Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-30 / 178. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1878. július 38 0 VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Ön hol tölti a szabadságát? VÁROSI UDVAR Lakatos József linómetszete. — Szabadság? Hát, az el­megy erre-arra. Ugye odaha­za van a kert, a ház, mindig akad tennivaló körülötte. Ed­dig kilenc napot vettem ki, háromszor hármat. Van egy kis szőlőnk is, abban is van munka. — Ha kapna egy tíznapos üdülőjegyet, elmenne? — Arra már nem is volna szabadságom, hiszen csak hét nap maradt erre az évre. — De ha mégis jmtna rá szabadság? !... — Nemigen... Nem hiszem, hogy a feleségem is elmenne velem. Hogy is mondjam: szóval nincs arra nékünk igé­nyünk. Elmennek a napok sok egyébre. Olasz Miklós, a SZÁÉV gépkezelője legyint egyet. Üdülés?! — Legfeljebb egy-két hét­végen szoktunk a családdal kiruccanni nagy ritkán. A Sóstóra vasárnap, vagy ré­gebb, mikor repülőnap volt Nyíregyházán. Kislétán la­kunk különben, két gyerek vae, a lányom most érettségi­zett, a kisfiú pedig tízeszten­dős. Amikor a lányát említi, el­fanyalodik az arca: nem vet­ték föl a gyereket a tanár­képzőre, nem is tudja, most hová menjen dolgozni. Taní­tónő szeretne lenni. — Szóval ez a beutaló... A feleségem a kislétai gyermek- otthonban a konyhán dolgo­zik, s nincsenek annyian, hogy hosszú időre elmenjen vala­melyikük. Bár ami igaz, igaz, biztos vagyok benne: kaphat­nék a vállalattól beutalót, hiszen tizenhat éve itt dolgo­zom, s megbecsülnek, úgy ér­zem. Művezetője, Vincze István bólogat. Amikor őt kérdezem: hogyan tölti a szabadságát, a nemrégen kivett napokat em­líti. — A Dunántúlon voltunk a családdal, hétvégekkel együtt kilenc napig, öt napot vet­tem ki rá. A sógoromék házat építenek, oda mentünk. Én segítettem az építkezésnél, az asszony meg a gyerekek — az egyik lányom tizennégy, a másik hároméves — pihen­tek. Különben összesen ti­zennyolc nap szabadságom van, és már többet nem ter­vezek előre, nem készülünk másfelé. Amikor szükség van rá, ki fogom venni. Nyikita Ferenc ács huszon­négy éves, még nőtlen. Ta­valy decemberben szerelt le, s rendfokozata után plusz négy nap szabadsága van er­re az évre, összesen tizenhét nap. — Ez a nyaram alaposan be van programozva: építke­zünk. Üjfehértói vagyok, s egy nagy családi házat épí­tünk a testvéreimmel, öten vagyunk még odahaza, a má­sik öt testvérünk már házas, elköltözött. Kivettem egyszer egy hetet, egyszer pedig négy napot. Biztos, hogy a többi szabim is erre fog menni. Aztán majd nősülni szeret­nék, hogy pontosan mikor, még nem tudom... • Miközben ez az írás ké­szült, nagyon sok embertől megkérdeztem: hogyan tölti a szabadságot. A válaszok ezer­félék voltak. Akadt, aki csak legyintett: nincs terve, majd kiderül. Volt, aki már a nyár elején elmesélte, milyen nagyszerű elképzelései van­nak: például elmegy a tizen­két éves fiával egy kerékpár- túrára a Tisza mentén. Sát­rat visznek, ott ütik föl, ahol éppen kedvük tartja, s reggel továbbállnak. Más külföldi utat emlegetett — a Magas- Tátra a cél —, s ifjú mérnök ismerősöm hanyagul odave­tette: ok Spanyolországba ké­szülnek kocsival, rengeteg jó cuccot akarnak majd hozni. • „Elmennek a napok sok­mindenre” — mondta a gép­kezelő, „házat építek”, „ami­kor szükség van a szabadság­ra, kiveszem” és így tovább — munkával töltött szabad­ságnapok sorjáztak elő á SZÁÉv-munkások szavaiból. Lippai András ács például a felesége háromhetes szabad­ságával egyeztethetné az övét, ám mit sem érne vele, há például üdülni invitálnák. — Velünk él a nyolcvan- éves édesapám, kire hagy­nánk, ha elmennénk?! Igaz, már csak egy lányom van otthon, tizennégy éves, a na­gyobbik férjhez ment. De hát nékem is úgy kellett kivenni a szabadságomat, hogy kapá­lásra, a kertre, házra... volt, amikor temetésen voltam. Igaz, még bent van vagy tíz napom. Az asszony a nyír­egyházi ruhagyárban dolgo­zik, ők egyszerre kapják meg a szabadságot, amikor leáll az üzem. Mégis: otthon tölt­jük a nyarat, hová is men­nénk. Éppen az ellenkezője az a középkorú, energikus asszony, akivel a nyíregyházi Búza té­ri ABC-áruházban beszélget­tem. Rácz Jánosné — mint ő mondta — mindig menne, ha módja volna rá... — A férjem is, én is sokat megyünk. Idén például Haj­dúszoboszlón voltunk két hé­tig. A vállalatnak van ott egy önellátás üdülője. Minden nyáron elmegyünk valahová! Tavaly Tiszapalkonyán vol­tunk, egy baráti házaspár ré­vén, azelőtt meg Hévizén. Tudja, bár kocsink nincs, vasúton könnyen — és főleg olcsón — mozgunk: a férjem a fűtőházban számviteli veze­tő, vasutas. Nem tudnám el­viselni — és ő sem —, hogy ne használjuk ki a szabadsá­got. Ugye, most már nincs mire gyűjtenünk: a két lá­nyom férjhez ment, van há­rom unokám — mondja nem kis büszkeséggel. — Ketten maradtunk a férjemmel. Ha­bár — igazítja ki önmagát — a nyaralásunk idején sem maradtunk magunk: a gyere­kek lejöttek a hét végén, s csaptunk egy családi „há- bét”... • Az „igény” szó is elhang-' zott föntebb, bár Olasz Mik­lós olyan értelemben hasz­nálta a „nem igényelj ük”-et: nem kívánjuk, nem tervez­zük, nem kell az nekünk. Vi­szont óhatatlanul a szó tá- gabb értelmét — vagy másik értelmét? — idézte föl. Igé­nyesség, igények. Hiszen tu­lajdonképpen ez vezette uta­mat, amikor e témában neki­indultam : milyen igények ve­zetik az évi fizetett szabadsá­got kivevő embereket. S ki­derült — nem is meglepő mó­don! —, hogy sokszor a szük­ség a vezető... Kétlakiság — ismerős, használt, mondhatni: elhasz­nált fogalom. Akinek családi háza, kertje, netán háztájija, szőlője van, az bizony nem szabadulhat a munkától. Em­bert — családot — kíván a tennivaló. Az említett ABC- áruház vezetője, Nagy László is ezt említette, amikor a dol­gozók szabadságolásáról be­szélgettünk : — Igen sok a vidékről be­járó dolgozónk. Jól tudjuk, hogy tavasszal és ősszel van a szezon náluk a szabadsá­gokban: sürget a munka a kertben, háztájiban. Ezt beü­temezzük, számítunk rá. Igaz, alaposan át kell gondol­ni, hiszen egy percre sem áll­hat meg a munka, be kell osztanunk a távollevőket. Persze ha valakinek beutaló­ja van üdülőbe vagy külföld­re készül, hát meg kell vál­toztatnunk a tervet. De hát ez természetes, nem? — És ön, hogyan tölti a szabadságát ? — Könnyű válaszolnom, hi­szen holnap reggel indulunk a feleségemmel. Szegedre, Pécsre és Harkányba készü­lünk. Kocsival megyünk, sá­torral, mint már annyiszor. — Hány nap^ szabadsága van? “ — Harminc nap. Ebből már kivettem húsvétkor két hetet. Egy jókora körutat csináltunk a családdal: Szeged, Kecske­mét, Hajdúszoboszló, Debre­cen. Két lányom van egyéb­ként, de most nyáron csak a feleségemmel megyünk. A nagyobbik már „öreg” ahhoz, hogy velünk jöjjön — most éppen Sopronban van. A ki­csi, aki tizenkét éves, Ungvá- ron van egy kézilabdás edző­táborban. • Picit talán irigykedő han­gon említette több apa is: gyereke a nyarat tartalmasán tölti, nincs ideje otthon unat­kozni. A művezető 14 éves lá­nya másfél hónapig nyaral: a zánkai úttörővárosban, a csa­láddal, vízitúrán. Az áruház- vezető lánya a Szovjetunió­ban tölt hosszabb időt, már említett „sátorozó” ismerő­söm hatodikos fia úttörő- vándortáborozó jó ideig és így tovább. Némi nosztalgia is fölfedezhető volt szavaikban: de jó a gyerekeknek! És ez így igaz. Leáldozóban van an­nak az időnek, amikor a liba­legeltetés vagy tehénőrzés, a grundon csellengés vagy má­sutt téblábolás töltötte ki tel­jes‘egészében a gyerekek va­kációját. Bár arról szó sincs, hogy teljesen megoldott e té­ren minden — mindenesetre az nagyon valószínű: a most felnövő nemzedéknek nem lesz elég az elaprózott, mun­kával töltött szabadságnapok tucatja. Az a bizonyos igé­nyesség itt kezdődik... No, de a felnőttek. Köztük valóban nagyok az eltérések, hiszen város és falu közt lé­teznek még a különbségek e téren. Akinek jószágai van­nak otthon, kertje vagy más földje, az érthetően nem kí­vánja, igényli, hogy hosszabb időre elszabaduljon otthonról. A városokban, új lakótelepe­ken élők ellenben örülnek, ha kiruccanhatnak a szabadba, más tájakra, külföldre. Igaz, épülnek a szövetkezeti üdü­lők, invitálják a falun élőket is a nyaralásra — ám ahhoz még évtizedeknek kell eltel­ni, hogy általánossá váljék a valóban pihenéssel töltött évi szabadság. — Van egy kis telkünk, éppen most kezdtünk a házi­kó alapozásához. A hétvége­ken gyakorta kimegyünk. De azért nem ott töltjük a sza­badságot. Három gyerek van, kocsink is — szeretünk ki­rándulni, üdülni. — Csinos szőke fiatalasszony Batta Györgyné, áruházi eladó. Szö­vetkezeti lakásuk van Nyír­egyházán, a Garibaldi utcán, s az idősebb gyerek nyolc­éves. A másik két kislány há­rom és fél: ikrek. Férje az irodagéptechnikai vállalat gépkocsivezetője. Battáné be­szélgetésünk előtt pár nappal jött vissza kéthetes szabad­ságáról. — Most volt az óvodai szü­net a gyerekeknek, kivettük mindketten a szabit. Otthon voltunk, idén nem mentünk nyaralni. Tavaly voltunk: Siófokra kaptunk SZOT-beu- talót. Nagyszerű volt, mind a három gyereket elvittük. Idén még tervezünk egy utat: Nagyváradra készülünk a nagyszüleimhez. összesen 27 napom van egyébként, pár nap marad belőle: az viszont kell, bármikor szükség lehet rá... Tarnavölgyi György A céllövölde meséi mind tiszták és hamis felhan­gok nélkül valók. A pus­kák fegyverállványon nyug­szanak, olajos csövük tompán fénylik. Aki töltögeti és kí- nálgatja őket — az nagy mel­lű, fekete szemű, fekete hajú lány. feszülő virágos ruhában — bordó rúzzsal kihúzott vas­tag száját biggyeszti, hogy nem fogadódul a szíves kíná­lást, mondván: nézelődsz egyelőre, hiszen látnod kell, mi az, amiben részt veszel. Szemben, a vasfalon ott függnek mind a célok, a cél­lövölde legszebb meséi. Az ádáz Farkas, a sunyi Róka, a tolldíszes Indián, a méla Sü­nike, a titokzatos Macska, a nagybotú Szolgalegény, a kö­vér Gazdag, a félelmetes Tig­ris, de vannak célul kitett di­ók, cigaretták, gyufaszálak, hurkapálcára kötött papírró­zsák és cérnaszálon függő tüllbaba is. És fent a magas­ban, mindezek felett ott fo­rog a szerencsekerék. A nik­kel, plasztik csoda, amelynek ha valamelyik színét eltalá­lod, megáll, csönget és nagy nyereményt ad érte a lány. De te mégse lőj a szeren­csekerékre, könyökölj a vörös bársonnyal bevont fapultra, hárítsd el a szíves kínálást biztos mosollyal, és figyeld, hogy mások, akik párosával jönnek, mire lőnek, és mit nyernek vele, és a ráncos ar­cú boszorkányt, aki néha ki­les a vasfal mögül, biztosan ő az, aki ritmusos rock-zenét vált és Rollingot és cowboy- dalokat, ez kell ide, hiszen itt sem csalás, sem ámítás, a cél­lövölde meséi és nyereményei mind tiszták és hamis felhan­gok nélkül valók, mindenki nyer azért, még az is, aki nem talál. Mert oldalt a kisasztalon ott sorakoznak a nyeremények is. A skót whisky, a rugóskés, a bőrkalap, valószínűleg csak reprezentációk, azt valószínű­leg csak az kapja meg, aki a szépmosolyút lövi meg, de előtte tornyosulnak a jelvé­nyek, a díszek, a similabdák, a papírcsákók és az üveggo­lyók, most már sajnálhatod is, hogy nincs kiírva, miért mi jár. Hát nézelődsz, a vörös bár­sonnyal bevont fapulton kö­nyökölve, időnként, ha a lány feléd kínálja a puskát, csak mosolyogsz, és elhárítod, ő pedig fordulásból lő egy sárga rózsát, nehogy azt hidd, ez a sarki Közért, itt a játék a lé­nyeg. De gondolhatná azt is a szépmosolyú, hogy nem bízol benne. Hiszen annyi mese szól arról is, hogy a céllövöl- -de puskáit mind félreállítják, hogy nehezebb legyen nyerni velük, dé te tudod, ma már a céllövölde puskáit sem állít­ják félre, nincs szükség csa­lafintaságokra, hiszen van nye­remény éppen elég, minden­kinek jut belőle, bár azt azért sejteni lehet, hogy a bőrka­Mózes Lajos: Cél­lövölde lap, a ugóskés, a skót whisky csak reprezentáció, mégsem háborodik fel ezen senki iga­zán. Csak könyökölsz a vörös bársonnyal bevont fapulton, és figyeled, hogyan forog fenn a szerencsekerék. Egy fiú lö­völdöz rá, a hozzá tartozó lány aggódva figyel, de a fiú ügyes és kéket talál. A szer­kezet megáll, fények és han­gok tündérjátéka, aztán egy csomag színes rágógumit kap, míg egy kisfiú a Sünikéért üveggolyót, a papája a har­sány Bohócért papírtrombi­tát, tehát itt is mindenkinek a képességei szerint, tehát min­den jól van. Lőni kéne vagy továbbáll- ni. De te csak könyökölsz, a lányt, a meséket és a nyere­ményeket figyeled, és bosz- szankodsz azon, mint már annyiszor, hogy képtelen vagy részt venni valamiben, ami­ben mások szemlátomást jól érzik magukat. Mint az a fér­fi, aki a szerencsekerékre lö­völdöz, de nem talál, és vé­gül, hogy helyrehozza meg­romlott tekintélyét a mama előtt, úgy belelő az Indiánfő­nökbe, a titokzatosba, hogy az egyből hajlongani kezd, mint a cigányprímás, ha ötszázast nyálaznak a homlokára, per­sze hogy nem szép mese, de szerencsére nem nagy nyere­mény, a Győztes Szolgalegény sokkal szebb. Ha a lány a puskát kínál- gatja továbbra is, és te visz­szautasítod, voltaképpen már haverok vagytok valameny- nyire, te már régen figyeled, mit csinál, gondolhatnák azt is az újonnan jöttek, te vagy a szépmosolyú fiúja, hiszen gyakran néztek egymásra majdnem cinkos mosollyal, egyszer volt, hol nem volt, ta­lán majd égy ágyban, vagy egy barikádon, nem mintha mindegy lenne, nézed az ar­cát, összejönne, nem ‘jönne össze, lehet hogy ez is afféle vendéglátóipari mosoly, bár játszani azért lehet. Bár lőhetnél is. Igazán semmi cikis nincs ebben. Ez a liget, és mint olyan, sajátos világ. Legfeljebb még egy fe­lesleges részvétel, annyi fe­lesleges után talán nem is számítana. De igazán beindít­hatnád találatoddal azt az ősi, szép mesét, a Győztes Szolga­legényről szólót, ahol már ké­szen állnak a szereplők, a so­vány, bár igen izmos szolgale­gény, nagy bottal, csak meg kell lőni a korongot, és már­is puffog a bot a kövér Gaz­dag hátán. Szép mese, és biz­tosan szép nyeremény is. Bár ha a szerencsekerékre lőnél, az is sokat jelenthetne. Ha a kéket találod, akkor rágógu­mit kapsz. Ezt már tudod. Valószínűleg a piros érhet a legtöbbet, azért talán a skót whiskyt is megkaphatnád, hiszen az van a sor legelején. De lőhetnél a nyeremé­nyekre is. Azonnal és közvet­lenül. Biztosan nagy balhé lenne belőle, de szép mese is. Bár kétséges, hogy megéri-e a nyilvánosság kockázatát, az­tán még tűzharcba kerülnétek a fent említett boszorkánnyal. Védekezésként talán el­mondanád: engem csak az háborított fel annyira, hogy nincs kiírva, miért mi jár, valamint ahogy a részvétel kockázata nélkül ugyan, de láttam, a főbb nyeremények a többség számára teljesen el­érhetetlenek. Csak csalogató- nak vannak kitéve, szinte megtévesztésnek. L őni kéne vagy tovább- állni. De te csak kö­nyökölsz a vörös bár­sonnyal bevont fapulton, a lányt, a meséket, a nyeremé­nyeket figyeled. Talán dönte- ned kellene. Addig várj, amíg a szépmosolyú fiúja is meg­jön, és annak a mesének is vége, vagy állj tovább, hiszen annyi csoda és mese történ­het: mindig éppen máshol. KM

Next

/
Oldalképek
Tartalom