Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-27 / 202. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. augusztus 27. Elveszett mátészalkai kincsek Hová lett a cigányegyüttesí Az Erkel Színházban elsöprő sikerük volt. A Kulich Gyula téri színpadon kétszáz forintot is megért egy jegy a műsorukra. Nincs az országnak olyan szöglete, ahol ne szerepeltek volna. Voltak Lengyelországban, igaz, másutt sem, pedig a négy égtáj felé hívták őket. Néha már az újságok is megírták, hogy külföldön vannak, pedig itthon ültek, mert mindig volt valami, ami miatt nem mehettek. Nem kellett szakértő szem annak a megállapítására, hogy valami megismét«lhetetlent Iát a néző; a koreográfusszabta kereteket mindig széttörte az áradó temperamentum, az örökös rögtönzés. A mátészalkai cigányegyüttest 1975-ben megszüntették, a koreográfusnak, Csíky Júliának, az Állami Operaház nyolc éven át volt tagjának, a Magyar Táncművészek Szövetsége elnökségi tagjának felmondtak. n Munka- viszonyát felmondom..." Legutoljára a Mátészalka és Vidéke ÁFÉSZ égisze alatt működtek. Dr. Vékony Miklós ma az igazgatási osztályt vezeti, de régebben, mint a titkárság vezetőjéhez, hozzá tartozott az együttes is. — Óriási sikereik voltak, azonban a legutóbbi években már kritikán aluli állapotok uralkodtak. Anyagi követeléseik voltak, nem is mindig jogtalanok, de az ÁFÉSZ lehetőségeit meghaladták. Utánpótlás nem volt, Csíky Júlia pedig sokat betegeskedett. Kár értük, mert olyan folklórt csináltak, ami utánozhatatlan. Be lehet tanítani persze, csak egyet nem tudhat senki: úgy improvizálni, ahogy ezek a cigányok tudtak. Kifáradt az együttes, amit egyébként nem feloszlattunk, szüneteltetünk csupán. Idézet a Mátészalka és Vidéke ÁFÉSZ igazgatótanácsa elnökének 3476/1976. leveléből : „ ... Csíky Júlia koreugrá- fus ... munkaviszonyát felmondom, tekintettel arra, hogy az ÁFÉSZ fenntartásában működő cigányegyüttes működtetését megszüntettük ... A város halottja A régi tagok többsége ma is él, többnyire fiatal emberek még. Pincérek, zenészek, szakmunkások. Akad azonban, aki a társadalom peremére került. H. Gy., aki talán a legtöbbre vitte, aki az Állami Népi Együttes táncosa volt, aki a Rigó Jancsi című filmben nyolcperces szólót táncolt, ma csak „lézengő”! De dr. Vékony Miklós szerint sem ez a jellemző. Szép lakásban él Horváth Lajos prímás, az együttes hajdani zenekarvezetője. Lánya, veje és két unokája lakik vele. A prímás egy ventillátor légáramában ül. — Feloszlattak minket, az ÁFÉSZ nem támogatta igazán az együttest, a külföldi utak sorra lemaradtak. Nem akartunk mást, csak azt, hogy a tagok állást kapjanak, ahol a heti három próba biztosítva van. Mert mindent munkaidőn túl, szabad időben csináltunk. — Két gyermekem van — mondja a fiatalasszony —, de még ma is szívesen táncolnék. Volt idő, amikor hét Horváth volt az együttesben. A vő, Varga Dezső gáz- és vízvezeték-szerelő: — A szövetkezet a focistákat támogatja inkább. Pedig szép bevételünk volt, és csak a kieső munkanapokra járó pénzt szerettük volna megkapni. Magnót kapcsol be. Nagyszerű hangú nő énekel cigánydalokat. A szöveg majdnem költői, egy nagybeteg asszony keserveiről szól. — Csíky Lajosné, ő volt az énekesünk — mondja a prímás. — Negyvenegy éves korában vitte el a szíve. Ahogy a zenét figyelik, mutatja, mennyire szerethették ezt a széphangú asszonyt. — Soha nem tanult énekelni — sóhajt Varga Dezső. — A város saját halottjának tekintette. „Huszonhárom évig táncoltam" A kisebbik unoka már elvitte a hírt, hogy valaki az együttes után érdeklődik. Megérkezik Horváth András és a fiatalabb Horváth fiú. A kisebbik munkából ugrott át, pincér. András viszont tréningnadrágban, papucsban van; bajszos, szakállas, mellkasa széles, barna bőrével, dagadó izmaival olyan, mint egy cigány kovácsisten. Ahogy belép, megtelik vele a szoba. Horváth András ezt mondja: — Én munkásőr vagyok, most vesznek fel a pártba. Mégis mindig azt éreztem, az a baj, hogy cigányok vagyunk. Mi úgy láttuk: a Népművelési Intézetben sem szerettek minket egyesek. Arra azonban mindig jók voltunk, hogy mi legyünk az utolsó szám, mert akkor a közönség bentmaradt. Mi kaptuk a meghívást és mások mentek külföldre. Azt hiszik, hogy mi is putris cigányok vagyunk? Az anyu édes unokabátyja Magyari Imre volt. Rokonunk Bura Sándor. A sógorom pedig a Berki Laci, az Állami Népi Együttes prímása. Huszonhárom évig táncoltam a feleségemmel együtt. A fiatalabb Horváth nyu- godtabb ember. — Sokan nem értették meg, hogy a cigányságnak van egy kulturális értéke, amit meg kell menteni. Mi olyasmit akartunk, mint Moszkvában a cigányszínház. Mondják, baj volt a viselkedésünkkel. Csak annyi, mint másokkal. Együtt mentünk mindenhová, a lányokat még a cukrászdába sem engedtük egyedül. Ha ez erkölcsileg züllött társaság, létezhetett volna 30 évig? Ezt a táncot, meg muzsikát csak a cigányok tudják csinálni. Amit más együttesek cigánytáncként mutatnak be a feneküket verve, lehet, hogy a közönségnek megfelel, de semmi köze hozzánk. Szálloda helyett faház Az idősebből kitör az indulat. — Utolsó szereplésünk az országos szövetkezeti napon, a balatonfüredi gálán lett volna. Lekéstünk a szereplésről, néhány tag elkódor- gott a gyerekekkel. Igaz, a busz egy percet sem várt. A késést mindenki emlegeti, mert ezután eresztették szélnek az együttest. Szóljon mentségül, hogy előző nap hajnali 4-kor indultunk Szálkáról és estére értünk a Balatonhoz. Azonnal menettáncba tettek minket. A többi együttes szállodában volt, minket viszont 30 kilométerre, Veszprémbe, faházakba vittek. És arról sem volt szó, hogy többen, mint például a bőgősünk is, ételmérgezést kaptak. — Utánpótlás pedig lenne, és a legtöbb régi ember néhány évig még táncolhatna — fűzi hozzá a prímás. Csak egy volt... Csíky Júlia egy modern lakás kisebbik szobájában lakik. A másikban fia, menye, és két unokája él. Apró, törékeny nő. Lépte könnyű, kézmozdulatai rebbenők. Uj- jai közt állandóan cigaretta ég. — Én szültem ezt az együttest. Én tanítottam be. Ez volt a hivatásom. Belebetegedtem az ügybe, idegileg kikészültem. — Miért oszlatták fel az együttest? — Az igazi okot nem tudom. A balatoni dolog úgy történt, ahogy mondták. Ez nem lehetett elég ok. — Miért nem mehettek külföldre? — Rejtély. És nem igaz, hogy sok probléma volt a tagokkal. ötven ember közül néhány mindig kilóg. Legfeljebb ezeket kellett volna eltávolítani. Családos emberek voltak, érthető, hogy számot tartottak a kieső keresetre. A mi működésünk messze meghaladta az amatőr kereteket. A rádióban többször szerepelt a zenekarunk és volt egynéhány zseniális táncosunk. Ennek megállapításához igazán értek. Rábai Miklós például nagyon szeretett minket. Tényleg a cigánykultúrát próbáltok megmenteni, ráadásul az együttes kordában tartotta a szertelen cigányokat. Ezért már érdemes volt létezni. Ezernyi rossz focicsapatot tartanak fenn az országban. Cigányegyüttes csak egy volt. Volt egyszer egy cigányegyüttes. Kár volt elsorvadni hagyni azt, ami létformájuknak, vérmérsékletüknek megfelel, amivel beilleszkedni is tudnak. A cigánykultúra, amiről keveset tudunk, része a magyar népi kultúrának is. A bukásért azonban kár lenne csak az ÁFÉSZ-t okolni, hiszen az elsősorban gazdasági szerv. Hiba volna csak a cigányokat elmarasztalni, mert ha akad erőskezű ember, még ennyi kirívó eset sem történik. A város, a járás, a megye kulturális szervei is több figyelmet fordíthattak volna rájuk. Csíky Júlia még nem öreg. Horváth Lajos azt mondta: „Júlia még sokat tudna adni.” A ruhák és a kellékek raktárban porosodnak. Még megvannak. Kár lenne végleg otthagyni őket. FILMJEGYZET Három évtized Speidl Zoltán Három évtizedei ezelőtt, 1948 augusztusában államosították a magyar filmipart. Nem sokkal később bemutatták a Talpalatnyi föld-e t, Bán Frigyes alkotását, melyet joggal tekinthetünk az új művészeti kor nyitányának. Hogy milyen fontos változásokkal járt az intézkedés, harminc esztendő krónikája bizonyítja. Mielőtt néhány eredményről szólnánk, hadd emlékeztessünk — az összehasonlítás kedvéért — az államosítás előtt eltelt harminc évre. 1918 és 1948 között a magyar film a nemzetközi listákon meglehetősen hátul kullogott. Tehetségeink voltak, de itthon nem tudták „önmagukat megvalósítani”, ezért „kitántorogtak” Amerikába, Franciaországba, Angliában A mennyiségi előretörést — 1943-ban több mint félszáz filmet forgattak a magyarországi stúdiókban — nem követte, nem is követhette a minőség forradalma. Egyszerű a magyarázat. A magyar filmek készítői — tisztelet a kevés kivételnek — tartózkodtak a társadalmi problémák őszinte feltárásától, megkerülték a gondokat, cukrozott happy end-be csomagolták a meséket. 1948 és 1978 között a magyar film viharos gyorsasággal fejlődött. Ami persze nem azt jelenti, hogy folyton remekművekkel szolgálta a nézőt — ilyen alkotások egyébként meglehetősen ritkán születnek —, hanem azt, hogy felzárkózott a derékhadhoz, esetenként még az élmezőnybe is. Nézegetem a listát, a „30 év 30 magyar filmje” szavazás eredményét. Értékek sora szerepel itt, s a művek jelentős részét — talán majdnem mindegyiket — a nagy hagyományokkal rendelkező filmgyártó országok is vállalhatnák. A megteremtett nemzetközi pozíció önmagában is perdöntő bizonyíték: ennek feltételeit az államosítás biztosította. Ez azonban az éremnek csak egyik oldala. A művészi színvonal emelkedése a társadalomért érzett felelősséggel párosult: a magyar felmek — a legjelentősebbek — arról beszéltek, ami a befogadókat foglalkoztatta. Az átkos Horthy-korszak törvénytelenségeiről. A felszabadulás önfeledt pillanatairól és az újjáépítés lelkes hangulatairól. A földosztás, az államosítás szükségszerűségéről és személyes-közösségi hátteréről. A szocializmus építésének kezdeti örömeiről és nehézségeiről. Az ellenforradalom okozta zűrzavarról, majd a felemelkedés, a kibontakozás, az előrelépés sajátosságairól. Régen törvénynek számított, hogy a filmek végén minden megoldódik -s az ellentétek (ellentmondások) elsimulnak. Harminc éve szerencsére nincs ilyen törvény. Annál is inkább, mert ak élet sokkal bonyolultabb annál, hogysem ilyen sémákból álljon. Képzeljük el a Szegénylegényeket, a Hideg nappíc-at, az Ar- vácská-1, a Sodrásban-t — találomra ragadtam ki a példákat — szirupos — boldogító befejezéssel. Senkinek sem érdeke, hogy sztaniolpapírba bújtassa — s ezzel elrejtse — az igazságot. A magyar filmnek az a feladata — ha úgy tetszik: missziója —, hogy a valóság változó arcát tárja fel és mozgósítson a szocializmus ügye mellett. A talpalatnyi föld-tői a Ménes- gazdá-ig ívelő — számottevő filmeket magánba foglaló — híd pillérei olyan művekből állnak, melyek eleget tesznek ennek a társadalmi megrendelésnek. Ünnepeken, jubileumokon Szokás csak a szépről beszélni és elhallgatni a problémákat. Szakítsunk ezzel a szemlélettel! A magyar filmművészet felnőtté válását — és filmmel kapcsolatos közgondolkodásunkat — nemcsak klasszismunkák alakították: bőven volt, s van ma is középszerű filmtermék, szóra sem érdemes nagyipari selejt. A fejlődés dialaktikája mindezt elkerülhetetlenné teszi. Ahhoz, hogy kiváló alkotások szülessenek, elengedhetetlen a kísérletezés, a kockázat. Rövidebben szólva: kizárólag jó filmeket lehetetlen előállítani. Persze nemcsak erről van szó. A közönségtől való elszakadást számos tényező motiválja — s ezek egy része megszüntethető (vagy csökkenthető). Megemlítek két-három „szépséghibát”. Túltengenék a palettán a komor színek, kevés a színvonalasan szórakoztató film. Néhány esetben a rendező teljesen elszakadt a valóságos közönség valóságos igényeitől. Mostanában lanyhult a problémaérzékenység is: a témák gyakran érdektelenek, a művek kopott közhelyeket melegítenek fel, ahelyett, hogy megmozgatnák a közvéleményt. Nyugtalanító, hogy a tehetségek „kifutása” sem folyamatos. Mikor Szabó, Gaál, Sára, Kosa kirajzott, egészséges vérátömlesztésről, felfrissülésről beszéltünk. Napjainkban a posztok megmerevedtek. Változtatni kellene ezen a gyakorlaton is. A „bizonyítvány” egészében véve jó. Ma már az iskolában nem szokás átlagot számolni és egy nagy korszak lezártával sem így mérik a teljesítményt. Ha mégis szorzunk és osztunk és összeadunk, kitűnő mutatókat kapunk. Évi húsz _ filmünkből mindig akad négy-öt kiemelkedő és a tisztes „középszer” miatt sem kell szégyenkezni. Az államosított magyar filmművészet kultúránk fontos bázisa. Bizakodással tekinthetünk a jövő elé — s mindenekelőtt azt reméljük, hogy magyar fimesek és magyar nézők mihamarabb közeledni fognak egymáshoz. Veress József Nagy László: Könyvespolc Keserű, tragikus színezetű mondatok mögött halk nevetés ez a könyv. Sötét árnyékok közt tünékeny idill, versek, és prózában írt versek. Képek az élet változásairól és maradandóságáról, a szomorúság üzenetei, a reménység üzeneti, a vidámság üzenetei, a szépség üzenetei. Sokhangulatú líra ez, az érzelmek összhangzata ki- teljesedett skálán, emberről, emberhez szóló gondolatok sora, olyan költészet, mely szigorúbb esztétikai mércével mérve is elsővonalbelinek számít. Nagy László legújabb kö- ’ tete folytatása annak, amit tíz-húsz évvel ezelőtt, az ötvenes években megkezdett. Lírája kötetekre tagolt, szervesen egymásra épülő életmű immár, melynek mostani darabja a Jönnek a harangok... sűrítve, s művészi hitellel reprezentálja alkotókorszakának kiérlelt értékeit, és szemlélődően filozofikus, öne- mésztően vívódó, konoksagig igenlő és tagadó, indulatosan kirobbanó és elnémuló személyiséget láttat benne. Jönnek a harangok érteni A hovatartozása, valóságszemlélete szerint népi, s mindvégig a néphez kötődő költő hű maradt vállalt feladatához és önmagához. E fenti alapállás határozza meg társadalomlátását, s meggyőződését, véleményét lírai sablonok helyett eredeti írások tükrözik. A kötetet mintegy a bevégzett munka foglalataként az ars poeticának felfogható Verseim verse vezeti be, s ezt követik a jellegük, különbözőségük alapján ciklusokba rendezett továbbiak, bezárólag az Életem c. lírai önéletrajzzal. Az érdemi elemzés helyett csak néhány kiemelésre szorítkozhatunk. A jó vitéz módján megharcolt harc, a küzdelemmel járó fájdalmas veszteségek és csalódások versekbe szedése mellett (Balassi Bálint lázbeszéde, Elhullt bolondok nyomán stb.) ott találjuk a nagy elődökkel való azonosulás, a sorsátvállalás verseit (Berzsenyi szólítása, Ady Endre andezitből stb.). Megrázóak a Fejfák cím alá sorolt súlyos veretű siratóénekek (Három nap, három éj, Gyászom a Szinészkirályért stb.), melyeknek feloldó ellentételeként állnak a játékos, csipkelődő Vidám üzenetek (Bárányos dedikáció, Kormos és körei stb.). összességében mégis férfipanaszú költészet ez. Válasz az öregedésre, az élet meghökkentő fordulataira, s az is igaz, hogy a megváltozott társadalmi helyzetben ennek a küldetéstudattól fűtött költői magatartásnak vannak bizonyos anakronisztikus vonásai. Ezzel együtt csak dicsérni tudjuk költői erényeit, mert valóban ámul- nivaló, ahogy megalkotja és felöltözteti a verset, ahogy a hasonlatok, jelképek, metaforák áttételein egyénivé, méltóságossá, tündökletessé teremti. Higgadtabb, szenvtelenebb sorokat szerettünk volna írni róla. Olvasva azonban szó- varászlásait, azt a szöveggé kristályosodott tisztaságot, mellyel létélményét, a világot lefestette, megénekelte — el- fogódottá és elfogulttá válik az ember. Szép látomásaival, tetten ért csodáival, eszközeinek gazdaságával alig lehet betelni. Ügy érezzük: amit mond szép, mert igaz, s úgy hisszük igaz, mert csodaszép. Képzelet, káprázat, ugyanakkor az élet valósága: költészet, Nagy László költészete. Ez a könyve mégis ajánlás nélkül marad már mindenütt. Kézjegyét a költő nem teheti rá a fehér-fekete lapokra, mert halott. A türelmetlenek köréből kiválva elébe ment a harangoknak. > Futaky László KM o
