Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-27 / 202. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. augusztus 27. 0 VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Villamosítok Emléktábla jelöli azt a vasoszlopot Mátészalkán, amelyet a közcélú villamosenergia-szolgáltatás megkezdésére elsőként állítottak fel 1888-ban. S bármennyire is hihetetlennek tűnik, csak ezután következett Kisvárda, Szolnok, majd Nyíregyháza. Hosszú út vezetett az első Mátészalkától az utolsóként villamosított Aporligetig, de azóta már a megye egyetlen jelentős települése sem nélkülözi a fényt. Nem számítva napjaink technikai fejlődésének óriás lépteit, végül is a faluvillamosítást tekinthetjük e munka hőskorának. S e korszaknyitó fények alkotóinak egy része ma is itt él közöttünk. Nyugdíjasán, vagy aktív munkával, egy nehéz időszak sok-sok emlékével. Leltár Csak kölcsön sikerült már megszerezni azt a könyvet Varga Józseftől, a TITÁSZ nyíregyházi üzemigazgatósága hálózatszerelési osztály- vezetőjétől, amely A Tiszántúl villamosításának története címmel ezelőtt öt évvel jelent meg. Lapozgatása közben megelevenednek a nem is olyan régmúlt idők. Vállon, kerékpáron szállított oszlopok, hálózatszerelési anyagok, gödörásás, oszlopállítás kézi erővel és csak jóval később az egyedileg gyártott TITÁSZ-os földfúró szerkezet... — Mindez a múlté már — jegyzi meg Varga József. Speciális és univerzális gépek sora áll a hálózatszerelők rendelkezésére. Korszerű géppel ássuk az árkot, fúrjuk az oszlophelyeket, baggerolunk, daruzunk, szállítunk. Kisgépparkunkban döngölök, vésők, útbontók, útátfúrók képezik a leltárt. Terepjáró gépkocsik, billenő platós folyamkavics-szállí- tók, kompresszorok, szivaty- tyúk egészítik ki a sort és a magas fénypontú lámpatestek szereléséhez két kosaras darukocsi is rendelkezésünkre áll. Mikrobuszok szállítják a szerelőket, acélbetétes orrú bakancs, sisak, gumicsizma, vattaruha védi a munkásokat, terítőcsigák segítik a kábelfektetés ma is nehéz munkáját, összehasonlíthatatlanul jobb munkakö- rülvények között dolgoznak már a hálózatszerelők, és csak a régi faluvillamosítók emlékeznek már a sokszor embertelenül nehéz munkára. Vállvetve Kábelt fektet Nyíregyházán, a Család utcában Mi- zsányi Mihály brigádja. A hatvanhoz közeledő ember a lakókocsiba invitál: — Ilyen gondoskodásról akkor álmodni sem lehetett. Sokszor azt sem tudtuk, este hol hajtjuk álomra a fejünket. De szívvel, lelkesedéssel csináltuk. Az erőműműben dolgoztam, amikor embereket toboroztak a faluvillamosításhoz. Huszonne- gyed magammal végeztük el akkor a tanfolyamot — nagy részük már nyugdíjas — utána irány: Szatmár... — Mi Bereget csináltuk végig — kapcsolódik a beszélgetésbe Sziklai György vezetőszerelő. — Csoportvezető voltam. Akkor még nagy brigádok működtek, mert másképpen nem is lehetett dolgozni. Tíz-tizenkét ember is kellett egy-egy betonoszlop felállításához. — Bizony sokszor vittük vállon is a faoszlopokat. Még a nehezebb A-oszlopokat is kézi erővel szállítottuk a helyükre. Olykor még a kerékpárokat is szállítóeszközül használtuk. Egy oszlop alá két bicikli... — Egyszer az egyik ember, aki hátul volt az oszlop alatt, megcsúszott. A közepén lévők megijedtek és kiugrottak. Kurucz Sándor, aki elöl volt, már nem tudta ledobni és a teher a vállán maradt. Sokáig nem dolgozhatott, úgy megsérült. — Gép nélkül ma már nincsen oszlopszállítás és -állítás. Vannak, akik el sem hiszik, hogy gép nélkül csináltuk. Pikafa Ha nyolc-tíz oszlopot felállított egy nap alatt a brigád, akkor az már szép teljesítménynek számított. Most már nagyon kevés lenne, pedig a brigádok létszáma is erősen megcsappant. — Ha jól emlékszem, tavaly £gy nap alatt hatan 40 tartóoszlopot állítottunk fel az egyik faluban és fel is sze- relvényeztük. Akik reggel elmentek munkába és este jöttek haza, nem akartak hinni a szemüknek. Csak néztek és csodálkoztak, mert ilyet még nem láttak. — Természetesen olyan helyen haladunk gyorsan, ahol a gépek akadálytalanul dolgozhatnak. A régi szerszámok lassan el is tűntek, szinte hírmondó is alig akad már belőlük. Nem is tudom, mikor láttam már pikafát, ollófát, vagy pihentetőt. A végén vasalt hosszú rúd volt a pikafa, ezzel emelték magasba az oszlopot. Az úgynevezett A-oszlop emelőszerszáma volt az ollófa. A pihentető Y-alaku szerkezet, s a „hééérrukk”-okat követő szünetekben helyezték el a függőleges felé tartó teher alatt, amíg „csusszantottak” egyet a szerelők. — Ahogy belegondolok, talán nem is volna jó újra kezdeni ezekkel a szerszámokkal ... A kábelhúzás technikája sem a régi már, úgynevezett terítőcsigák könyítik a munkát. — Amikor ezek a szerszámok még nem voltak, és csak a csupasz földön húztuk a kábeleket, több brigádnak is össze kellett fogni. Sokszor ötvenen is dolgoztunk egy vezényszóra. Sorkoszt Hogy mi volt akkor köny- nyű, arra egyöntetű a válasz: „Semmi!” S ezen nem is lehet csodálkozni. Mai szemmel nézve nem volt irigylésre méltó az évekig tartó állandó kiküldetés sem. Különösen nem azoknak, akik a családot hagyták ott hétről hétre. Mint annakidején Mizsá- nyi Mihály is. — Vannak azért szép emlékei is ennek az időszaknak. Például ahogy fogadtak bennünket. Nemcsak a hivatalos szervek, a tanács, hanem a lakosság is. — Szokás volt akkor a sor- koszt. Ez azt jelentette, hogy a lakosság vállalta az étkeztetésünket, s mindig megmondták, hogy ki hova megy ebédre, vacsorára. Pedig akkor a falun sem volt zavartalan a közellátás. Fényünnep A legemlékezetesebb napok mégiscsak azok voltak, amikor a faluban először gyulladt ki a villanyfény. A fény ünnepére meghívták a szerelőket is, és a falu apraja, nagyja éltette őket. Ezt az igazán szívből fakadó örömet csak a^ok tudták igazán megérteni, akik elejétől végig látták azt a boldog várakozást, amelyben éltek az emberek a szerelés megkezdésétől a villanyfény megjelenéséig. Sokan sírtak akkor a meghatódottságtól. Ezt az érzést maga Mizsá- nyi Mihály is átélte, amikor 1952-ben Nyírteleken, a saját lakásukban is kigyulladt a villany. — A község villamosításakor elsőnek a tanácsháza, a gépállomás és a mienkkel együtt csak négy-öt lakás kapott villanyt. Irigyeltek is érte. Mert ami igaz, igaz, volt benne egy kis protekció is: mint TITÁSZ-dolgozó, hamarabb megszerezhettem a mérőt. Vettem akkorára egy rádiót is. Néprádió volt, de ez is megtette akkor: olyan sikere volt, hogy esténként annyian összejöttek hallgatni; alig fértünk el a lakásban. De én akkor mégis nagyon örültem... Fiatalon Vágó János még fiatal, alig múlt húszéves, már nős és van egy gyerekük is. Ti- szanagyfaluban laknak, de szeretnének mielőtt beköltözni a városba. Maga választotta a nehezebb munkát, a külső szerelést, hogy többet kereshessen. Vele együtt már négyen vagyunk a lakókocsiban. Kíváncsi vagyok, mennyire ismeri a régi hálózatszerelő szerszámokat? — Pikával nem dolgoztam, de ismerem. Az ollófáról és a pihentetőről csak hallottam, hogy olyan is volt. — A sorkosztról tud-e valamit? — Géza bácsi, meg a többi idős szerelő beszélgetnek néha róla. Hát... nem is lehetett az rossz... — S az oszlopcipelésről mi a véleménye? Vállalná-e vállon vinni, jó pénzért? — Nem is tudom elképzelni... Miutánunk még a kézi szerszámokat is gépkocsi hordja. — Hogyan jár be Tisza- nagyfaluból? — Saját járművel. Van egy Lada 1500-asom. Az orenbur- gi gázvezeték építésénél dolgoztam egy évig és ott takarítottam meg az árát. Fogynak a fából állított villamos tartóoszlopok. Felvált ja őket a vasbeton, az acél. Toronymagasan futnak már a karvastagságú duraluminium vezetékkötegek. Bennük sok ezer volt feszültséggel áramlik az energia. A villanyfény már nem újság. Természetesnek vesszük, csakúgy, mint a mosógép vagy a hűtőgép duruzsolását. Nehéz lenne mér életünket másként elképzelni. S a kemény munkával varázsolt fény ma már könnyebben és gyorsabban terjed. Gépekkel, korszerűbb eszközökkel egyengetik útját a hajdani faluvillamisítók gyermekei, unokái: Lehet, hogy később már oszlopok sem lesznek? Ki tudja? A technika gyorsan változik. Tóth Árpád Csanády János: ÖSVÉNYEN Rokonulok a földdel, lépek, ösvény, szegélyezik vadfüvek, épp annyi, két láb széles, hogy jólesik rajta a lépés, kemény, szívós és ruganyos, akár a kerékpárgumik, amelyek az alkonyaiban a sötét tanyákig gurulnak az ösvényen — át az árok hídján, kukoricák sövénye közt és paprikák alacsony bokrú földje mellett. Oda-vissza vezetget az ösvény, melyen a földdel rokonulok — sötét árny — fejem fölött a csillagok villognak a nagy éj sapkában, csendben, puhán — elvesztem, nincs is árnyam, csak lépteim, csak lábam: döngölik az ösvényt dacosan. I I óra tavasztól nyár végéig varázsuk van a lakótelepi vasárnapoknak. A pocakosodó kishivatal- nok már az első melegszagú reggelen piros melegítőbebújik és — rendelet ide, szabály oda — ő a házuk előtt mossa a fűzöld Ladát. Jó „szeres” vízzel tisztítja, azután a szeméttároló csapjából vödörszámra hordja az öblítővizet: egy karlendítéssel zúdítja a vödör tartalmát a zöld csodára, előbb elölről, aztán hátulról, majd mind a két oldalról, végül egy adag minden keréknek alulról. A vékonydongájú, bajuszos mindezt némi utálattal szemléli és magában szidja a pocakost, aki — szerinte — egyszercsak elmossa szeme- fényét, a kínosan tiszta Ladát. Ö, mármint a vékonydongájú, inkább az egészségére ad: kevés kenyér, kevés folyadék, sör semmi esetre sem. Futás korán reggel, de mindennap, utána üres tea, kétszersülttel. Vasárnap csak futás, tea és kétszersült nélkül. Ehelyett inkább elő az ásót, a gereblyét, meg. a házmester locsolóját és nekilát kertészkedni. Virágoskertészkedni, társadalmilag. A pongyolás hölgy vasárnapja a lépcsőházé. ö ugyanis meg van győződve róla, hogy a házmesternő egy nulla. Kár neki a lakás is, meg a pénz is; ő biztos helyről tudja, hogy a házmesterné négy lakást takarít „mellékesen” havonként négyezerért, plusz ellátás. Köszönöm szépen, ha a rábízott lépcsőház olyan, akár a szemétdomb. Ezért hát ő, a pongyolás hölgy azzal kezdi a vasárnapot, hogy a harmadikig végigsepri a lépcsőházat, aztán a felmosórongyot egy keresztszerű fára csavarja, azzal végignyaldossa a lépcsőfokokat és — saját bevallása szerint — közben többször elfogja a hányinger. Mire mindez ilyen szépen kezdetét veszi, az ablakokból az ajtók keskeny nyílásain át csábító zellerillat' árasztja el a tisztára mosott lépcsőházat, a frissen elgereblyézett járdamenti virágágyást. Ilyenkorra már eljár a postás is, aki nagyon siet. Ahogy tudja, begyömöszöli a vasárnapi lapokat a kis pléh ládákba a földszinten. Csupán a maszek kötöttárusnak viszi fel a lapot a harmadikra. Azt mondják, minden évben kap tőle egy vadonatúj kardigánt a szolgálataiért. Rózái Tíz óra nincs még, amikor először felhangzik a lakótelepi vasárnapok ismert strófája: — Válámi ócska ruhát, nagyságááá ... ák! Ha másról nem, erről minden lakótelepi rájönne, hogy újra vasárnap van, el lehet engedni egy kicsit magát az embernek. — Válámi kidobott ócska ruhát nagyságááá.. .ák! Persze, persze. A tarhálók. Nem kell őket komolyan venni. Jönnek minden vasárnap, kora tavasztól késő nyárvégig, egyszál ruhában, leginkább mezítláb, még azt a cipőt sem veszik fel, amit előző vasárnap dobtak le nekik valamelyik ablakból. Ha ugyan még megvan. A géplakatos — szocialista brigád tagja — azt mondja a feleségének a második emelet négyben: CSENDÉLET KENYÉRREL. Gruber Béla festménye — Ezeket ki kéne tiltani r. negyedből. Szégyent hoznál a rendszerre. Szemben vele a sokdriop triás szemüveget viselő anyagbeszerző és felesége, aki gépkönyvelő, minden vasárnap ebben értenek egyet: — Valaki utána nézhetne már, miért nem dolgoznak ezek a vasárnapi kéregetők. Lent, a járdamenti virágágyásoknál hosszú perceken át figyel a magasba a mezítlábas, rózsás szoknyát viseli asszony, karján maszatos ké pű kisfiával, aki száraz kiflit majszol, ki tudja mióta. Nézi a szép csipkés függönyöket, meg az ablakon túli örökzöldeket. Nézi, hogy vajon melyik ablak nyílik meg és honnan száll ki a boldogság kék madara egy kopott zakó, meleg sapka vagy női hálóing alakjában. H supán a kilencediken nyílik meg most is az ablak, mint minden vasárnap. Lentről nem is látni, kit rejt az almányi fej, amely széttekint, mielőtt hol egy pár használt zoknit, hol nájlonzacskóban ételmaradékot, hol meg néhány szem gyümölcsöt dob le a kiabálónak. A házban ilyenkor össze-: súgnak. — Jószívű ez a Rózái. — Ha ő nem adna, ide sose jönnének a tarhálók. — Azt hiszi, ha ad, akkor 5 a Nagysága. Csikoljatok meg! Csak arra nem gondol senki, hogy a Rózái meg az ura még csak egy éve költözött ide valahonnan. Két bőrönddel jöttek, meg három gyerekkel. Másnap vadonatúj bútort hozott egy teherautó. Valaki mondta is, ezeknek vagy nincs semmijük, vagy ami van, azt szégyenük ... De ezt már elfelejtették és csak azt furcsállják, hogy Rózái minden vasárnap kidob valamit a kilencedikről... Angyal Sándor
