Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-27 / 202. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. augusztus 27. K önnyű a mai fiataloknak — mondják gyakorta az idősebbek. Készen kaptak mindent. Csak bele kellett ülni a készbe. Ott volt a kész társadalmi és gazdasági rend, a kész világnézet, semmiért nem kellett megküzdeni. Bezzeg nekünk — emlegetik, s máris hallani a valóban nagy idők krónikáját. Mit szólnak ehhez a harmincadik évük felé tartók? Hogyan érintik őket, hogy csupán az elkészült élvezőinek minősítik sokan nemzedéküket? A tiszavasvári Alkaloidában találtam meg beszélgető partnereimet. Kiss Gábor technikus, Dobszai József szakmunkás, Csorna Ferencné minőségellenőr és Dobányi Zsig- mond vegyészmérnök vállalkoztak arra, hogy vitában tisztázzuk: kinek van igaza. A szemrehányóknak, akik kissé bántón beszélnek lényegében arról a nemzedékről, amelyet ők neveltek, vagy a fiataloknak, akik gyakorta ugyancsak hevesen reagálnak a megjegyzésekre? Több szürke tett — Sértő, ha az idősebbek úgy mondják: no lám, kikapartuk nektek a gesztenyét — kezdi Kiss Gábor. Az igaz, nem vitatja senki, apáink igen sokat tettek. Megvívtak egy harcot a hatalomért, lerakták egy új alapjait. Nem vitatom munkájuk nagyságát, jelentőségét. De ismétlem, alapokat raktak le, amelyet fejleszteni kell, olyan magas színvonalra, amiről talán nem is álmodtak akkor, amikor ők elkezdték a munkát. — Az lehet — folytatja Dobányi —, hogy az, amit csináltak, látványosabb volt. Persze a képlet is egyszerűbbnek tűnt. Volt az osztályellenség és volt a hatalomért küzdő munkás. Mindenki tudhatta, hová kell lőni. Ugyanakkor sokkal több lehetőség nyílt arra is, hogy valaki jókora demagógiával tűnjön ki a többiek közül. Azt hiszem, ma a helyzet bonyolultabb, lényegesen kevesebb a látványosság, sokkal több szürke tett kell, hogy elérjük amit Gábor mondott. Fejlődni csak módszeres tanulással és munkával lehet. • — Volt idő, amikor itt a gyárban, ami jószerével manufaktúra volt — így Dobszai — az öregek azt mondták: ha mi elmegyünk, megáll majd az üzem. Mára ott tartunk, hogy világszinten termelünk. Pedig elmentek az idősebbek, alig van közülük valaki. Nekünk legalább tízféle technológiát kell ismernünk, állandóan képezzük magunkat, s ez is kevés. Ök a felszabadulás után államosítottak. Vagyis lehetőséget teremtettek. De a lehetőségből nekünk kell lényegesen többet kihoznunk. — Vagyis ott tartunk, ami a beszélgetés alapja. Már mi is emlegetjük, mit csináltunk. Hogy mi a hősiességünk — vág közbe Kiss és Dobányi, egymástól véve el a szót. És ez jelzi: minden nemzedék büszke arra, amit tesz. Ha jót tesz, joggal. Ez a világ menete. Minden nemzedék hagy valamit az utána következőnek. Ez azonban nem ok, hogy felhánytorgassuk, és a következő nemzedéket elmarasztaljuk. — Ha apáink valamit elkezdtek, tették azért, mert a következő nemzedéknek akartak jobbat. Szabad ezt ma felhánytorgatni? — kérdezi mintegy önmagától Dobszai. — Különben is, hogy valami készen van-e, az nagyon viszonylagos — kapcsolódik a beszélgetésbe Csománé. Vegyük mondjuk a politikát vagy az ideológiát. Esti egyetemre járok, s a kezembe került egy tankönyv, amiből pár évvel ezelőtt tanultak. Amellé tettem, amit most én forgatok. Más a mostani, új, korszerűbb. Milyen lenne áz összehasonlítás, ha a 25 évvel ezelőttihez tennénk? Nincs ebben benne, hogy semmi sincs kész? Es ahhoz, hogy az élet változik, mi is hozzátesszük a saját munkánkat, tapasztalatunkat. Megváltozott mérce — Nem becsülhetjük le az előttünk jártak teljesítményét — mondja Kiss Gábor. De az se igaz, hogy ők mindent jól csináltak. Kár lenne megszépíteni azt, ami hiba volt, s ma valami hősi mázzal átfesteni. A lényeg szerintem: történelmi volt, hogy megteremtették az alapokat, de nem kevésbé történelmi lépés ezen valami egészen újat és jót építeni. — Amikor egyetemre jártam — mondja Dobányi —, volt egy egészen radikális csoport köztünk. Guevara-sapkában jártak, állandóan pol-beatet énekeltek, szerveztek, nyüzsögtek. Nagyon látványos volt, és nagyon forradalminak tűnt. Nemrég volt a találkozónk. Ez a kis társaság egészen eltűnt. Van, aki disszidált, mások nem sokra vitték. A „szürkék” megmaradtak, mégpedig mind fontos helyen. Pedig mennyit szidtak akkoriban minket, hogy beszűkültünk, csak a tanulás, csak a munka érdekelt. Csupán azért mondom, mai megítélésünknél csak az lehet a mérce, mit teszünk, s nem az, mit mondunk. Nézd a következő példát — magyaráz Dobszai. Ha valaki az ötvenes években munKiss Gábor Dobszai József kásból igazgató lett, nagyot vállalt. De ha tévedett, mi történt vele? Mentette az osztályhűség, az akkori gazdálkodási rend, s egy sor más. Egy mai vezető megítélésénél az eredmény a lényeg. Ha téved, nem teszik máshová igazgatónak. Nincs számára menlevél, legyen bármilyen elvhű. Ma legalább három követelménynek kell megfelelnie, s ez a jó. S nem nehezebb? Külsőség nélkül — Amikor kislány voltam — kezdi Csománé — s valami ajándékot szerettem volna, apám, aki kőműves volt, azt mondta: jó, de gyere, s segíts valamit érte. Hol maltert vittem vederben, hol mást csináltam. Nekem is van lányom. Én nem szabok neki feltételt, ha kér valamit. Igaz, sokat dolgozgatunk együtt. Most mondhatná valaki: a kislány készen kap mindent. De ez mégse igaz. Másféle követelményt tudok állítani vele szemben, ami több, mint egy apró segítés. — Minden szülő vágya — folytatja ezt a gondolatot Kiss — többet adni gyermekének, mint ami neki jutott. De amit ad, azért nem tesz szemrehányást. Legföljebb magasabb elérendő követelményt állít, ha ért a neveléshez. Nem lehet ez másként társadalmi méretekben sem. Persze a magasabb követelményekhez kellenek a tárgyi feltételek, az eléréshez kellő lehetőségek. — A dolgok anyagi oldala az egyszerűbb, magyarázza Kiss. Itt könnyebb eldönteni, hogy ki mit kapott, kap, mennyire jó, ha a fiatalnak keveset kell verekedni valamiért. Sokkal, de sokkal nehezebb azt mérlegelni, könnyebb-e a mi nemzedékünknek a gondolkodás területén? Az ötvenes években az imperializmus egyik jelképe a Coca-cola volt. Ma ezt isszák öregek és fiatalok. Ha valaki közömbös volt, vagy cinikusan vélekedett, ki lehetett vonni a forgalomból. A mai összetett világban állítom, nehezebb az eszmei harc, mint volt 20, 30 vagy 33 évvel ezelőtt. — Meggyőződésem — monjda Dobányi —, korunk forradalmisága a munka és a tanulás. De — vetheti ellen valaki — ez alig látszik, nincsenek külsőségei, eredményei lassan érnek. Mégis, itt a dolgok nyitja, mert azt, amit az öregebbek elkezdtek nagy lendülettel, ma lépésenként kell építgetni. Nagy tudással, sok munkával. Természetes, hogy az ember türelmetlen. De nagyon bonyolult Dobányi Zsigmond Csorna Ferencné világunkban nekünk kell meggyőzni a többieket, hogy csak ez a járható út a szocializmus felé, amit még mi sem adunk készen gyermekeinknek. Dönteni naponta — Én nem tudom, hogy milyen volt a harc jellege a felszabadulás után. Csak amit hallottam és olvastam, annyi az ismeretem. De nem hiszem, hogy kevésbé izgalmas lenne az én harcom — így Csománé. — Naponta dönteni kell: a gyártmány alkalmas-e arra, hogy exportra menjen. Hitelünk, hírünk, munkánk, üzemünk becsülete függ attól, tudok-e jól dönteni. Nem éppúgy harc ez, mint volt a régieké? — Amikor apáink kezdték — magyarázza Dobszai —, az volt a tét: élni. Nekünk any- nyival több, hogy a tét: okosan élni. Nem egyszerűbb ennek a megteremtése sem. Meg merem kockáztatni azt is, hogy elődeink talán nem is tudták pontosan, mi lesz forradalmuk, társadalomalakító munkájuk következményei. Amit kaptunk tőlük, az eredmény és ellentmondás, új, de régi dolgokkal terhelten. Vagyis félkész. — Ha már az ellentmondásokról esik szó, ehhez adalék. Azok, akik az új legnagyobb harcosának mondták magukat, konzervatívvá váltak sok tekintetben. Vegyük azt, ami itt volt a gyárban pár évvel ezelőtt. Sokan, vezetők, idős emberek hivatalos fórumon szólaltak fel, mondván: nincs helye itt olyannak, aki farmerben jár, meg hosszú hajat visel. Minden divat ellen kikeltek, gyanakodva, milyen világnézet rejlik a nadrágban. Aztán — folytatja Dobányi — enyhülni kezdett a dolog, s kiderült, semmi összefüggés nincsen ruha, haj és munka között. Bizalom és bizonyíték — És mi köze ennek a készen kapott szocializmushoz? — kérdez közbe Kiss. — Csak annyi, hogy a divat miatti kritikákból egyet lehetett kiérezni: a bizalom hiányát. Igaz, pár év alatt bebizonyosodott nálunk is, hogy ostobaság volt a félelem. De nagyon gyakran találkozni ma is azzal: a mi nemzedékünkkel szemben sok bizalmatlanság nyilvánul meg. Pedig minket már ez a társadalmi rend nevelt. Apáink, nagyszüle- ink, nagybátyáink jelentették a meghatározó környezetet. Talán saját eredményeiket kérdőjelezik meg, amikor a mi szokásaink hatását kérik számon? Miért nem bíznak az általuk nevelt generációban? — Mégis mondom, s hiszem — így Dobszai —, hogy nemzedéki ellentét a vita ellenére sincsen. Pontosan azért nincs, mert mi sem akarunk mást, mint ők. Csak azt jobban, magasabb szinten képzeljük el. S akinek van szeme az idősebbek között, az észre is veszi ezt. A mi gyárunkban túlnyomóan harminc alattiak dolgoznak. Tudtunk bizonyítani. Az eredmények még a legkétkedőbbet Is meggyőzték. — Valahol ennél a szónál: bizonyítani, van a lényeg — próbál összegezni Kiss. A vitát nem döntheti el más, csak az, mit tudunk produkálni. Ha az eredmények azt mutatják: a mi forradalmiságunk igaz, a mi célunk jó, a képességünk megfelel a kor követelményeinek, akkor nem sok értelme van annak, hogy azon vitázzunk, ki mit kapott. Fontosabb lesz, mit adott olyan használhatót, amit a következő nemzedék tud fejleszteni. — Lényegében akkor igazam van — vág közbe Dobányi. — Ismerjük el, hogy igenis kaptunk készen egy olyan lehetőséget, amit nekünk kell úgy folytatni, hogy gyermekeink újabb lehetőséget kapjanak: -Ma ehhez viszont csak a nagyobb politikai, szakmai tudás vezethet el. De emellett ne feledjük, hogy kaptuk a hibák ismeretét. A személyi kultuszt, az át nem gondolt gazdaságfejlesztést, a téves értékeléseket, a túl hangos lelkesedést. Csak a jó és rossz együttes ismeretében dönthetjük el, mennyire jó, és mi jó abból, amit kaptunk. Az eredmény minősít — Kicsit olyan az egész, mint a mai számtanoktatás — jegyzi meg egyikőjük. A gyerek ma az általánosban komplex matematikát tanul. Van, amiben tudunk segíteni, van, amiben nem. Igaz, megtanulják hozzá a szorzótáblát, de az egész oktatás egy magasabb követelményt alapoz meg. Nekünk addig szabad beleszólni, amíg értjük, s amikor már meghaladja tudásunkat, ne akarjunk okosabbak lenni gyermekeinknél. — Kész társadalom nincsen — mondja Kiss Gábor. Az újért és jobbért tenni valamit nem érdem. Kötelesség. Nem felhánytorgatni való érdem, hanem a mindenkori mát élő ember dolga. Ha azt mondom: elismerjük, sokat kaptunk eleinktől, akkor azt is hozzáteszem, mi is elvárjuk, értékeljék amit teszünk és tenni fogunk. Ez a társadalmi játékszabály kötelező, hiszen az egymásra épülő nemzedékek munkáját úgyis csak a végeredmény fogja egykor minősíteni. a beszélgetés félbemaradt, hiszen egy ilyen vitának nem lehet sommás összegzése. Egy azonban biztos: a mai harminc felé tartó nemzedék nem akar megpihenni hajdani babérokon. Nem elégszik meg azzal, ami örökül maradt rá. Nem úgy fogadja el azt, ami az elmúlt évtizedekben született, mint ajándékot, hanem mint jobbítandó lehetőséget. Ha bizalmat várnak, joggal teszik. S ha ezt megadjuk, úgy ne tegyük azt a megbocsátó elnézésével. A feladatok megvalósításában elért sikereik ugyanis a mi alapjainkat, nevelésünket is minősítik. Bürget Lajos KM
