Kelet-Magyarország, 1978. szeptember (35. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-24 / 226. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. szeptember 24. 0 VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Makrisz Zizi: Olasz kisváros Inasok, segédek Három inassal, azaz tanonccal és egy segéddel dolgozta­tott a hajdani kovácsmester. A szakma tanulására szegődött fiatalok már hajnalban verték a vasat, hogy a később érkező segéd úr — majd közvetítve a mester is — elégedett legyen a munkával. Az ellenőrzés eszközeként az üllő szolgált. Ami­kor a segéd úr reggel bement a műhelybe, első dolga volt, hogy ráült az üllőre. Ha elég melegnek érezte, engedélyt adott a reggelizésre. Ha nem? Szidás, káromkodás, esetleg rúgás, vagy pofon következett. Aszerint, hogy milyen kedve volt a mester személyes megbízottjának. A fiatalok végül is megelégelték az oktalan szekatúrát és egy ugyancsak fur­fangos változatát eszelték ki a lázadásnak. Az üllőt leemel­ték a helyéről, a tűzön jól felforrósították, aztán visszatet­ték. .. A tréfa túlságosan jól sikerült. A segéd úr napokig nem ment be a műhelybe, beteget jelentett. Annak idején Balogh úr­tól, az öreg kovácstól hallot­tam ezt a történetet, aki mellett jómagam is inaskod- tam egy ideig. Pedig a tanu­lóélet akkor sem volt majá­lis. Üttette velünk a vasat a „Samuval” ő is — sokszor ha kellett, ha nem — reggeltől estig. A legnehezebb időszak az első év volt, amíg be nem vonultak az újoncok, mert akkor már inkább ők voltak soron. Aki kiszolgálta az évet és kibírta, annak már le­hetett némi reménye, hogy legálisan is hozzáférkőzhet az igazi szerszámokhoz, s egyáltalán megkérdezhette a segéd urat erről-arról. Főnyereményt ütött meg az az inas, akit jó értelem­ben „kifogott” magának egy hozzáértő, tekintélyes szaki, s ott maradhatott mellette mindvégig. így húzódtam meg végül én is sokáig a szigorú, de nagy tudású Ferenczi János mester ár­nyékában, aki a vasasszak­ma legrejtettebb titkaival is megismertetett. Aki otthagy­ta, mert a nyakleves néha ott is megesett, később már irigykedett. A mindenki szol­gája inassereg végezte ugyanis a nemszeretem mun­kát; a trógerolást, takarítást. Változó élményeket ha­gyott a hagyományos avatás után a többi próbatétel: „Menj, kérd el a kanyarfú­rót, a nikkelezett szemmér­téket.” „Hozzál egy kis re­szelőzsírt.” „Keresd meg az útközben elvesztett fázist. ..” és így tovább. A sok idegen kifejezés között — sikattyú, kirnel, satu, cirkli, zechamel, reistock, blitzfogó, szuport, blandkerék, pajszer, dorni — persze nem volt nehéz „be­dobni” ezeket a félrevezető szavakat. S aki gyanút fo­gott és vonakodott, az ezért kapott. Aki ment, az meg ott húzta ki a gyufát, ahova küldték, a másik segédnél. Lótott-futott hát a szeren­csétlen tanonc. Talán azért is volt akkor inas a neve. • Közvetlenül az iskolai év­nyitó után nyitottam be a nyíregyházi 107-es számú Mező Imre Ipari Szakmun­kásképző Intézetben Bartha Dénes igazgatóhoz. A kor­mány 1969-ben kiadott, ha­tos törvényére hivatkozott, amely úgy fogalmazta meg, hogy sokoldalúan képzett, művelt szakmunkásokat kell képezni, hiszen a hatalmat gyakorló munkásosztály leg­főbb utánpótlási bázisa a szakmát tanuló fiatalság. S hogy ez mennyire így van, azt a jelenleg is kor­szerű intézet újabb beruhá­zásai is bizonyítják. Az új épületszárnyban — amelyet jövőre már át is adnak — egy kétszáz személyes le­ánykollégium, egy hatszáz adagos konyha és olyan tan­műhely lesz, amely újabb 315 tanuló alapképzését biz­tosítja. Az intézetben jelen­leg 32 szakmában 1760 tanu­lót képeznek. Tizenhat tan­terem, négy előadóterem, tornaterem, két kistanterem és tizenhárom szertárhelyi­ség áll rendelkezésre. A személyzet létszáma 124, közöttük ötvenkét tanár, negyvenkilenc szakoktató. Egyetemi végzettsége van ti­zennyolcnak, van egy gépész és egy villamosmérnök és négy üzemmérnök. Van ifjú­sági klub, tízezer kötetes könyvtár. A KISZ nem csak papíron van; tavaly meg­kapták a KB elismerő okle­velét. Megfelelő az érdekvé­delem is; minden tanuló tagja a szervezetnek. Az intézetben tanuló szak­munkásjelöltek az emelt színtű oktatás kereté­ben a közismereti tan­tárgyakból ugyanazt az anyagot veszik át, mint amit a gimnáziumok első-második osztálya ad. S aki tovább akar lépni? Két éve műkö­dik már az intézeten belül a szakmunkások szakközépis­kolája. Jövőre kerül sor az első érettségi bizonyítványok átadására. A három évfo­lyamon 313-an tanulnak, de ennél is jóval több a jelent­kező. Ugyanis, akik ezt el- végzik, azok bármely egye­temre jelentkezhetnek. • Búcsúzás után az intézet auláján át vezetett az utam. Körös-körül a diákok szép munkáját, a versenyeken nyert serlegeket és egyéb dí­jakat őrző vitrinek, a leg- jobbakról készült fényképúj­ság. S egy terítővei takart zongora. A portás készséggel válaszol: „Igen, itt rendezik a hangversenyeket. A Fil­harmóniát is meg szokták hívni. Ott, abban a szobában van a színes tévé és látja, itt a portán is van egy feke­te-fehér. Meg rádió is...” Felsorolni is sok lenne, mi minden könnyíti meg a szak­munkássá válást ebben az intézetben. S így van ez a többi Szábolcs-Szatmár me­gyei iskolában is, ahol Buda­pest és Borsod után — a legtöbb szakmunkást képe­zik. Számuk jelenleg 9300, és az idén háromezren szerez­ték meg a szakmunkásbizo­nyítványt. S jó tudni, hogy a végzett fiatalok szinte teljes számban a megyében, nagy­részt abban az üzemben, vál­lalatnál maradnak, ahol a gyakorlati ismereteket sze­rezték. • A mai szakképzésről be­szélgettem „éppenhogycsak segéd” fiatalokkal. Szalma Károly ács, Kiss László esz­tergályos, Sulyok Zoltán la­katos, Vonó István általános lakatos, Hegyi László tar­goncavezetői képesítést szer­zett. A friss „diploma” jól­eső árnyékában emlékeztek a tanulóéletre: — Nekem nem csak ács, hanem esztergályos szak­mám is van. Ha olyan tor­túrán kellett volna keresz­tül mennem, mint valami­kor, biztosan meggondoltam volna, hogy mégegyszer ne­kivágjak. Most újra ács va­gyok. . . — Én nagyon megszeret­tem az esztergályos szakmát. Igaz, minden lehetőséget megadtak rá, hogy kellően elsajátíthassam. Van is rá le­hetőség. Az idősebb szak­emberek is szívesen segíte­nek. — Szakoktatók, tanárok, könyvek, jól felszerelt tan­műhelyek. Nem is tudom el­képzelni. hogyan lehetne ezek nélkül. — Lakatosként végeztem, de már művezető vagyok. Sokan csodálkoznak is, hogy ilyen hamar, ilyen fiatalon. — Lehet, furcsán hang­zik, de nekem sokkal köny- nyebb dolgom volt tanuló koromban, mint most. Most tovább tanulok. Munka mel­lett akarom megszerezni a technikusi végzettséget. Ter­mészetesen a vasasszakmá­ban. .. — Én konzervgyártó szak­munkás vagyok és csak .úgy „hobbyból” végeztem el a targoncavezetőit. Nagyon szeretem a vezetés techniká­ját. Ha mód van rá — in­kább targoncázok. Közbe-közbe felelevenedik egy-egy inastörténet. — Dolgozik velünk egy idősebb szakmabeli, a Béla bácsi — mondja Sulyok Zoltán. — ö falusi kismes­ternél volt tanuló. Bizony vittek oda foltozni még éj­jelit is. Mondta is egvszer a mesternek, hogy ..minek vállalja ezeket a francos edényeket?” A mester ezt válaszolta:' „Csináld csak meg. úgy mint a többit, mert lehet, hogv holnap annak az asszonynak még kezet is kell csókolnod, hogy ide hozza a munkát!” — Talán túl jó dolga is van ma a szakmunkástanu­lónak? — Ki, hogyan fogja fel. Aki félvállról veszi, az meg­marad a segédmunkás szin­ten. Ezt a történetet például tanulságként mondta el Bé­la bácsi az egyik tanulónak, aki egész nap csak lógott, vagy zsebredugott kézzel mászkált a műhelyben. — Szerintem ma már nem lehet ócska viccekkel trak- tálni a fiatalokat, mert sok­szor így is kevés idő jut ta­nulásra. A szabadidő meg az általános művelődésre, szó­rakozásra kell a fiataloknak. — Nagyobbak ma már a követelmények. Vizsga után kész szakembereket várnak a munkahelyeken. — Aki odafigyel, az sok­mindent megtanulhat még egy szakmán belül is. Ép például — ha kell — gyalu­gépen. marógénen dolgozom, vagy éppen lakatosmunkát végzek. — A targoncavezetőnek sem dicsőség. ha munka közben lerobban a gép. — Aki szakmát akar ta­nulni. annak már nem kell megalázkodni. — hangzik az egyöntetű vélemény. Változott az idő, megváltoztak a feltételek, az emberek is. Valamikor az újdonsült segédnek — különösen, ha kisipa­rosnál, falun tanult — szabadulás után még tanácsos volt kézbe venni a vándorbotot, s elmenni világot látni, szakmai ismereteket gyűjteni. Ma már? Örülnek, ha marad. Sok he­lyen nem is kell a vándormadár. A szakmát természetesen meg kell most is tanulni, de mennyivel másként, mennyivel jobb feltételek mellett! A jól képzett fiatalok egyre inkább értő, tudatos művelői a gyors iramban fejlődő szakmai is­mereteknek. Hol vannak már a hajdani, rossz emlékű segéd­urak? Nincsenek féltve őrzött szakmai titkok, nem kell már „kanyarfúróért” talpalni a tapasztalatlan kezdőnek. A haj­dani inasélet keserű emlékeit pedig megszépíti az idő. A ko- paszítás, felavatás és egyéb megaláztatások ma már egyre in­kább csak mosolyra késztetik még a hajdani inaslegényeket is. Tóth Árpád Ideálok és ideák Fejezetek az értelmiség történetéből Az értelmiség helye, sze­repe, rendeltetése körül az értelmezések és az indulatok már-már kibogozhatatlan gubanca feszül. Sok a zavar, vita, félreértés. Ám egyvala­mit biztosan tudunk. Hogy az értelmiség hozza fogalmi s érzületi formára a társada­lom vezérlésének céljait és eszközeit. Hogy az értelmi­ség viszi át ezeket a célokat a társadalom nem értelmisé­gi tömbjének gondolkodásá­ba. Kultúrát teremt és to­vábbit, tömegeket tájékoz­tat, társadalmi azonosságél­ményt éleszt (vagy bont meg) fejlődési irányokat és arányokat véleményez, szak­szerű döntéseket készít elő. Sőt, a társadalom eszmei ve­zérlése és az eszmék társa­dalmi elfogadtatása terén is bele-bele ütközünk. Problémák és kérdések Az értelmiség fogalma csak a 19. században válik elterjedtté. Miért? Az értel­miségfogalom ott lett közke­letűen használatossá, sőt di­vatossá, ahol az értelmiségi csoportok hiánya szembeötlő volt. Poroszországban, Orosz­országban, Lengyelország­ban. Az utóbbi ötven év tör­ténete a fejlettebb kapita­lista és szocialista országok­ban a nem fizikai, ezen be­lül a széles értelemben vett szellemi munkafajták elő­térbe kerülését mutatja. Egy­úttal megindult az értelmi­ség-értelmezések lavinája. Mit szóljunk ehhez? Van értelmiség és van „modern” értelmiség. A ket­tő — feltehetően — nem azonos. Az értelmiségnek van tucat, ha tetszik, két tu­cat funkciója. Ezek aligha­nem más-más történeti ala­pon jöttek létre, más-más szükséglet kifejeződései vol­tak. Az értelmiséghez ta­pasztják az igazoló-tudomá- sulvétető és a kritikus-ellen­zéki attitűdöt. Bizonnyal egyik sem örök, s kiváltkép­pen nem egyértelmű. Jár­junk a dolog végére. Napjaink értelmiségének nincs ideáltípusa. Mert a szakbarbár scientist, a kelet­európai intellektuel, a tech­nika professzionistája és a kultúra sugallatos alkotója, a nemzetben gondolkodó ideológus és a társadalmon kívüli próféta, a tömegtájé­koztatás eszmetechnikusa és a szakapparátus szakbürok­ratája — „egyaránt” értelmi­ségi. Pusztán fogalmi operá­ciókkal, logikai osztályozá­sokkal és besorolásokkal nem tudom magam átvág­ni ezen a „gubancon”. Induljunk ki a történelemből Ha az értelmiség az a tár­sadalmi képződmény, amely a termelésszervezés és a tár­sadalmi együttműködés egyik mindenkori és megkü­lönböztetett felelőse, akkor az értelmiség története nem érthető meg a termelés és az együttélés mindenkori objektív és szubjektív kívá­nalmainak szemügyrevétele nélkül. Az értelmiségtörté­net: társadalomtörténet. Ab- •ban az értelemben, hogy ön­magán túli termelési és tár­sadalompolitikai irányulá­sok jelölik ki számára azokat a mezőket, ahol kulcsszerep­hez jut. Mint pap, írnok, mandarin, jós, költő, ta­nácsadó, bölcselő, költő vagy éppen szobrász. S ahonnan aztán befolyásoló­an visszanyúl, és nekilát egyre nagyobb mértékben, hogy maga jelölje ki magá­nak és a társadalmának mű­ködési elveit. Az értelmiség szakadatla­nul írja a maga s kora tör­ténetét Megírja a homéroszi eposzokban és az Udvari Emberben, a mitológiákban és a vallási intelmekben, a szonettben és a színjátékban, az alkotmányokban és a technikai felfedezésekben. És megírja dokumentumok­ban, amelyekben önmagával foglalatoskodik. Hol kímélet­lenül, hol túlkímélően. Mind­ez csöppet sem könnyíti az értelmiségtörténet írójának helyzetét. Mert nem ugyan­az, amit egy korszak értel­miségije önmagáról mond, s ami eközben ténylegesen. Mert nem feltétlenül azonos a tényleges helyzet és az, amit erről egy-egy későbbi korszak tudós értelmiségije tudni vél. Mert korszakon­ként változik, hogy ki mit tekint egyáltalán értelmisé­gi ténykedésnek. Mert maga az értelmiségtörténet nem egyéb, mint a szakadatlan visszavetítések és visszake­resések : az önigazolások, vagy éppen optimizmusok kibányászása. Amikor em­ber legyen a lábán, aki kü­lönbséget tud tenni egy kor­szak valósága, önképei s a későbbi korok vonatkozó — mindig értékelő — tudása között. Példával élve; ha a jobbágyság történetébe be­vonjuk a jobbágyok tudatál­lapotát és önismeretét, na­gyon valószínű, hogy ez az önkép nem fog ellentmonda­ni a tényleges helyzetnek. Nem így az értelmiségnél. Ennek sajátossága éppen az volt, hogy nem tényleges helyzetéhez és funkciójához igazítja önképét, hanem ép­pen önképéhez és önbecslé­séhez, társadalmi funkciójá­nak fontosságáról vallott fel­fogásához kívánja igazítani tényleges helyzetét. Ami pe­dig nem egyszerűen törté­neti kudarcok forrása, ha­nem olyan jelenség, amely a történetírót sújtja. Á tényleges fontosság Mert az önjellemző kordo­kumentumokban mindig kü­lön kell választani a tényle­ges fontosságot és azt az ön­igazoló fontosságtudatot, amely az értelmiségi privi­légiumok kívánalmait szüli Itt sincs más eljárás tehát, mint a történeti konkretizá­ló. Ezért fogadja Huszár Tibor fenntartásokkal és bi­zalmatlanul az értelmiségi hitvallásokat. Ezért tesz vissza-visszatérően kísérle­tet ezek realitásértékének levizsgáztatására. Ügy, hogy mondanivalójuk történeti viszonylagosságára rámutat­va ismeri el igazság-mozza­nataikat. Ez a módszer az ideológia-kritikai megköze­lítés. Ennek birtokában Hu­szár Tibor sikerrel vitázik az „örök értelmiségi” > önjellem­zésével. Bemutatva, hogy az értelmiség több évezreden átnyúló funkciója volt a társadalmi együttműködést biztosító világképek — mí­toszok, vallások — megkér­dőjelezhetetlensége feletti őrködés. Amikor az értelmi­ség az adott politikai rend törvényességét, e törvényes­ség társadalmi-tudati elmé­lyítését szolgálta. Amikor az ellenzékiség csupán mint a hagyománytiszteleten belü­li frakciózás merült fel. De megvilágítja azt is, hogy más korban és más térségben, éppen a magánember törté­nelmi színrelépésével, az ér­telmiség felmondta hagyo­mánykonzerváló funkcióját, és akár erkölcsi eszmények­től, akár az együttélés ano­máliáiból táplálkozó szociá­lis igazságérzettől vezettetve — esetenként és egy része — szembefordult a fennálló vi­szonyok szentesítésével. Huszár Tibor munkája — Fejezetek az értelmiség tör­ténetéből . Gondolat 1977 — óriási terepismeretével és a történeti-szociológiai szem­szög módszeres érvényesíté­sével kiemelkedő, műfajá­ban mintaértékű darabja az elmúlt másfél évtized ma­gyar szociológiájának. Nyil­ván nem marad el a folyta­tás: az új- és legújabb kor értelmiségtörténete. Papp Zsolt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom