Kelet-Magyarország, 1978. szeptember (35. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-24 / 226. szám
1978. szeptember 24. VASÁRNAPI MELLÉKLET Hogyan élnek ma egy szabolcsi munkásszállón a fiatalok? Nyújthatja-e - az otthon kényelmét, biztonságát a szálló, ahol a hét négy-öt napjának estéjét, éjszakáját töltik? S mit tesznek a munkahelyi vezetők, meg persze maguk a lakók, hogy második otthonukká váljon a szálló? — A tévénézésen és a kártyázáson kívül mivel lehet még időt tölteni a szállón? összenéznek, nevetve vá- laszolnak: — Alvással meg beszélgetéssel ütjük agyon az időt legtöbbször. Ez nem sok. Szórakozásnak. vagy kikapcsolódásnak nehezen lehet nevezni. A földszinten az egyik ajtóra az van írva, hogy könyvtár, a mellette levőre pedig, hogy olvasóterem. Éppen a könyvtárról, a könyvek világáról akarjuk kérdezni őket, amikor megelőznek. — Lehet itt könyvet kölcsönözni, de csak hetente kétszer van nyitva, akkor is néhány órára. De nem is a könyvtár idegesít bennünket, meleget ehet. De az egész olyan hirtelen szűnt meg, hogy észre sem vettük, csak néztünk néhányan. Mert ez a vacsoraügy még mindig téma, s ahogyan itt beszélgetünk egymás között, úgy látom, a kétszáz ember közül száz még mindig igényelné az esti meleg ételt. — A szállóbizottság tagjait ismeritek? Mit tesznek ők a kulturáltabb ittlakásért? — Hát... hogy is mondjuk, úgy nagyjából ismerjük őket — ingatják a fejüket beszélgető partnereink. — Van közöttük egy fiatal srác is, azt ismerjük. A többit, az idősebbeket nem nagyon. De tudjátok mit, nincs is nekünk sok dolgunk egymásvan, a valóságot hűen tükrözik Szabó Gyula szavai. — Ugyan — legyint a kezével — az csak mese, hogy a munkásszállóban egymást érik a verekedések, meg a különböző nőügyek. Igaz, a múltkor tényleg elküldték egy srácot, de miért? Felcsípett egy kis nőt a városban, és elhozta ide, az Ér-patak mellé. Felszaladt egy pokrócért a szállóra és útközben a portás elkapta. Erre aztán nemsokára összeült a szállóbizottság és tettéért elküldték tőlünk. Az Is igaz, hogy a lépcsőház második emeleti fordulójában több ablak törött, de hol nem fordul elő kisebb összezördülés emberek között? Én már nyolc éve élek a munkásszálláson, de kirívó esetről még soha nem hallottam. Aki nálunk becsületesen ledolgozza a napi nyolc-kilenc óráját, annak nem hiszem, hogy nagy kedve támadna ugrálni. Meg az öregek le is intenék őket. Renn Antal feláll, az asztalhoz lép és bekapcsolja a rádiót, amely még a régi lakóktól maradt rájuk. Kis idő múlva búgva, recsegve megszólal a készülék. Hutóczki nem állja meg, hogy ne szóljon: — Kapcsold ki ezt a recsegő nyavalyát. — Várj, mindjárt bemelegszik — válaszol Renn Antal, s kissé megütögeti a dobozt. Tekergeti a gombokat, s hamarosan kemény rockmuzsika szólal meg egy külföldi együttes lemezéről. A zene a nyitott ablakon keresztül a sötét utcára ömlik. A távolból egy fulladozó Zsiguli hangját hozza a szellő: az MHSZ rutinpályáján gyakorolnak a jövő úrvezetői. Rajtuk kívül egy teremtett lelket sem látni. A legtöbb Kedd van, tizenkilenc óra húsz perc. A színes tévében Müller Kati hajladozik és buzdítja a nézőt is az esti tornára. Nem nagy sikerrel. A SZÁÉV Széchenyi utcai munkásszállóján néhány munkásember fáradtan nézi a két kisportolt tornászt. Az egyik papucsos férfi igazit valamit a színeken, a többiek az asztalokon ülve hallgatnak. A sarokban megszólal valaki, a két tornászhoz intézi szavait: — Csak egy délelőtt hordanátok velünk együtt a malterosládákat! Meglátnánk, akkor is ilyen virgoncok lennétek-e? A portán fiatalember fogadja a szállólakókat és a vendégeket, ö az egyik portás, aki most van szolgálatban. Tizenegykor kapuzárás, figyelmeztet bennünket is, miután vagy tíz szobaszámot felsorol, ahol kizárólag fiatalok laknak. Már indulnánk is a lépcsőn az első emeletre, amikor a porta előtt a gondnok siet el: A portás utána szól, hogy szeretnénk vele is beszélgetni, azonban vissza sem néz, elrohan. Nem ér rá. Különben is, szabadságon van. A huszonegyes szoba lakó- it — az első emeleten — kártyázás közben zavarjuk meg. A két ágy közé tolt sámlin ütik a fiúk a blattot. Zsíroz- nak. Persze nem mindenki, csak négyen játszanak. Amikor leülünk az ágyakra, önkéntelenül is összébb húzódunk, mert velünk együtt már tízen szorongunk a három ágyon. Mindannyian fiatalok, s a harminchárom éves Szabó Gyulát kivéve — aki a szomszéd megyéből, Nyíracsádról származik — mérkvállajiak. Ismerős név is akad közöttük Freund Ferencé, aki annak a Freund Vendelnek a fia, aki már majd két évtizede ezen a munkásszállón él, s vagy két évvel ezelőtt átbeszélgettünk vele egy estét, itt a SZÁÉV szállóján. — Azért ez nem azt jelenti, hogy a szállón minden második ember mérkvállaji — mondják. — Csak az egy faluból jöttek itt is összetartanak. Együtt járunk ki a városba egy-egy jobb filmet megnézni, vagy éppen néhány üveg sört meginni. — Ügy hallottuk, a szállón is van filmvetítés. — Volt — mondja Renn Antal, aki villanyszerelő. — Már hónapok óta javítják az éttermet, s azóta szünetel a mozink is. De az az igazság, nem vesztettünk vele túl sokat. Amíg működött, kéthetente vetítettek, akkor is igen gyenge filmeket, sokszor lerágott csont volt az egész. Jobbára csak néhány idősebb munkatársunk, a szállóról már nehezen kimozduló ember nézte végig ezeket a filmeket. Volt, amikor ők is otthagyták az egészet, elegük volt belőle. A fiatalok nem nagyon törték magukat, de hát nem is csoda. Egyikőjük közbeszól: — Ha western filmeket játszottak, tele volt a terem, ami máskor . ritkán fordult elő. Talán jobb is, hogy nincsen. Renn Antal Freund Ferenc Hutóczki János mint inkább az itteni büfé. Ha közülünk bárkit is megkérdeztek, nem hiszem, hogy valaki lenne, aki már látta volna nyitva ezt a kis boltot. Most ugyan tatarozzák, de máskor reggel, amikor mi megyünk, zárva van, este pedig amikor megjövünk a munkából, ugyanaz a helyzet. Bezzeg ebédnél, amikor néhány elvtársnak kólázni támad kedve, természetesen nyitva van. Vásárolni csak a szemben lévő boltban tudunk, de az is olyan, mint a mese: hol volt, hol nem volt. Az ablak előtt álló asztalon papírba csomagolva kenyér és felvágott. — Vacsorát kaptok? — Korábban főztek, de egy ideje megszűnt ez is — mondja Hutóczki János. — Tulajdonképpen az itt lakók miatt szűnt meg a meleg vacsora, hiszen nagyon kevesen használták ki a szálló eme szolgáltatását. Igaz drága is volt, kilenc nyolcvanat kértek el a vacsoráért, ami csak egy menü volt. Az emberek inkább hideget esznek, vagy főznek maguknak valamit a szállón, mert konyhánk is van. — No, azért nem lehet általánosítani — szól közbe Renn Antal. — Én például még most is szívesen kifizetném azt a- tíz forintot, mert az ember mégiscsak sál. Ök legfeljebb akkor ülnek össze, ha valami kisebb botrányíéle akad, és legrosz- szabb esetben eltanácsolják az illetőt, vagy az illetőket a szállóból. Más ténykedésükről eddig nem igen hallottunk, őszintén mondva nem is tudjuk, mi lenne ezen kívül a feladatuk. Munkásszállás — botrány. Sokan a két fogalmat össze- tartozónak, szétválaszthatat- lannak érzik. Pedig nem így ember ilyenkor már otthon ül a televízió előtt. Hallgatnak a fiúk is. Hazagondolnának? Nem csodálnánk. Akik hét-nyolc évet munkásszálláson töltenek el — mint Renn Anti is — azok könnyebben elviselik az otthon hiányát, de azok, akik csak néhány hónapja, netán hete élnek itt? Erről ugyan nem beszélnek, de egészen biztos: nem véletlen az, hogy ha csak tehetik, együtt, közösen töltik el az estéket. — Három hete kerültem a SZÁÉV-hez, azóta lakom a munkásszálláson is — mondja az érettségizett fiatal esztergályos, Maki István, aki a tmk-műhelyben dolgozik. Ugratják is a többiek, a falubeliek: — Az apja hozta ide, nem egyedül jött. Maki Pista nem jön zavarba: — Persze, hogy édesapámmal jöttem, ö itt ismerős, így könnyebb volt. Különben a tanárképző főiskola tanítói szakára jelentkeztem. Nem vettek fel, de nem is keseredtem el. Mátészalkán érettrűn — mondja Szabó Gyula. — Volt egy fiú, aki Balatonszárszón lakott. Ö nem járt haza minden héten úgy, mint mi. Hét végére szinte teljesen kiürül a szálló, csak egy-két lakója lézeng a szobákban, a folyosókon. Péntektől vasárnapig az idegenforgalmi hivatal küldi a szállóvendégeket. Ezért ha valaki nem megy haza, előre szólnia kell. De ki az, aki nem használja ki a munkás járatokat? Mérkvállajra például külön gépkocsi megy, viszi haza a munkásembereket. Aztán A színes tévé előtt minden hely foglalt: a Szegény ember, gazdag ember című sorozatot nézik. ségiztem, ott szereztem meg az esztergályos képesítést. Egy évig itt dolgozom, utána még egyszer megpróbálom a főiskolát. Jól érzem magam a szállón, ismerősöket, barátokat találtam. — Tényleg lehet itt igaz barátra találni? hétfőn minden kezdődik elölről, újból „beindul a verkli", és tart péntek estig. Beszélgetés közben egyre sűrűbben nézik a fiúk az órájukat. — Hűha, mindjárt kezdődik a tévében a „Szegény ember, gazdag ember” — Maki István A kérdésen kicsit meghök- kennek de egy pillanattal később már mondja is Hutóczki János: — Barátra? Ez túlzás. Inkább úgy mondanám, hogy haverra. Barátságok ritkán kötődnek, azok is főként a régi ismerősök, az egy faluból érkezettek között. Ilyen barát Jászai Ferenc is, akit szintén a huszonegyes szobában találtunk. Pedig ő nem itt lakik, még csak nem is a SZÁÉV-nél dolgozik, hanem a KPM-nél. Azonban mérkvállaji, mint a többiek, s az este csak úgy igazi, ha a gyerekkori pajtásai között telik el. — Azért változnak itt az emberek, ha nem is túl sűJászai Ferenc szólal meg egyikőjük már az ajtóban, a kilincset fogva. Értünk a szóból. A lépcsőfordulónál válunk el. ők a tévéterem felé veszik az irányt, mi egy emelettel feljebb megyünk. Azért megnézzük. Már csak azért is, mert a hangja riasztó. A folyosón a szobaajtók előtt áll. Hogy tudnak ettől a zajos masinától aludni? A kétszázhúsz literes hűtőszekrényben nem sok mindent látunk. A szobák kulcsra zártak. A földszinti tévétermen át jutunk ki az utcára. Nyakunkat behúzzuk, a tévé képernyője előtt visz el az utunk. Amikor a SZÁÉV munkásellátási osztályán érdeklődtünk, az illetékesek bizonytalanul válaszoltak: — Igen..., valószínűleg tevékenykedik valamiféle szállóbizottság, amely intézi a lakók ügyes-bajos dolgait. Szóval lennie kell, mert máshol mintha már hallottunk volna ilyesmiről. Ehhez nem akarunk különösebb kommentárt fűzni, de ahhoz sem, hogy a lakók — legalábbis akikkel beszélgettünk — még nem látták a vállalat vezetőit a szállóban. Pedig ha találkoznának, egészen biztos, hogy mindkét fél jól járna. Írták: Balogh Géza és Sipos Béla Kép: Gaál Béla o KM „Csendélet” a huszonegyes szobában.
