyos jellegeinkkel, nem üt át rajtuk színes mosolyod. Várunk még valamit? Az eső múltán megyünk tovább, de olyan egyenletesen bőg az égben az idő, hogy reménytelen eljutni innen valahová, de várunk. Nyugodt, kialudt most a szemünk, a szívünk. Bent is, a szívben is esik az eső. Megint csak búcsúzunk, így igaz, kedves. Boszorkány-arccal behajol az ajtón az idő, s kérdi: kell valami még? Vasárnapi fotó tötte annál, semhogy meg tudjon szólalni. — Lesz házatok? — kérdezte végül. — Persze, lesz. — Még ezen a nyáron? — Hát azt nem tudom. Lehet, hogy még soká. Majd örökölni fogunk a nagymamitól, azt eladjuk, és abból vesszük a vikendházat. Csak megy föl az áruk. Évről évre drágább az ilyesmi. Rémes. — De hát ahhoz a nagymamádnak meg kell halnia — mondta piros arccal Feri. Zita csodálkozva nézett rá. Madár melle megmozdult a kicsi trikóban, ahogy odafordította a fejét. — Mindenkinek meg kell halnia. Erre lehet számítani. Feri nem tudott mit mondani, bólogatott, mintha értené, miről van szó. Talán értette is, és ezért nem tudott mondani semmit. — Itt vagyunk — állt meg Zita a 72-es számú kabin ajtajában. Leguggolt, a nyakában lógó kulccsal kinyitotta a nem éppen kicsi Tutó-laka- tot. — Várj meg, hamar elkészülök, azután jöhetsz te is, és megyünk a napra. Mintha várkaput őrizne, Feri olyan komolyan állt az ajtó elé. Egy hét is eltelt, vagy talán még több. Zita már megmeghívta hozzájuk Ferit, és Feri megtanult tizenöt dátumot. Azért ennyit, mert a nyolcadik festő élt még, s így a neve mellől egyelőre hiányzott a vonatkozó évszám. — Ez él még! — csodálkozott Feri. — Az nem baj. Annyival is könnyebb a dolgod — válaszolta Zita. — Csak egy dátumot kell megtanulnod. Bejött Zita mamája, és tereferesüteményt tett eléjük. — Parancsoljatok. — Köszönöm szépen, de én ezt nem szeretem — mondta Feri. — Mit szeretsz? — Ilyenkor a zsíros kenyeret! Zita mamája szótlanul ment át a nagyszobába, rózsaszín pongyolája úgy úszott utána, mint egy fakuló királynői palást a kelléktárból. Csak akkor jött elő megint, amikor Feri az ajtóban állt menésre készen. — Mielőtt elbúcsúznánk, kisfiam, arra szeretnélek kérni, hogy ezután ritkábban gyere, mert megkezdődött a gimnázium, és Zitukának meg kell alapoznia a nevét. Sokat kell tanulnia. — Nekem is kell tanulnom — mondta értetlenül és mosolyogva Feri. — De neked sokkal kevesebbet, mert csak iptanos vagy — érvelt Zita. — En pedig gimnáziumba járok! Feri elvörösödött, az arcáról eltűnt a mosoly. — Jó — mondta és kifordult az ajtón. Zsebbe dugta a két öklét és futott. Forró ökle megérezte a papírt. Kivette és vigyorogva összetépte. Még huszonhat dátum volt rajta. Nagycserkesz ve. így lehet már vagy száz éve, ha nem több. A Nádasi bokor megint más. Tágasabb, levegősebb, a kertek végéig alig lehet ellátni. Márföldi Józsefek háza környékén. Kanyarog az út, egy ház még és mögötte semmi, mintha a világ végén volnánk. Jó itt — mondja Márföldi néni. Negyvenkét éve ebben a házban lakik. Mosolygós, szelíd asz- szony, gyorsan megbarátkozunk, már fiáról, a tsz gépkocsivezetőjéről, menyéről, a tsz könyvelőjéről beszél, meg unokájáról, akik itt maradtak velük a nagy házban. Az öregeknek elég a kicsi ház, este a fiatalok bevásárolnak a faluban, hozzák, amire naponta szükség van, a többi megterem a kertben, a ház körül. Márföldiék esténként még szlovákul beszélgetnek, de ha a fiatalok nincsenek itthon, akkor egymás közt csak régi nyelvükön szólalnak meg. Szeretik a csendet, a nyugalmat, soha nem vágytak el innen. A Cigánybokor már akkora a főutca két szembenéző házsorával, mint egy kisebb falu. Gyönyörű, rendezett porta a Kordován Andrásnéé. Dühös kutyák csaholnak az idegenekre, vigyázzák a birtokot. Három udvart számoltam, egyet elől a hosszú háznál, gyeppel, virággal, mögötte a puszta földest— ez áz állatoké, s ütáná a termő kert kezdetét. Vadas bokor — nevéhez hűen — valamivel vadabb, mint a többi, zordabb, kevésbé szabályozott, mint a szomszédja, özvegy Kiss Gábornétól azt kérdezem, nem fél-e itt lakni ezen az isten háta mögötti pusztaságon? Mitől félne — kérdez vissza — nincs itt semmi, amit elvihetnének, csak a ház, meg a kis föld. Magyar György családja a Magyar bokorban lakik. Harminchét családot számol össze a településen, mely híven őrzi az egykori építkezési formát. A nagy család rendszerint együtt marad, az apák örökébe a fiák lépnek, mindeddig kevesen mozdultak innen. Ezek a bokrok ma még nagyobb részben úgy figyelhetők meg, ahogy annak idején kialakultak. A legtöbben középen volt egy kút, ez volt a társadalmi élet középpontja is. Ott gyűltek össze esténként vecserkázás- ra, ott beszélték meg, melyik háznál mikor lesz tollfosztás, kenderdörzsölő, vagy kukoricahántás. Idegen legény nem tehette be a lábát a másik bokorba, s ha végképp nem bírt elszakadni a lánytól, akit szeretett: némi kis italfélével meg kellett vesztegetnie a helyieket. Csak itt lelhető fel a zöld csütörtök hagyománya: húsvét előtti csütörtök este azok a legények, akik előtt egy lány igen büszkének mutatkozott, elvitték a lányos ház kiskapuját — akkor állítólag nem megy férjhez. Népművészeti hagyományaik közül a legelevenebben a bokrok lakóinak néptáncai maradtak meg, ezeket Adatni István, Smilek József már a tv-ben is bemutatta, Cseh Jánosné és Juhász Andrásné közreműködésével. Q község lakóinak megélhetése a helyi Kossuth Tsz-ben biztos; a jól gazdálkodók közé tartozik. A helybeliek alig tíz százaléka jár el másfelé dolgozni. Jellemző, hogy szinte nincs értelmiségi rétege a falunak: a diplomások 90 százaléka a városból jár ki, s ezáltal kívülálló is marad. További jellemzők, melyekről Dragony János tanácselnök és Kovács János iskola- igazgató számolt be: bölcsődére nincs igény, az óvodát sem mindig használják ki, az iskolás gyerekek ma már mind korszerű feltételekkel rendelkező iskolákban tanulnak — a körzetesítés óta. öt cigánytelepből négyet felszámoltak, s az is jellemző, hogy 1963—73 között 63 családot büntettek meg engedély nélküli lakásépítésért — csak a központban szabad építkezni. Akkor is építenek, ha tilos, mert telik házra-bütetésre: a belterületen 1 szarvasmarha és 5 sertés van átlagban minden portán, a tizenhét tanyán ennek átlagosan a kétszerese. Közel kétezemégy- százan laknak Nagycserkeszen, amelynek tanyáira hosszú távon a pusztulás vár — de amelynek központja a felüljáró elkészülte óta egy lépéssel közelebb jött a városhoz. Ezt tapasztaltam, míg Molnár doktor végigjárta körzetét. BE. jBf l| llatorvos-inasnak szegődtem egy nap- ra Nagycserkeszen. Alkalmi állásom- nak semmi köze nem volt ahhoz: sze- retem-e vajon az állatokat, vagy nem, sokkal inkább ahhoz, hogy a véletlen úgy hozta: dr. Molnár Mihály „segédjeként” gyorsan, egyszerűen és az újságíró személyét általában kísérő feltűnés nélkül járhattam be a nagy kiterjedésű bokortanyákat. Munka- megosztásunk így alakult: a doktor úr végezte a feladatát, s ezalatt én körülnéztem, beszélgettem, hogyan is élnek ezen a tájon az emberek. A falu története szorosan kapcsolódik a megyeszékhelyéhez — egészen 1952-ig. Akkor alakult meg az önálló községi tanács s a falu a század végére ismét Nyíregyházához fog tartozni. Aki még nem járt Nagycserkeszen, bizonyára meglepődne, ha magát a falut keresné. Egyedi, semelyik más faluhoz nem hasonlítható települési szerkezet jellemzi. Két ház volt mindössze a falu, ott, ahol most a község központját találjuk. A Bundás és a Sipos bokor — ebből a két tanyából nőtt össze a korábbi Nyírcserkesz. A főúttól két oldalra egy 15 kilométer átmérőjű körzetben tizenhét kisebb-nagyobb bokortanya húzódik a fák mögé. Valamikor fásabb, erdő- sebb lehetett a táj, azt mondják, vadászok cserkésztek a sűrűben — talán innen a név. A bokrok neve is beszédes, némelyiket jómódú gazdájáról, a másikat lakói foglalkozásáról, vagy éppen a jellemző tájról nevezték el. Több, mint kétszáz éve, 1753—54-ben fogadták el a Békés megyei szlovák származású jobbágygazdák gróf Károlyi Ferenc meghívását: költözzenek Nyíregyházára és környékére. A megye közepén, jó kereskedelmi útvonal ménjén a gazdálkodásra, állattartásra kiválóan alkalmas földeket foglalták el. Már kezdetben mód szerint rétegződtek, a mai Nagycserkesz határában a jobb módú középparasztok telepedtek le. Túl gazdag sem volt közöttük, nincstelen sem. A Bánszkyak, Csernyikek, Hornyákok, Gyurcsánok, Turcsányok, Sajbenek, Poka- reczkiek és Tomasószkiak makacs szorgalommal dolgoztak és takarékosan éltek, volt egy házuk kint a tanyán, ahol gazdálkodtak, s volt egy bent a városban, a Pacsirta, a Mező, a Víz, a Búza utcán, vagy a környékén, ahol megszálltak, ha piacolni mentek, ahol a vasárnapi istentiszteletre átöltöztek, s ahová bekötötték a lovat, ha a gazdakörben szórakoztak. Mi a faluközpontban kezdtük kőrútunkat, Hrotkó Viltnoséknál. Hatalmas porta, élőkért, nagy gazdasági udvar, a ház mellett akkora nyári konyha, hogy kisebb lakásnak is beillik. A férj a tsz-ben dolgozik, gépen, az asszony nemigen tudna munkát vállalni, de dolgozik otthon is eleget, a tehenek, disznók körül. Két gyerekük van, a kislány most megy harmadikba. Ö meséli — míg fő a kávé —, hogy szlovák nyelvet tanítanak nekik az iskolában, s őt is beíratták. Szülei nem beszélik a tirpákok nyelvét, de úgy hallották: segít majd a későbbi orosz nyelv- tanulásban. Nem hagyományápolásról van tehát szó, hanem inkább praktikus okokról. Frecska Istvánék háza egyike a legszebbeknek a főúton. Három szoba, külön egy kis szoba a tizenkét év körüli kislánynak, a legdivatosabb gyermekgamitúrával berendezve. Színes csempés fürdőszoba, mintás csempés előszoba — halinak is nevezhetnénk — csíkozott ajtóüvegek. Ez utóbbira sokáig vártak, végül Tokajban sikerült megvenni. Minden ragyog a tisztaságtól, minden darab a legmodernebb, s mégsem tűnik kirakatnak, ami a jómódot hivatott kifejezni, inkább kényelmes otthonnak. Ebben a családban az asszony dolgozik — az óvodában — a férj, azelőtt a tsz agronómusa, infarktusa óta leszázalékolt nyugdíjas. Űttalan utakon járunk, a Bánszki bokorban Bánszki Andrásékat keressük. Ke- vésszavú idősebb asszony jön elő a hangos köszönésre, csak a feltétlenül szükségeseket beszélik meg az orvossal. Nézem a portát: a kapunál elől a bejáratnál, ahol másutt a ház van — itt a disznóól — de két ház is van a telken, az egyik afféle nyári lak a másik külön is körülkerítve, fák mögé rejtőzKM Pihen a komp, kikötötték... (Elek Emil felvétele.)
