Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-13 / 190. szám

1978. augusztus 13. VASÁRNAPI MELLÉKLET A Vasvári Pál Múzeum Beszélgetni jó A közelmúltban hivatalos voltam egy if­júsági klubba. Meghívtak, elmentem, mert kíváncsi voltam, mivel töltik sza­bad idejüket a fiatalok. Valami érdekes programot vártam, ismereteket gazdagító előadást, játékos vetélkedőt, táncos klubdél­utánt, de csak annyi történt, hogy összejöttek vagy húszán, huszonötén, páronként vagy né­gyesével leültek a kis asztalok köré és beszél­gettek. Filmekről, televízióról, fociról, autók­ról, korábbi közös kirándulások emlékeit ele­venítették fel vagy éppen újabb közös utazá­sokat terveztek. Hallgattam őket. Úgy kilenc óra tájban csendesen elköszöntek egymástól, ki-ki indult hazafelé. A klubvezető — civil­ben egyetemi hallgató — derűsen megkérdez­te: nos, hogy tetszett a mi klubdélutánunk? Zavaromban nem tudtam mit mondani. Mondjam azt, hogy nem ezt vártam, ezért igazán kár volt idehívnotok, aztán mégis meggondoltam, nem akartam így viszonozni vendéglátásukat. A klubvezető, mintha csak megsejtette volna dilemmámat, csendesen megjegyezte: — Tudom, nem erre várt, talán szidott is magában, amiért ide fárasztottam. Ne higgye, hogy más terveztünk, s csak azért maradt el, mert nem érkezett meg az előadó. Nem, semmi más szándékunk nem volt, csak összejönni és elbeszélgetni. Mindenről, ami éppen az eszünkbe jutott, mindarról, ami ép­pen foglalkoztatta a gyerekeket. Hetenként egyszer ez a programunk. Beszélgetni jó. Ezt most tanuljuk újra felfedezni. Látta csodálkozásomat, s magyarázólag még hozzátette: — Két-három évvel ezelőtt a gyerekek többsége begubózott otthon, vagy éppen valamelyik havernál jöttek össze ket- ten-hárman. Akkor is csak magnóztak, tévéz­tek, lemezeket hallgattak. És hallgattak. Mint akiknek nincs mondanivalójuk a világ dol­gairól. Pedig — magamról tudom — egyi­künk sem élt elzárva az élettől, csak éppen — ki tudja, miért — restelltünk beszélni mindarról, ami valamennyiünket foglalkoz­tatott. Az ember társas lény, nem szereti a ma­gányt, a falak közé zártságot. Szívesen be­szélget, vitatkozik, ha van kivel. Nemcsak házon belül, szűkebb családi, baráti körben, hanem tágabb, sokszínűbb közösségben is. E beszélgető közösségek legnépszerűbb formái ma a klubok, amelyek száma egyre gyarapo­dik országszerte. • Hogy mi a klubok népszerűségének tit­ka? A klub hasonló, vagy azonos érdeklődé­sű emberek társas együttlétét, művelődését, szórakozását segítő olyan tevékenységi for­ma, amely programjainak kialakítását és végrehajtását a tagok öntevékenységével és aktív közreműködésével valósítja meg. Azaz: az együttlétnek olyan formája, -amelyben a tagság határozza meg a közös programokat. A klub lehetőséget ad az önképzésre, a közös szórakozásra egyaránt. Ez is, az is fontos ré­sze az emberek életének: teljesebbé, gazda­gabbá teszi azt. Ez indokolja a klubok egyre növekvő népszerűségét. Az ifjúsági klubok célja, hogy helyesen orientálják a fiatalok tudati fejlődését a tár­sadalom és a kultúra kérdéseiben: a színvo­nalas szórakoztatás mellett gondoskodjanak a fiatalok tudásának, ismereteinek bővítésé­ről, ízlésének formálásáról, a világ dolgairól alkotott látásmódjuk fejlesztéséről. Program­jaik ennek megfelelően sokfélék: helyet kap bennük az ismeretterjesztés, a politikai vita, a "vetélkedő, és a tánc, a közös kirándulás, a színdarabok és a filmek együttes megtekin­tése, a látottak megbeszélése és még sok min­den más, ami érdekli, érdekelheti a fiata­lokat. Az ifjúsági klubok tagsága ma már egy­re több helyen lépi át a százat, százötvenet. Az pedig tudott dolog, hogy ennyi ember együtt, egyszerre nem élhet aktív klubéletet. Ezért ezeken a helyeken rétegklubokat ala­kítanak az ifjúsági klubon belül a speciális érdeklődési köröknek megfelelően. Így jöt­tek létre a nagy egészen belül a magnós-, az utazó-, a filmes-, az irodalombarát- és más rétegklubok, amelyek külön-külön tartják foglalkozásaikat, de hetenként egy alkalom­mal valamennyi összevont foglalkozáson vesz részt. A klubok munkáját nemcsak színesíti, hanem gazdagítja is az a vendégjárás, amely egy-két esztendeje kezdődött, s egyre terebélyesedik. Nemcsak a mind gya­koribb cserebere fórumokra gondolok, és a különböző módszervásárokra, amelyek résztr vevői nemcsak beszámolnak tapasztalataik­ról, hanem ízelítőt adnak programjaikból is. Azokra a csendes vendégeskedésekre, amikor egy-egy klub egy másikat lát vendégül. E ta­lálkozókon vendégek és vendéglátók közös klubesten találkoznak. Közben új tájakat is­mernek meg, új embereket, s ami talán a legfőbb, beszélgetnek. Beszélgetnek egymás­sal mindenről, kötetlenül. Mert beszélgetni jó. P. P. Szégyen, nem szégyen, ha néhány esztendővel ezelőtt arra kérnek, hogy soroljam fel Szabolcs-Szatmár megye múzeumait, biztosan kihagy­tam volna a tiszavasvári Vas- Vári Pál Múzeumot... Pedig másfél évtizede létezik a kis múzeum — és érdemes ellá­togatni oda! Tiszavasvári nevét hallva azonban társul mellé egy másik név: Alkaloida. Immár elválaszthatatlan a kettő, és ami összeköti őket: Kabay János munkássága. Kezdjük hát ezzel a Vasvári Pál Mú­zeum bemutatását — egy he­lyiséget Kabay Jánosnak és az Alkaloidának szenteltek az elmúlt esztendőben, a tavaly megnyitott megyei orvos- és gyógyszertár-történeti kiállí­tás keretében. Kabay János a leghíresebb gyógyszerészek egyike ha­zánkban: a mindössze har­minchét évet élt tudós mara­dandót alkotott. A magyar morfingyártás úttörőjének is nevezik — találó címet adott egy újságíró a róla szóló cikknek néhány évvel ezelőtt: „A szalmától az aranyig”. Kabay ugyanis az addig hasz­navehetetlen, kicsépelt mák­gubókból, a mákszalmából morfint állított elő — s ez ma aranyat ér népgazdasá­gunk számára. A tárlókban a vegyészmérnökből lett gyógy­szerész levelei, naplója, arc­képei láthatók, pár lépéssel odébb pedig az általa 1927- ben alapított Alkaloida Ve­gyészeti Gyár mai termékei­vel, napi munkájával ismer­kedhetünk meg. A fél évszá­zados fennállás emlékére egyébként az üzemben is be­rendeztek egy állandó kiállí­tást, ezt gyakorta megtekin­tik az odalátogató diákok és más csoportok. De ezzel már a rendkívül érdekes orvos- és gyógysze- részet-történeti kiállítás vé­gére ugrottunk — kezdjük hát az elején. A megye első orvostörténe­ti emlékei közel ezerévesek: a honfoglalás korából származ­nak. Akkoriban a letelepedő pogány magyarok között a táltos — a mindentudó va­rázsló — orvosolt. Feltehető­leg egy táltos végezte azt a koponyalékelést is, melynek maradandó nyomát találták meg 1957-ben egy rétközbe­rencsi sírban, ősünk kopo­nyájának tetején jókora lyuk éktelenkedett, azon pedig egy ezüstből készült fedőlap, mely ma a tiszavasvári mú­zeumban látható. Kissé meg­borzong a huszadik századi látogató, ha az akkor végzett műtétekre gondol... Különös­képpen ha szemügyre veszi a sebfertőtlenítésre szolgáló eszközöket: két jókora vas­szerszámot, melyeket megtü- zesítve használtak... Az efféle műtéteknek a ko­ra középkorban a keresztény­ség idején leáldozott: a kolos­torokban működtek ugyan is­potályok (feltehetőleg Sza­bolcs községben is volt egy), ám ezekben jószerivel csak ápolták a betegeket, nem gyógyították. 1279-ben aztán mindennemű sebészeti bea­vatkozásnak véget vetett a budai zsinat döntése: eltiltot­ták a „véres műtéteket”. Ezt a tiltást a csekély számú vi­lági orvos is átvette, így kap­tak teret a kisebb képzettsé­gű kirurgusok, az úgynevezett borbélysebészek. Ezek aztán céhekbe tömörültek, akár más iparosok. Ennek révén maradi fenn az egyik legér­dekesebb orvostörténeti do­kumentum megyénkből: Bá- thori Gábor későbbi fejede­lem engedélye. „Megenged­tük, mind Borbélynak... en­nek utána nekiek is Czéhek legyen. Kiadadatott a miEt- sedi várunkban Boldog Asz- szony havának utolsó napján Ezerhatszázhetedik esztendő­ben Gróf Somlyai Báthori Gábor.” Feltehetően a céh tagja volt az az orvos, akiről me­gyénkben mint elsőről biztos tudomásunk van: Ceyl János A 200 éves salétromfőző üst Ecseden. 1622-ben ugyanis Rákóczi Györggyel, a későbbi erdélyi fejedelemmel váltott levelet: Rákóczi az akkoriban dúló pestis miatt fordult hoz­zá tanácsért, s Ceyl doktor válaszolt is. A megye régi orvosai közül kiemelkedik a csengeri Dió- szeghi István orvosdoktor és református lelkész. Egyik Utrechtben kiadott latin nyel­vű értekezésének címlapját láthatják az érdeklődők a Vasvári Múzeumban: az ere­deti mű a washingtoni Nem­zeti Egészségügyi Könyvtár­ban található. A gyógyszerészet-történet je­les dátuma nemcsak me­gyénkben, az országban is a nyíregyházi Arany Sas patika alapítása 1648-ban: a harma­dik nyilvános gyógyszertár volt hazánkban! Háromszáz évig működött: 1950-ben szűnt meg, a mai Szabolcs- szálló helyén állt a megye- székhelyen. Tiszavasvári köz­ség (vagyis akkoriban még Bűd és Szentmihály) egész­ségügyi ellátása viszonylag fejlett volt a 18. század vé­gén: a dokumentumok sze­rint három okleveles bába és egy sebész működött Szent- mihályban. A leghíresebb gyógyszerész, az első patika alapítója, Lukács Ferenc volt — patikájának emlékei mel­lett érdeklődésre tarthat szá­mot az a szép serleg is, me­lyet Kossuth Lajos ajándé­kozott Lukács Dénes tűzérez- redesnek — a család őrizte meg, s ajándékozta a múze­umnak. E kiállítás mellett azonban érdekes szemlélődésre ad al­kalmat a múzeum régészeti anyaga is: az új kőkortól a honfoglalásig. Csiszolt kőszer­számok és -fegyverek, bronz­kardok, érmék tarkítják a tárlókat, s a legérdekesebbek azok az ivóedények, melyek a nagyszentmiklósi aranykincs darabjainak másolatai. A te­rem közepén azonban min­denkit meghökkent méretei­vel, komor színével a két év­százados salétromfőző üst, mely egyedülálló az ország­ban! Egy és egynegyed méter átmérőjű, hat és fél mázsa súlyú a földben talált üst — a 18. század végétől puskapor­készítéshez használták. A múzeumban időszaki képzőművészeti tárlatokat is láthatnak az oda látogatók, jelenleg a sóstói művésztele­pen készült alkotások sora­koznak a falakon. A látogatók számára aranyat ér a kulcsok őre, Munkácsi Péterné, aki szíves-örömest ad felvilágosí­tást mindenről — több, mint tíz esztendeje kalauzolja a lá­togatókat, akik száma évről évre növekszik. A múzeum mellett a látni­valók között feltétlenül em­lítést érdemel a tiszavasvári református templom is. Igaz, jelenlegi formájában „csak” kétszáz esztendős, ám egy 13. századbeli román stílusú templom alapjain épült. 1788- ban fejezték be a nagyszabá­sú átalakítást, amely révén mai képét kapta. Annak ide­jén védőszentjéül Szent Mi­hály arkangyalt választották (1319-ben említik első ízben), így feltehető: Szentmihály község is innen nyerte nevét. A jelenlegi torony 1759-ben épült. Sajnos, a templom csak részleteiben látható, ha körül­járjuk: elfedik a szem elől a körötte nőtt fák. Végül az idegenek számára néhány útbaigazítás. A Vas­vári étteremben jól ebédel­hetnek, és szállást is találhat­nak a kis szállodában. Tisza­vasvári, nevével ellentétben, nem a Tisza-parton fekszik, északi irányban körülbelül hat kilométerre^ találnak strandolásra alkalmas vizet a fürdőzésre vágyók: Tiszalök- nél. Tarnavölgyi György E. Fehér Pál „Az aktuális Csemisevszkij” címet adta a Népszabadság 1978. július 23-i számában megjelent cik­kének, amit az író és forra­dalmár Csemisevszkij szüle­tése 150. évfordulójának szentelt. Ebben az érdekes és nagyon tartalmas cikkben csak három mondat szól ar­ról a szimpátiáról, ami Cser- nisevszkijt a magyar néphez, 1848—1849-es forradalmához és szabadságharcához, vala­mint Kossuth Lajoshoz fűzte. A fiatal Csemisevszkij naplójának 1849 júliusában írt részében a magyarok ba­rátjának nevezi magát. Ami­kor a cári csapatok a szabad­ságharc leverésére átlépik a határt, akkor naplójába ezt írja: „Ott az oroszok veresé­gét kívánom”. A szabadságharc leverése után Herzen egy időre pesszi­mizmusba esik, Csemisevsz­kij tovább reménykedik. Re­méli, hogy a szabadságharc új erőre kap. Csemisevszkij 1860—1861- ben ír sokat a magyarországi dolgokról. A Szovremenyik- ben publikált cikkeiben mé­lyen elemzi a magyar függet­lenségi mozgalom mozgató erőit és kilátásait Ezek a cikkek tanúsítják, hogy jól tájékozódott a bonyolult és ellentmondásos osztrák—ma­gyar politikában, pedig Ma­gyarországgal nem volt köz­vetlen kapcsolata és igen szi­gorú volt az osztrák és az orosz cenzúra is. 1861 febru­árjában az „Előszó a mosta­ni ausztriai ügyekhez” című cikkében visszatér a szabad­ságharc eseményeihez. For­radalmi demokrata pozíció­ból részletesen tájékoztatja az orosz olvasókat az 1848-as forradalom okairól és mene­téről, hangsúlyozza a magyar forradalom jelentőségét, amelyben a nép nemcsak a nemzeti függetlenségért, ha­nem a társadalom demokrati­kus átszervezéséért is harcolt. Egy másik cikkében a ma­gyar emigránsokról ír. A szigorú cári cenzúra ébersé­gét is ki kellett játszani, ha Magyarországról akart írni, ezért angol és osztrák lapok­ból idézett. Csemisevszkijt a magyar szabadságharcon kívül a ma­gyar nyelv is érdekelte, hi­szen bölcsész volt. Kritikát írt Andrej Desko munkájára, melyben összehasonlítja a magyar, a csuvas és a csere­misz nyelvtant. Adatok vannak arra, hogy Csemisevszkij nevét a kor­társak ismerték Magyarorszá­gon. Az 1870-es évek végén a Munkás Heti Krónika német nyelvű kiadásában, az Arbei­ter Wochen-Chronik számai­ban a magyar olvasókkal is­mertetik Csemisevszkij gaz­daságpolitikai nézeteit. Csemisevszkij esztétikai nézeteivel, melyek világnéze­tében nagy helyet foglaltak Arany ivóedények másolatai. (Fotó: Mikita V.) SZABOLCS-SZATMÁRI IDEGENVEZETŐ IFJÚSÁGI KLUBÉLET o KM Emlékek egy régi patikából A magyar szabadság orosz barátja Csemisevszkij születésének 150. évfordulójára el, a magyar olvasók Harasz­ti Gyula egyik .munkájából ismerkedhettek meg. A ma­gyar szabadság harcosai vi­szonylag korán olvashatták Csemisevszkij legismertebb regényét a „Mit tegyünk ?”-et, ami magyarul 1877-ben jelent meg. Egy évvel korábban, 1876-ban a Pesti Napló egy cikkben ismertette a regény tartalmát és nagyra értékel­te. A haladó magyar újságok figyelemmel kísérték Cserni- sevszkij sorsát, akkor is ír­tak róla, amikor száműzetés­ben volt. 1880 februárjában az a hír terjedt el, hogy Cser- nisevszkij meghalt. A Nunkás Heti Krónikában nagy cikket publikálnak, melyben részle­tesen ismertetik életét és munkásságát, felsorolják és értékelik legfontosabb műve­it. A cikk végén II. Sándor cárt teszik felelőssé a nagy tudós és nemes gondolkodó haláláért. A valóságban Cser- nisevszkij 1889-ben halt meg. Természetes, hogy a reak­ciós sajtó egészen másképpen írt Csemisevszkijről, veszé­lyes fanatikusnak, nihilistá­nak tüntette fel, aki rossz ha­tást gyakorol az orosz fiatal­ságra. Ezek a történelmi adatok közelebb hozzák Csemisevsz­kijt a ma élő magyarokhoz is, segítenek őt jobban meg­ismerni. Dr. Bállá Tamara

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom