Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-13 / 190. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. augusztus 13. □ A ceruzától a linómetszésig Igazi festői rendetlenség uralkodott a kastélyban. A földszinti helyiségekben rajzlapok, festőállványok, ecsetek tucatjai, nekivetkőzött fiatalok (odakint 30 fok körül járt a hőmérő). Fordult a linópréselő henger, előbukkant a nyomat. Olajfestékpötty díszelgett egy ecset hegyén, aztán piUanatok alatt hajtincs barnájává változott a vásznon. A terasz felé nyíló helyiségben zene bömbölt — van, aki így tud igazán raj- zalni... Kint, a gyepen asztalok, rajzbakok, székek: és rajzoló, illetve modellt ülő fiúk, lányok. Dolgozott a tuzsé- ri művelődési házban (a volt kastélyban) a szakmunkástanulók megyei rajztábora. — Tíz napig rajzolnak-fes- tenek együtt a gyerekek, szám szerint tizenkilenc szakmunkás és -tanuló a megye különböző részeiből — mondta Novák István rajztanár, a tábor vezetője. — Ez az első ilyen próbálkozás Sza- bolcs-Szatmárban, és úgy vélem most, az utolsó napon, hogy sikeres volt. Több szempontból is. Egyrészt eddig szinte valamennyien csak hobbiból, időtöltésből rajzol- gattak otthon, néhányuk szakkörbe járt. Itt szakszerű irányítással, egymást is látva- figyelve fejleszthették képességeiket. Másrészt még nemigen voltak ezek a gyerekek efféle közösségben: alkotótáborban. Ügy látjuk Boros sok mindent megtudhattunk. Ugyancsak érdekes volt a tegnap esti filmvetítés; képzőművészeti kisfilmeket néztünk meg, azután pedig megbeszéltük a látottakat. — Volt olyan programunk is, amikor az öltözködésről, a lakáskultúráról beszélgettünk! Máskor pedig a fotó- és filmművészet került szóba, meg a tévé... Nem művésztelep volt ez a tábor — hiszen sok fiatal még csak a kezdő lépésekkel ismerkedett, legtöbbjük számára izgalmas újdonságot jelentett a technikai sokféleség, A linómetszeten: a tnzséri templom amivel megismerkedhettek. Linómetszést gyakorolhattak, batikolást, agyagformálást, akrilfestékkel való festést — no és a hagyományos rajzolás, temperás festés sem maradt ki. Minden napnak megvolt a központi feladata: hol a komponálás kérdéseivel foglalkoztak, hol a színek, tónusok visszaadásának problémáival. — Nagyon sokat tanultunk! — mondta Bumbakovics Erzsébet. — Én például a szakmámban is hasznát vehetem, hiszen szakrajzból a frizurákat papíron kell megterveznünk __ — Nálunk pedig, azt hiszem az esztétikai érzék nem lényegtelen — tette hozzá a leendő karosszérialakatos. — Nagyon belejöttem itt a táborban a rajzolásba, szeretnék majd ősztől szakkörbe is járni__ Tóth János gyógyszer- gyártó szakmunkás az Alkaloidában, két éve szerzett szakmunkás-bizonyítványt. Ahogy munkába állt, belekezdett a szakközépiskolába. — Érettségi után a Képző- művészeti Főiskolára szeretnék jelentkezni. Körülbelül öt éve rajzolok-festek rendszeresen. Ez a tábor nagyon jól sikerült, azt hiszem, aki részt vett benne, sokat fejlődött. Saját magunkat is ellenőrizhettük, sok-sok segítséget is kaptunk a tábor vezetőitől, és az sem közömbös, hogy egymás munkáit figyelve mennyit tanulhattunk... — Szeretnénk hagyományossá tenni ezt a tábort annál is inkább, mert jól illeszkedik a tuzséri programba: ezen a nyáron volt már itt gyerekek és felnőttek, rajztanárok számára alkotótábor, s ez a korosztály sem maradt ki, mint eddig... Megtettük az első lépéseket, jövőre még jobban kell sikerülnie — búcsúzott a táborvezető, s mögötte a falakból szinte semmi sem látszott: ellepték a rajzok, linómetszetek, festmények. Az egyik izgalmas pillanat következett, ha nem a legizgalmasabb: az elvégzett munka közös értékelése, a legsikerültebb alkotások kiválasztása egy kis házi tárlatra ... (t. gy.) Az eleven liget Molnár Gabriella grafikája — Tudod mire vagyunk a legbüszkébbek? Arra, hogy nálunk nincs cigányprobléma. Ilyen-olyan kimutatásokban még szerepel ugyan, hogy 107 cigány él itt, de nemigen akadna senki, aki kiválogatná: melyik háznak ki a gazdája. Itt nincs telep, itt nincs külön utcájuk a cigánycsaládoknak, öt év is eltelik, míg akad egy gyerek, aki nem fejezi be időben a nyolc általánost, s ha mondanom kellene néhány nevet, akik viselkedésük, magatartásuk miatt kilógnak a sorból, egy sem lenne cigány közöttük. Makiári Dániel községi párttitkár szavait Petróczi Aladár, az iskola igazgatóhelyettese folytatja. — Néhány éve, amikor építkeztem, egy cigányember gyakran megállt a ház mellett. Beszélgettünk mindenféléről, aztán feltűnt, hogy mindig olyan nehezen távozik. Láttam rajta, hogy még mondani, vagy kérdezni akar valamit, de faggatni nem akartam. Egyszer aztán azt mondja nekem: engedjem már meg, hogy belül is szétnézzen, kíváncsi lenne a szobák, a fürdőszoba elhelyezésére, mert ő is ilyet szeretne építeni. A ház azóta régen felépült, s jó néhány olyan, amelynek más szép családi otthon volt a mintája. Űj és még újabb házak állnak egymás mellett, gyors számvetés és az eredmény: 1971 óta 71 család épített új otthont magának. És ez Üjkenézen nagyon nagy szám, hiszen az összlakosság száma 1170, s ha négytagúnak veszünk egy családot, minden negyedik a tizedforduló óta költözött új otthonba. Makiári Dániellel járjuk a falut. A szép házak között széles földút, bármerre fordulunk. A mélyebb részeken hatalmas tócsákban áll a víz. — Az ott a kultúrház — mutat kísérőm egy nagy épületre, de itt nem jutunk át a sáron. A másik oldalról vágunk neki, itt sem sokkal jobb a helyzet. A kultúrház melletti ház udvarán idősebb néni nézi: sikerül-e át- evickélnünk. — Miért engedi Bözsi néni, hogy így ösz- szegyűljön a víz a kapuja előtt? — kérdi a párttitkár heccelődve Imre Gézánétól. — Bár akkora lenne, hogy át se tudnátok menni rajta — vág vissza Bözsi néni —, akkor jobban sürgetnétek az útépítést! — Ez a legnagyobb gondunk — folytatja most már komolyan a beszélgetést Makiári Dániel. — Egyetlen, összesen 430 méter kö- vesútunk van, hogy az almaútról a postakocsi be tudjon menni a postáig. Mert az almaút nem a miénk, éppen csak elmegy a falu mellett. Ha jól emlékszem, 1973-ban épült ez a rövid út, addig a busz se járt be Újkenézre. Szilvácsku Józseffel, a mezőladányi tanácselnökkel (közigazgatásilag ide tartozik Újkenéz) a község fejlesztéséről, fejlődéséről váltunk szót. ö is az utat említi, amely a két község „házasságra lépése” óta épült, aztán az 50 személyes óvodát, amelyet egy iskolai tanteremből és szolgálati lakásból alakítottak át. Most készül a vízrendezési terv, amelyre ebben az ötéves tervben 400 ezer forintot kapnak a megyei tanácstól. És aztán nincs is tovább, mert nem telik többre. Kevés a fejlesztési alap, a két község lakóitól sem jön össze évente 200 ezer. Az 1974. január 1-től egyesült termelőszövetkezet az egyetlen fizető, a csak Újkenézről eljáró 300 ember után máshol fizetnek községfejlesztési hozzájárulást. — A legtöbb ember — 123 — Záhonyba jár, 48—48 Kisvárdára és Pestre, 13 a Vá- sárosnaményba, 12 a Mátészalkára, 10 a Nyíregyházára, 8 a Tuzsérra és 39 az egyéb helyekre ingázók száma, így van aztán, hogy az emberek jómódúak — 9 millió van a takarékban —, a tanácsnak meg vékony a tárcája. Persze, ha a két tanács egyesülése előtti időhöz viszonyítjuk a fejlesztésre költhető pénz összegét, akkor nem tarthatjuk kevésnek, hiszen Újkenézen 30—35 ezer volt, most 86 ezer jön össze évente. És amit a lokálpatrióták szabad idejükben hozzátesznek. Csurka Géza nevét említik, aki megszállottként dolgozott azért, hogy elkészüljön az MHSZ lőtere. Szervezett, mozgósított, minden szabad idejét rádolgozta, pénzt csak az anyagért kellett adni. Azóta minden szombaton, vasárnap ott vannak a fiatalok a foglalkozásokon. Aztán a 69 éves Dicső Géza bácsi neve kerül a beszélgetés középpontjába, aki mint a sportkör elnöke, új öltöző építésébe kezdett huszonötöd magával, ha már bajnok lett Üjkenéz a járási II. osztályban, a feljutásért jobb feltételeket érdemeinek a fiúk. És mondják a falusi spartakiádot, ahová ötvenen mentek el Újkenézről, említik Kovács Lajos nevét, aki a megyei spartakiádon is második helyezett lett a 100 méteres síkfutásban. — Pezseg itt az élet — mondja Petróczi Aladár, a tanácstagi csoport vezetője —, csak nálunk sokkal nehezebb elérni az eredményeket. Jól működik a KISZ-, az MHSZ- szervezet, a népfrontbizottság, de ha este, vagy éjszaka valaki rosszul lesz, nincs egy telefon, hogy kihívjuk a mentőt. Van orvosi rendelőnk, háromszor jön hetenként az orvos, de a mezőladányi rendelőben sincs telefon, hogy legalább addig elérnénk, amíg be nem zár a posta. A vonatközlekedés jó: öt vonat megy naponta Vásárosnamény felé és Záhony felé is, de a második viláháborúban lebonbázott állomás helyén csak egy fabódé áll. A buszközlekedéssel is elégedettek lehetnénk, de ha valaki a hajnali gyorssal Pestre akar menni, akkor meg kell kérnie valakit, akinek kocsija van, mert ehhez nincs csatlakozás. — Láttad az előbb azt a kerékpárján zsákot toló lányt? — kérdezi a párttitkár. — ö tápot tolt — Merzőladányból. Mert itt nem lehet venni. Valamikor épült itt egy kis húsbolt, de tőkehúst nem árulnak. Fodrász nincs, már mondtuk, hogy alakítsuk át a húsboltot fodrászüzletnek, de nem igen lenne bele egy fodrász. Fuvaros nincs, ősszel a betakarításnál közelharcot kell vívni a tsz- központban — ez szintén Mezőladányban van — egy szállító járműért. Az ellátás viszont megfelelő. A Kisvárdai ÁFÉSZ-hez tartozunk, alapvető élelmiszerekből kiegyensúlyozott a kínálat, javult a töltelékáru-ellátás, de jobb is lehetne. Iparcikkeket városon vesznek az itteni emberek, de ha például valaki egy tartós fogyasztási cikket szeretne venni, azt megrendelheti és az ÁFÉSZ kiszállítja. Dolgoznak viszont sokan és szorgalmasan az 1974. január elsején egyesült tsz-ben. Kántor József főkönyvelő mondja a számokat: a 430 tagból 190 a nyugdíjas, és a 240 dolgozó tagnak majdnem a fele kenézi. Nagyjából egyforma volt az egyesüléskor a „hozomány”: egyik tsz sem volt soha mérleghiányos, de a kiugró eredmények is elmaradtak eddig. Az egyesülés óta látványosabbak az eredmények. Megkezdődött a szakosodás, zárt rendszerben termelik a burgonyát —■ tavaly 211 mázsa volt az átlagtermés —, 5 forint 15 filléres átlaggal övék volt a járás legértékesebb almája, s bár az idén sok lefagyott, ami maradt, az nagyon jó minőségű. Beruházásra költhető pénzüket teljes egészében gépekre költik: 5 kombájn, 17 traktor, 4 teherkocsi áll a tagság szolgálatára, s mindennap várják a Gigant érkezését, amely egy adapterrel szinte egyedül megoldja majd a kukoricabetakarítást Természetesen beszélgettünk Újkenéz történetéről is. Czap Károly nyugdíjas tanácselnök mondja, hogy 1812-ben a mai falutól 3 kilométerre települt Cserepeskenéz, Vámosatyáról, Fehérgyarmatról jöttek az első telepesek, és foglalkozásukról, a cserépégetésről kapta a falu akkor a nevét. Ma már csak két ház áll azon a helyen, mert 1889- ben nagy árvíz pusztított. A mai falu a mán- doki Forgách gróf erdejéből kapott 190 holdat, s hálából Forgácsfalvának akarták érte keresztelni. A valamikori halászok, vadászok, rákászok, cserépégetők ősei ma már csak emlékükben őrzik a múltat, s azért dolgoznak, hogy a 156 iskolás korú gyermeknek az övékénél is jobb sorsa legyen. Balogh József Szakmunkástanulók rajztábora KM ÚJKENÉZ Rajzolás a szabadban. (M. V. felv.) Miklós és Orbán Mihály kollégáimmal együtt, hogy jó közösséggé csiszolódtak, jól érezték magukat a tíz nap alat... Amikor a hangulatról, a társaságról kérdeztem néhány fiatalt, egyhangú volt a felkiáltás: nagyon klassz! Aztán a tábor programja került szóba és egymás szavába vágva mesélték élményeiket. — Roppant kedvesek voltak Baranyiék, akik a Szovjet út 31. alatt laknak. Bekopogtunk hozzájuk, hogy hadd nézzük meg az állatokat, a kertet, a házat. Készséggel modellt ültek... — mondta Bumbakovics Erzsébet fodrásztanuló. — Be volt fogva a ló, indulni készültek a mezőre, de a kedvünkért kifogták, hogy rajzolhassuk... — tette hozzá Grencsó Csaba karosz- szérialakatos szakmunkástanuló. — A Tisza-parton nem sokat kell modell után járni: a gyerekek örömmel vállalják és igen büszkék, ha valamelyikük papírra kerül... — folytatja Kertész Sándor. — Nagyon jó volt az a beszélgetés, amelyen a tuzséri tanácselnök vett részt itt a táborban — sorolja a programot Tóth Mária. — A faluról
