Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-30 / 178. szám
VASÁRNAP* MELLÉKLET 1978. július 39. o Nyár, kultúra, Balaton Ha nem is akar igazodni az időjárás a naptárhoz, a nyár és vele az üdülési idény mégis tart. Már nem is az „első fecskék” népesítik be a Balaton két partját, hanem legalábbis előőrseik azoknak a tömegeknek, amelyek létszámát immár évről évre csak hétjegyű számmal lehet leírni. Hagyománnyá lett immár, hogy a városi dolgozók nagy többsége számára a nyári szabadság egyet jelent a Balatonnal. Mindjárt hozzátehetjük: a hozzánk érkező külföldiek jelentős részben meg éppen Magyarországot tekintik azonosnak a nyári hónapokban a „magyar tengerrel”. Mindezt lehetne közhelynek is tekinteni, hiszen szinte mindenki tudja a fentieket. A Balaton fejlesztéséért, ellátásáért, kulturáltságáért felelősök mindenképpen. Hazai és külföldi turisták, beutaltak és tóparti telektulajdonosok, környékbeli lakosok és mesz- sze földről ide vetődök egyaránt vallják, hogy a Balaton — általánosságban! — Európa és más földrészek legszebb, legismertebb és leglátogatottabb üdülővidékeivel is felveheti a versenyt sok tekintetben. Amikor jó az idő, lehet fürödni, csónakázni, vitorlázni. Ha hűvös a nyár Am éppen az idei nyárelő mutatja meg legszemlél te- tőbben, hogy a balatoni nyaralásnál nagyon is kell számítani a hűvösebb, strandolásra semmiképpen sem alkalmas napokra. Korábban, még egy évtizeddel ezelőtt is elegendő volt ehhez az, hogy a beutaltak vittek magukkal meleg holmit, a szakszervezeti és vállalati „kultúrosok” pedig teljes erőbedobással igyekeztek pótolni, amit a természet megtagadott: az üdülők társalgójában rögtönöztek — társasjátékokkal, ismerkedési estekkel stb. — némi kulturális életet. Nem szorul külön magyarázatra, hogy ez ma már kevés lenne. Jócskán túlhaladta ezt az idő. Most két megye kulturális dolgozóinak egyik legfőbb — bizonyára egész évi — gondja, hogy a Balaton környéke megfelelő mennyiségű és minőségű művelődési és szórakozási lehetőséghez jusson azokra a kellemetlen időjárású napokra, amelyeken a tó nem nyújt programot. Mi több: napjainkban a Balaton két partján már olyan kulturális eseményekre van szükség, amelyek mindenképpen vonzzák a közönséget. Nem csupán strandoláspótló időtöltésnek felel meg, hanem valódi élményt adnak. Különös figyelmet érdemelne — talán inkább érdemelnének — a nyári esték. Aki a Balaton partján tölt a nyárból egy-két hetet, szeretné kihasználni azt az időt „kikapcsolódásra”, amiben benne van az is, hogy a hosszú, kellemes estéken megnézzen egykét színi előadást, amire az év közben nem jutott ideje. Ha ilyen nincs — marad (már ahol van) a zenés szórakozóhely, műsorral vagy anélkül. Balett és bábszínház Színház terén bizony vajmi keveset nyújtanak még az idén is a balatoni programok. Ami van, az viszont figyelemre méltó. így a Dél-balatoni Kulturális Központnak az a kezdeményezése, hogy Siófokon Dürrenmatt és Ca- pek ősbemutatót tart. Biztos, hogy külön reklámozás nélkül is szinte percek alatt elfogynak ezekre a jegyek. Ugyanígy a Pécsi Balett vendégszerepléseire is, amelyekre bizonyára kíváncsiak lesznek a tóparton üdülő külföldiek is, hiszen az együttes híre mesz- sze túlterjedt már az országhatárokon, s ez a műfaj nem ismer nyelvi nehézségeket sem. Az északi parton a színművészetet elsősorban az Állami Bábszínház képviseli. Délelőtti és délutáni kezdési időpontjai is azt bizonyítják, hogy a kitűnő társulat elsősorban a gyermekek szórakoztatására rándul le a Balaton-partra. Itt már a siker ném kis részben az időjárástól függ, hiszen kevés gyereket lehet kicsalogatni a vízből kánikulai napon a még oly érdekes és kellemes élménnyel kecsegtető bábszínházi előadásért is. Színvonalban nagy különbséget mutatnak a két part — azaz: a két megye, Somogy és Veszprém — egyéb szín- művészeti műsorai. A déli parton Tolnay Klári, Bessenyei Ferenc, Ruttkai Éva, Psota Irén, Váradi Hédi, Lukács Sándor önálló pódiumestjét hirdetik — az északin a „Halló, itt Balaton” című, közelebbről meg nem határozott ORI-műsort. Az első felsorolás önmagáért beszél, a művészek személye a garancia arra, hogy a néző valódi kulturális élménnyel gazdagodik. Ugyanakkor az ORI- műsorról csak annyit lehet sejteni, hogy bizonyára vidám, könnyed összeállítás lesz és csupán remélni lehet, hogy jó színészek adnak nívós műsort — s nem afféle „hakni” műsorok lesznek, ahol — mint erre már sajnos igen sok példa volt — a Balatonnál üdülő közönséget és kulturális igényeit lebecsülik. Bízunk benne, hogy most (és ezután mindig) a jobbik este következik be. Néptáncos gála Mindkét parton jelentős helyet foglal el a nyári műsorokban a folklór, közelebbről a népi tánc. A somogyi part valamennyi szabadtéri színpadán fellép az Állami Népi Együttes, Balatonföld- váron nyugat-dunántúli néptáncos találkozó, Lellén és Siófokon szövetkezeti néptáncosok gálaműsorai, Keszthelyen és Balatonfüreden a Budapest Táncegyüttes, Tihanyban az amatőr néptáncos tábor összeállításai szerepelnek a programban. Előre is biztosra vehető, hogy a hazai és — elsősorban — a külföldi nyaralók szívesen fogadják majd ezeket a műsorokat. Zenében az északi part vezet. Keszthelyen javában tartanak és szeptember közepéig folytatódnak a Zenei Hetek, ugyanígy Tihanyban az orgonahangversenyek és — a szabadtér miatt természetesen rövid ideig — a Múzeumkerti Hangversenyek. A somogyi parton Kőröshegy műemléktemploma ad otthont a Cantus Pannonicus hangversenysorozatnak, Siófokon pe- dig zongoraestek lesznek. A fiatalabb korosztályokról is gondoskodnak minkét megyében : együttesek, neves táncdalénekesek lépnek fel számos üdülőhelyen. Tárlatok * Végül, de a legkevésbé sem utolsósorban: a képzőművészet. Az utóbbi években kialakulóban van az a gyakorlat, hogy a Balaton környékét a képzőművészek különböző ágainak otthonává, ismétlődő és egyszeri kiállítások helyszínévé avatják. Csak felsorolásszerűen az idei programokból: Keszthelyen megnyílt a IX. Balatoni Nyári Tárlat, a tihanyi múzeumban egymást váltva és egyidejűleg is több kiállítást rendeznek, Balatonbogláron az immár közismert „vörös” és „kék” kápolnában egész nyáron vannak kiállítások, Siófokon megrendezik a III. „Művészet a művészetben” című kiállítást, s ugyanott máris nagy sikjere van három karikaturista műveinek, Balaton- berényben grafikák és tűzzománcok, Balatonföldváron és Siófokon művészi fotók szerepelnek kiállításon, s a somogyi part öt helyén tekinthet meg az érdeklődő közönség állandó és időszaki tárlatokat. Itt a hangsúly az „érdeklődő” szón van. Nem lehet eléggé kiemelni azoknak a — többnyire személy szerint nem is jelentkező, csak munkájuk eredményében látható — művészetkedvelő, kulturális szakembereknek érdemeit, akik olyan szerencsés kézzel társították a természeti és az ember alkotta szépségeket: a Balatont és a képzőművészetet. Igaz, ennek nagy hagyományai vannak, hiszen a Balaton szépségeit számos, a part valamelyik pontján letelepült és alkotott művész örökítette már meg. Mindent összevéve: lesz mit látni, hallani — képző- művészeti, illetve zenei alkotásokat — a Balaton két partján az 1978-as nyáron. Mégis, legyünk „maximalisták”: még többre is van lehetőség. Elsősorban a színművészet szorul a háttérbe. Közismert nehézség, hogy a színházi szünet idején legtöbb neves művészünk szabadságát tölti, nehezen kapható fellépésre. Ám legalább színházanként két-három előadást már az évad közben le lehetett volna kötni — ennyi bizonyára kitelt volna a művészek idejéből is —, s az már 50—70 előadás lenne. Hiszen a Balaton partján nyáridőben csaknem egy bu- dapestnyi vendég fordul meg. Színvonalas szórakoztatásuk érdekében már a korábbinál sokkal több történik. De még többet, még jobbat is megérdemelnének a vendégek. Anyagilag és kuturális érdekből egyaránt megérné. V. E. FILMJÉGYZET Viccelődés a halállal Elég sokan — és elég sokáig — vélekedtek úgy, hogy bizonyos témákhoz kötelezően előírt hangvétel szükséges. A tartalom és a forma egységét ezek az okoskodók mechanikusan értelmezték: a művész számára „előírták” a stílus, az atmoszféra, a nyelv törvényeit és szentség- törésnek tekintették a normáktól való eltérést. Csak egy példát hadd hoz- . zak fel a megbicsaklott logika bizonyítására. A fasizmus, a nácizmus története a közelmúlt történelmének legsötétebb fejezetei közé tartozik. Az említett tétel értelmében csak komor, súlyos drámákban illik róla szólni. Hogy miért indokolatlan az efféle vaskalaposság? Azért, mert a szörnyű hitleri színjátéknak is számos groteszk, komikus — tehát a komédiaszerzők által kitűnően kiaknázható — vonása volt. Vezérek, alattvalók, parancsok, akciók épp úgy lehetnek nevetségesek, mint — mondjuk — egy vég nélküli tortadobálás. A nevetés — öl. Azzal, hogy a filmrendező kigúnyolja a pojácákat, nagyobb szolgálatot tehet, mint aki üres drámában, fantáziátlan szomorú játékban rántja le a leplet róluk. A filmesek szerencsére nem méltatták figyelemre az óvatos figyelmeztetést — és görbe tükörben is ábrázolták a hatalom tébolyultjait. Emlékezzünk Charlie Chaplin remekére, a Diktátorra: a második világháború előtt készült! Vagy a csehszlovákok remek bohózatára a hitleri időkből (Senki nem tud semmit), a francia vígjátékra (Babette háborúba megy) és a mi szellemes háborús filmünkre, A tizedes meg a többiekre. A dokumentumfilm műfajában Mihail Romm teremtett új hagyományt. Kísérőszövege, mely- lyel a borzalmakat kommentálja, bölcs és mélyenszántó, ironikus és csipkelődő. Senki sem emelt kifogást ellene, pedig most is megszólalhattak volna az óvatoskodók: A hétköznapi fasizmus az emberiség nagy tragédiájáról szól, miért oldottak a kommentár mondatai? Hadd feleljünk mi a — sajnos — több éve halott szovjet rendező helyett. Azért, mert a film a gúny nyilaival nem az áldozatokat támadja, — azokat megsiratja —, hanem az emberségükből kivetkőzött hóhérokat. Azért hozakodtam elő látszólag távoli példával, hogy a jelenséget, melyről alább szólok, alaposabban megmagyarázhassam. A filmművészet konvenciói közé tartozott az is, hogy a halállal nem volt szokás Viccelődni. A „fekete humort” — noha karikatúrában, színházban meghonosodott — száműzték a műtermekből. Pedig a halál — az élet része. Sokféle halál van: értelmetlen, dicstelen, szánalmas, oktondi. És számtalan szituáció, amikor a függöny legördülése, hogy képletesen szóljak, nem is olyan megrendítő. Meg aztán ismerünk műfajokat — ilyen a bűnügyi film vagy a krimiparódia, amikor a halált idézőjelbe lehet tenni. Ugyan ki siratja a gonosz intrikuso- kat, amikor a kalandhős megforgatja tőrét (kardját, szablyáját) bennük? Fátyolos lesz-e a szemünk, amikor szitává lövik a sötét cowboy t? Meghatódunk-e, ha — mondjuk — két rivális banda tagjai egymást küldik a másvilágra? A Betörő az albérlőm című Mackendrick-filmben — elég sokan emlékeznek rá — aljas alvilági csoport támad egy békés öregasszonyra. Ki akarják „nyírni” szegény nénit, ám a körülmények úgy alakulnak, hogy ők lesznek a vesztesek. Nem a matróna hal meg, hanem ők. A szellemes komédiában halált látunk és halottakat, mégsincs olyan érzésünk, hogy a rendező ízléstelen játékot játszott velünk és mulatott — mulattatott — az elmúláson. A halállal folytatott viccelődésnek mostanában újsze- rűek a változatai. A Száguldás gyilkosságokkal — Arthur Hiller munkája — műfaját tekintve bűnügyi vígjáték. A két szó: „bűnügyi” és „vígjáték” manapság szinte kötelezően feltételezi a hullákat, a morbiditás minden elképzelhető kellékével egyetemben. Az alapszituáció a következő. George Caldwell könyvkiadó vonatra száll, hogy jól megérdemelt pihenése színhelyére utazzon. Két és fél napi vonatozás általában nem szokott eseménytelenül eltelni. A Los Angeles-i könyvesnek „szerencséje van”, mert egymást érik a váratlan fordulatok. Először egy vonzó hölgy akad az útjába, aztán meg egy holttest. Később annak rendje és módja szerint lehajítják a robogó expresszről. Hamarosan kiderül, hogy szervezett banda garázdálkodik, s az akcióknak ördögi a koreográfiája. Röpködnek a golyók, hullanak az áldozatok . . . Mi a mese vége? Hadd ne áruljam el, különben is a gyakorlott mozinéző sejti (tudja), hogy a botcsinálta nyomozó (emberünk ilyesfajta feladatra vállalkozik) többre szokta vinni, mint a rendőrség kötelékében tevékenykedők. Tanulság? Ab- szolúte semmi, hacsak az nem, hogy aki az idegeit kíméli, ne szálljon zsúfolt — és gyanús vasúti szerelvényre. A játék egyébként korrekt. Gepe Wilder nem zseniálisan komikus, de azért érdekes egyéniség. Főleg mimikája beszédes. Némafilmekben látni annyiféle „reagálást”, melyet ő produkál: repertoárja a behízelgő kedvességtől az ájult csodálkozáson át az elszánt akaratosságig terjed. Másfajta viccelődés folyik a halállal a Felkavart víz című amerikai filmben (rendezője Stuart Rosenberg). Ebben egy hivatásos magándetektív bogozgatja a titkok szálait (Paul Newman megnyerőén alakítja a vonzó és ügyes szuperfigurát). A Felkavart víz szerzői nem oldott hangvételű bűnügyi sztorit szerkesztettek, hanem rejtélyes meglepetések komoly — sőt vérfagyasztó — sorára építették a filmet. A „kikacsintást”, a „nem ér a nevem” szándékát a kitűnő Paul Newman játéka jelzi. Meg az az epizód, amikor — és ahogyan — hősünk másodmagával kiszabadul a hullámsírból. Az intrikus és segítőtársa kinyitja a zsilipet. A vízözönben halálukat lelik. A néző megkönnyebbülten sóhajt fel: Úgy kell nekik, miért voltak ennyire vadállatiasak . . . Bizonyos, hogy még sokszor fogunk hasonló halálesetekkel találkozni a vásznon. Az adott helyzet dönti el, hogy szórakoztunk-e azon, amin általában szomorkodni szoktunk. Veress József Illyés Gyula írja le, hogy Kosztolányival tiszta magyar nyelvkapcsolat-játékot játszván, öt-hat fordulat után állításaikat, kételyeiket már csak így merték kimondani: — Hm...? — Hm... Néha: — Hm!. Az eset — bár csak játékról van szó — megdöbbentő. Óhatatlanul felvetődik a gondolat: ha a magyar irodalom két, kristályosán tiszta szavú művelője idáig jutott, akkor mi, köznapi emberek örök némaságra volnánk ítélve. Feltéve, ha anyanyelvűnkön tisztán szeretnénk megszólalni. Hogy mégis megszólalhassunk, s gondolatainkat szóban vagy írásban a választékosságra törekedve közölhessük egymással, ebbeli igyekezetünkben egy nyelvművelő könyv siet a segítségünkre. A nyelvművelés szó hallatán Beszéljük át beszéljük meg? sokan valószínűleg ásítógörcsöt kapnak, hiszen a TV-től kezdve az újságig különböző csatornákon áramlik felénk a helyes nyelvhasználatra okító adások, cikkek bővizű folyama. A nyelvjobbító irodalom egyik új terméke, amely rendhagyó módon a Pénzügyminisztérium Államigazgatási Szervezési Intézeténél jelent meg, üdítő kivétel. A Grétsy László szerkesztette könyv egész társadalmunkhoz kíván szólni a hivatal okán. A hivatallal, a hivatali nyelvhasználattal már mindenki találkozhatott életében. Ezek a találkozások egyáltalán nem tartoznak kellemes emlékeink közé, előfordult már az is, hogy zúgó fejjel, kétségek között hagytuk magunk mögött az intézményt. Az új könyv éppen ezen a nyelvileg ingoványos területen kíván bennünket eligazítani úgy, hogy megpróbálja eloszlatni a titokzatosságot hivatalos nyelvünkről. A régi, megszokott, a fogalmakat homályba burkoló kifejezések helyett világos, mindenki számára érthető szavakat, fordulatokat ajánl. Az ajánlat elsősorban az intézményekhez szól, nem véletlenül került az első kiadás nagy része a minisztériumok és a tanácsok munkatársaihoz. Díjtalanul, mintegy hivatalból. A második, átdolgozott kiadást a nagy érdeklődés tette szükségessé. Az érdeklődés ténye önmagában is bizonyít: szeretnénk a hivatalban is érthetően és világosan szót érteni egymással. (W. Bíró Agnes—Grétsy László—Kemény Gábor: Hivatalos nyelvünk kézikönyve, Pénzügyminisztérium, Államigazgatási Szervezési Intézet, Budapest, 1918.) Tóth István KM Hi várja a nyírségi nyaralókat?
