Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-02 / 180. szám
1978. augusztus 2. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Az újítók sorsa R ögtön ellentmondva magunknak: az újítóknak nincsen azonos, minden jellemzőben egyforma sorsa. Van hely, ahol élvezik a társak, s a vezetők segítő támogatását, elgondolásaik rövid utat bejárva gyorsan megvalósulnak, megbecsülésüket nemcsak a törvényesen előírt javadalmazás, hanem a kiváló újítójelvény bronz, ezüst, arany fokozata is bizonyítja. Igaz, az sem ritkaság, hogy örökös vita, veszekedés, az osztályrészük, értetlenséggel, irigységgel, kényelmességgel kell megküzdeniük, s e küzdelemben gyakori a kudarc. Valahol itt, a sorsok végtelenségében, véletlenszerűségében rejlik a baj, hiányzik az a — jogi szabályokból, gyakorlati módszerekből, vezetési stílusból gyúrt — közeg, melyben kedvező terepen haladhat a társadalmilag hasznos elgondolások útja. A hangsúly ugyanis azon van, hogy amit az újító csinál — s nem kevésbé az alkotók másik csoportja, a feltalálóké —, az a társadalomnak hasznos, mert legtöbbször szükséges; új lehetőségeket tárnak fel, többletforrásokat teremtenek a fejlődéshez azok, akik nem békülnek meg a már meglévővel, helyette még jobbat, célszerűbbet keresnek. Különféle módszerekkel végzett számítások egyaránt azt bizonyították, hogy az újítások és találmányok közvetlen és közvetett haszna eléri a nemzeti jövedelem három-négy százalékát. Fogalmazhatunk úgy is, hogy megtermelik az oktatási célú kiadások fedezetét, hiszen tavaly e terület használtaiéi a nemzeti jövedelem négy százalékát. Hiba lenne persze csupán a mérhető anyagiakban látni az újítómozgalom fontosságát, a találmányok jelentőségét. A forintok mellett legalábbis egy sorban, ha nem előbbre áll az erkölcsi, tudati haszon. Amibe az újat akaró ember nyújtotta példaadást épp úgy beleértjük, mint a szemlélet- és gondolkodásmód formálását, annak bizonyítását, hogy szocialista társadalmunk tág teret nyit az alkotókedvnek, a kezdeményezéseknek. Ez a bizonyítás, sajnos, ma még nem zavartalan, sőt, útja, módja1, s nem kevésbé gyakorlata, ellentmondásokkal, akadályokkal teli. Köznapi szavakkal így summázhatjuk annak a vizsgálatnak az eredményét, melyet — országosan — a népi ellenőrzés hajtott végre, s amely a gondolkoztak, némely tekintetben lehangoló tények, tapasztalatok összefoglalásával járt. Tömören sorolva okok és okozatok bonyolult szövevényét: az érvényben lévő újítási rendelet — ami egy korábbit fölváltva sem bizonyult célszerűnek —, s az ahhoz kapcsolódó pénzügyi utasítások nem teremtenek kedvező, ösztönző környezetet az újítási tevékenységhez, nem teszik kellően érdekeltté a termelőhelyeket a javaslatok mielőbbi hasznosításában. Azután: rengeteg félreértés, félremagyarázás Üjra termel a Divat Ruházati Vállalat Kéthetes kollektív szabadság után közel 220 lány és asszony kezdte meg a munkát július 31-én, hétfőn a nyíregyházi Divat Ruházati Vállalat üzemcsarnokaiban. A szünet alatt a szokásos nagytakarítás, karbantartás mellett egyúttal bővítették az elektromos hálózatot is, mintegy 300 ezer forintos költséggel. A munkába állt dolgozó nők exportkabátok varrásával kezdték a munkát. Az NSZK-megrendelés- re készülő ruhadarabokból augusztus közepén indítják útnak az első szállítmányt. lelhető az ún. munkaköri kötelesség, s az azon túllevő feladatok elbírálásánál, a beruházási újításoknál, a tervező- és kutatóintézetek dolgozóinak ilyesfajta1 teljesítményeinél. Továbbá: rendkívül vontatott a munkavédelmet szolgáló, legtöbbször ún. eszmei díjú újítások elfogadása és bevezetése, de általában lassú a szakvéleményeztetés, a végleges döntés. Gyakran közrejátszanak abban a presztízsszempontok, s a kísérletekben, az üzemszerű alkalmazásban legtöbbször semmiféle érdekeltsége nincsen azoknak, akik valójában többletmunkát vesznek a vállukra, hiszen elsődleges feladatuk a már folyó termelés irányítása. Mindössze csipegettünk az okok, okozatok kuszán egymásba fonódó bokrainak terméséből, de rámondhatjuk nyugodt lelkiismerettel, eny- nyi is éppen elég ahhoz, hogy — nyugtalanok legyünk. Mert hiszen veszik az, aminek nem kellene veszendőbe mennie, amit emberek reménykedve, az újdonság vonzóerejében bízva találtak ki, teremtettek meg. Az újítók sorsa lényegében annak tükre, milyen könnyedén, már-már nemtörődöm módra bánunk közös kincseinkkel, s azokból is az egyik legnagyobbal, a szellemi értékeinkkel. □ társadalom nem nélkülözheti az alkotókedv és -erő egyetlen megnyilvánulását sem, de ehhez meg kell teremteni a szavak és tettek egységét. Az újítómozgalom esetében ez még sokszor hiányzik. Egyre nyilvánvalóbb, hogy rendezni szükséges a jogi kereteket, félreérthetetlenül utat nyitva a társadalmi érdekeknek ezen a módon is. Az ilyesfajta határozott útnyitás azonban a közgondolkozásban szintén elengedhetetlen, értve ezen a hivatalos ügymenetet éppúgy, mint a munkahelyi közvéleményt. Furcsa: az újítók sorsa korántsem irigylésre méltó, mégis sokan irigylik őket, ügyet sem vetve arra, hogy abból a minden száz forintból, amit vállalati hasznos eredményként a közös pénztárnak megkeresnek, nekik öt-hat, de leggyakrabban kettő, három jut... Talán érdemesebb, értelmesebb lenne a pénz másik részére, a kilenc- venvalahány forintra ügyelni. Arra, hogy ne apadjon, ne tűnjék el forrásaink közül, hanem megmaradjon, mi több: gyarapodjon. M. O. Néhány paradicsompalántát ültettünk a kertbe. Közülük az egyik igen hamar megéledt, hamarabb kellett karózni is, mint a többit. Valahogyan a szívünkhöz nőtt, mint a kezes jószág, locsolásnál több vizet kapott, anyám részéről még csókot is a leveleire, hisz oly igen szép volt. Virágzás előtt jóval ugyan, de csak egyetlen virágot hozott, nagyot, de csak egyet. Anyám megharagudott rá: — Ezért szerettünk? Ezért dédelgettünk? Ki kéne nyű- ni, s odahajintani a disznónak. — Majd én gondozom — mondtam, ugyan, ilyen nagy nyárban mit tehetnénk a helyébe? Szép ő, ha csak egy virágot hozott is. A nyár nagy volt, a tizenhét tagú aratóbanda az uradalmi földön elvégezte a kötelességét, aztán jött a csép- lés. Ugyanez a banda sorra járta a falu szérűit a cséplőgéppel, csak más beosztásban. Az első kaszás — a bandagazda — étető lett, két marokszedő leány kévevágó fent a dobon, a többi marokszedő törekes a dob alján, a legerősebb férfiak zsákoltak a gazdák házainál, a középen aratók kéveadogatók lettek, a gyengébbek szalmakazalra- kók. Ebbe a csoportba került apám is, akiről régtől tudták, Kislétai iparteremtök „Kalodába zárják” az előre leszabott vasat. Bodnár Endre és Szántai György gyorsan, precíz mozdulatokkal dolgozik. (H. J. felv.) Villog a fény, serceg a vason a láng, orrfacsaró a füst szaga. Hegeszt a fiú. Arrébb „kalodába zárják”, sablonokba rakják a vasat, de ennek zaját felülmúlja a sarokban üzemelő daraboló döccenő döreje, a kintről beszűrődő festékszóró kompresszor zúgása és a kézi kalapácsok ütemtelen csattaná.- sa. A kép bármelyik vasas üzemre ráillene. Pedig Kislé- tán a máriapócsi Rákóczi Termelőszövetkezet egyik nagyon régi műhelye ez. ötmilliót a kasszába A napon, a gyümölcsérlelő melegben állunk. Osz- lávszki József nemcsak a vasmunkás, hanem a gazdálkodó ember gondolkodásmódján értékeli a dolgot. — Kevés lesz a dohány, a gyümölcs, nagy lesz a kiesés, szükség van arra, hogy besegítsünk. Legalább 5 millió forintot szeretnénk termelni, a kasszába befizetni. A dolgok összefüggése egyszerű. A máriapócsi Rákóczi Tsz létrehozott egy dohánytermesztési társulást, az rendszerré fejlődött és ennek a gazdálkodási módnak az alapja, sikerének kovásza a gépesítés. Egyre-másra épülnek a dohányszárítók, azokba tömegével kell a tű- ^orkeret, a kerettartó állvány. De ki gyártsa? — Az ipar nem tud elég tűsorkerettartót készíteni, szállítani — mondja az üzemvezető. — Gyártunk mi! Eredetileg úgy terveztük, hogy csak magunknak, a rendszerhez tartozó gazdaságoknak, de más helyről is jött az igény. Most ott tartunk, hogy ebben az évben ötezernégyszáz kerettartót készítünk és nemcsak a megyének, az országnak, de exportra is. Csehszlovák megrendelésre már 17 garnitúrát — egy garnitúrában 45 keret van — elszállítottunk. Hazajöttek a fiúk A műhelyben, a tágas udvaron huszonketten dolgoznak. Sok közöttük a fiatal, amit a kalapból kilógó „Rákóczi” hajviselet is igazol. Van, aki hosszabb, van aki rövid vándorúiról tért meg. Bodnár Endre és Szántai György lakatosok szintén belekóstoltak az ingázók ki tudja milyen ízű kenyerébe. — Két hónapot ddlgoztam Pesten — közli a fiatal lakatos —, de elég volt. Kétezret kerestem, de el is ment. Nem tudom, ki miért szeret utazgatni, de ha már helyben van a munka, és meg is fizetik, nem éri meg elmenni. Attilának szakmája lesz A műhelyvezető már korábban szóba hozta, hogy tavasszal indult a szériagyártás. Előbb órabérben dolgoztak, aztán gyorsan áttértek a teljesítménybérre. Az utóbbi hatására megkétszereződött a napi teljesítmény. A munkássá válás folyamata Kislétán még nyomon követhető, és kézzelfogható. Ha nagy haszon az, hogy a termelőszövetkezetnek a kerettartóból 5 milliós árbevétele lesz, másrészt néhány lakatos szülőfalujában talált munkát, akkor ráadás, hogy olyanok, akik különben sohasem jutottak volna hozzá, szakmát tanulhatnak, munkásemberré nevelkedhetnek. Példa erre Tamási Attila esete. — Segédmunkásnak jelentkeztem. Először az első hónapban azt is csináltam, ezeregyszázhetven forintot kerestem. De betanultam a festést. Most már eléri a fizetésem a háromezer forintot. Szakmát szeretnék tanulni, Józsi bácsi megígérte. „Józsi bácsi” ott áll, hallja, hogy mit mond a fiú, és helyeslőén bólint. — Szorgalmas fiú, kilencen vannak testvérek, nem tanulhatott, mert otthon kell a pénz. Kár lenne érte, ha nem tanulhatna. Már csak ezért a fiúért is megszervezem a tanfolyamot és munka közben kitanulja a szakmát. Abban a műhelyben, ahol most értékben is jelentős munka folyik, korábban csak mezőgazdasági gépek javítását, felújítását végezték. A lakatosok most is besegítenek még a kombájn javításába, de az már csak „mellékes”. A főprofil a keretgyártás, az izig-vérig ipari munka. Az viszont nem mellékes, hogy végső soron ez is a mezőgazdaságot, a dohánytermesztést segíti. Seres Ernő E gyik gyárunk főmérnöke a minap megjegyzéseket fűzött a róluk szóló cikkünkhöz, mondván: azért nem minden olyan szép náluk, mint ahogy az az írásban olvasható volt, ahogyan valaki tőlük tájékoztatta az újságírót. Mi tagadás, meglepő az ilyesmi. Az ugyanis megszokott dolog, hogy a megszólaltatottra a valósnál rosszabb fényt vető írást reklamáció, panaszos levél, helyre- igazítási kérelem követi, de hogy valaki a szépet kifogásolja...? Pedig ha belegondolunk, ez lenne az igazi, mondjuk úgy: „férfias”, önmagunkkal szembenéző tett. Mert nem omlik ugyan össze a világ, ha jobbnak hisznek minket, mint valójában vagyunk, de a következmények nem elhanyagolhatók. Hiszen aki rosszul — használjunk enyhe kifejezést: hamisan — tájékoztatja a sajtót, az félrevezeti az olvasót. Köztudott, hogy a gazdasági és társadalmi életünknek egyre erősödő alapelve a kritika és az önkritika, a szembenézés a saját és a mások hibáival. Aki nem képes önmagát is felelőssé tenni, az olyan, mint az a háziasszony, aki a szemetet a szekrény alá söpri, a szennyes ágyneműt bársonytakaróval fedi. Aki már tett ilyet, az tudja, hogy a szekrényt egyszer mindenképpen el kell húzni, a takarót le kell venni, és minél későbben tesszük ezt, annál nagyobb a szégyen, népgazdasági, társadalmi méretekben gondolkozva: annál súlyosabb az okozott kár. És ami talán a legkevésbé megbocsátható: a szépítgető vezető félrevezeti azokat, akik előtt pedig példaképként kellene állni: beosztottjait, a munkások seregét. SpeidI Zoltán hogyan tud szarvat gyűrni, mily nemesen szép szalmakazal kerül ki a keze alól. Hát némelyiket valóban meg lehetett bámulni, nem is kazal volt már az, művészi építmény. Csendesen dolgozott, de a munkának megadta szépségesen a tiszteletet, az értelmét! Vafamely napon sorra következett Samu Feri bácsi, aki tehetős gazda volt, ötszáz kereszt élet állott az asz- tagjában. Szép udvara volt, jó szérűse, pálinkával kínált azonnal mindenkit, ahogy hajnali háromkor megkezdődött a cséplés. Csupán anyám volt kétségbeesve. — Vajon mit vihetnél apádnak früstökre, fiam? — Leszaladnék Szkerkihez, ha lenne tíz fillér — mondtam — adna érte egy kis kolbászt. — Nincsen tíz fillér. Kértünk kölcsön lisztet az újig, kenyér tehát van, de zsír se, szalonna se. Amit az uradalomban kaptak apádék, elment, ezzel a nagy családdal. Délre levágok neki egy senyvedők csirkét, de most mit fog enni? Puszta kenyeret? — Ó — mondtam akkor. — Várjon csak, mama. Leszaladtam a kertbe. Anyám nem tudhatta, amit én tudtam már, hisz ő arra a paradicsombokorra rá sem nézett azóta, amióta meglátta, hogy csak egy virágot hozott; nem tudhatta, milyen fenséges gyümölcs érett meg azon a régen felkarózott palántán. Isten is csak jókedvében teremthet ilyen gyönyörűséget. Hamvas pirossá- gát, önmagát kínáló életét elfeledni nem lehet. Leszakítottam. — Ezt viszem a kenyér mellé apámnak — mondtam. Anyám leült a konyha küszöbére, hiszen az örömet éppoly nehéz elviselni, mint a bánatot. — Vigyed akkor, hallom, mindjárt lejár a gép, kezdődik a früstök. Ha fél perc kellett, mire odaértem Samu Feri bácsi portájára. Már a hűvösre húzódtak az emberek, s ettek, amit tudtak, vagy amit hoztak nekik. Odaadtam apámnak a reggelijét, s mire ő kibontotta azt, ott termett Samu Ferenc és meglátta a gyümölcsöt. — Hallod csak, te. Nehogy belevágj már a bicskáddal. Annyi szalonnát adok érte, amennyit nyom. Apám megnézte a természet eme kegyét és azt mondotta: — Nem. — Kétannyi szalonnáért, na? Hisz zsírozótok sincs. Mérjük le. — Nem. — Háromannyi szalonnáért add nekem, hát nem látod, micsoda étek az? — Látom, Feri bácsi. Körülöttük a banda csak nézett, mi lesz. — Négy annyiért? — Nem. De már gyöngyözött apám homloka. — Mérjük le — mondotta Samu Ferenc —, csupán azért, hogy mennyit kapnál érte. Lemérték, hisz volt ott a cséplőgépnél mázsa, meg súlyzó épp elég. — No lám — mondotta Samu. — Majdnem fél kiló. Gyönyörű marha. Számítsuk egyszerűen fél kilónak. Ilyenformán két kiló szalonnát adok neked érte. Apám leült megint. — Nem — mondta. — Te marha — sziszegett Feri bácsi. — Most bezabálnád egyszerre azzal a jó friss kenyérrel. A családodra nem gondolsz? — A fiam nevelte — mondta apám teljesen megizzadva — nem tehetem. Kérdezze meg tőle. — A kölyök szava nem számít, öt kiló szalonnát adok érte, azonnal. Apám lehajtotta a fejét. Hozta Feri bácsi felesége az öt kiló szalonnát azonnal, de apám abból egy falatot sem evett ezen a reggelen. Még a kenyérből is éppenhogy majszolt. Csak nézte —, hogy a gazda, ama nagy testű, nagy bajuszú ember hogyan harap bele abba a megfelelően kemény, vérvörösen kicsattanó, érett gyümölcsbe; — s elment a kazalhoz. Hazavittem a szalonnát. Kimentem a kertbe, vizet adni a palántának. Az az ág, ahonnan letéptem a gyümölcsöt, könnyezett, de a másik hajtáson már kibuggyant hirtelen egy újabb nagy virág. Galambos Lajos: Kegyetlen alku Ái önellátástól az exportig
