Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-30 / 178. szám
A nagycserkeszi útról nyílegyenes betoncsík húz északnak. Varga-bokor felé. Vagy három kilométer után azonban megtörik a lendület, s amikor a f^anútlan idegen már- már azt hiszi, hogy a szemközti mocsaras területre rohan, az út hirtelen hurkot ír le, s önmagába kanyarodik vßsza. Varga-bokor központjába értünk, s itt ér véget a kövesét, itt fordul meg az autóbusz is. Meredek dombokra kapaszkodunk, s ereszkedünk alá, míg eljutunk a tanyabokor egyik legidősebb asszonyához, a 82 esztendős Babicz Mihálynéhoz. Gyönyörűen süt a nap, Erzsiké néni az udvaron, az óriássá nőtt káposztát kapálja. Az éjjel megint esett, s amit kikapált tegnap, az megfogant mára megint. Legalábbis ö azt mondja. Mert mi nem látunk egy szál dudvát sem az udvaron, dehát ő biztosan jobban tudja. Erzsiké néni szívélyesen terelget a szobája felé, kis kutyája azonban bizalmatlanul méreget bennünket. Nem lehet rajta csodálkozni, hiszen van annak tán egy fél éve is, hogy idegent látott. „összeraktam egy kis pénzt..." — Ilyenkor napközben egyedül vagyok itthon — kínál hellyel —, a fiam, meg az unokák bent dolgoznak Nyíregyházán. Én bizony meg nem mondom, hogy hol, de ott dolgoznak, tudom. Minden reggel kocsival mennek. — Hogyan telik el egy napja Erzsiké néni? — Elszöszmötölgetek itt az udvaron — igazítja meg a homlokára csúszott fejkendőjét meg néha felkeresem az ismerősöket. Elmegyek, szedek egy kis dudvát az állatoknak, s közben sorban megnézem a szomszédokat. Be azótátul, hogy megoperáltak, igen gyenge vagyok. Én nem tudom miért, néha hirtelen olyan gyengeség fog el, hogy íe kell dűlnöm egy kicsit. De hát mit várjon az ember 82 esztendős korában. Nem mentél innen ki te! — kiabál a szobában settenkedő kutyára. — Még nyugodtan beszélgetni sem hagyja az embert. — Miken ment Erzsiké néni keresztül? — Babicz Mihályné: „Elszöszmötölgetek itt az udvaron.” kanyarodom vissza az iménti beszélgetésünkre. — Ajaj fiam, nagy sora van annak. Én már kétszeresen is özvegy vagyok. Az első urammal, akinek három gyereket szültem, de már csak egy él közülök, összesen hét esztendőt éltem együtt. Ö meghalt még 1925- ben. Majd húsz évig voltam özvegy, közben szolgáltam bent a városban, ott az ócskapiac környékén. Aj, ott jó volt. Hetente nem is tudom, hány... No, segítsen már ki, mi zlatkának mondtuk az akkori pénzt. Pengő! Na, az-az! Szóval sok pengőt kaptam ott az uraktól, de hát elmúlt az az idő. Közben azért összeraktam egy kis pénzt, meg örököltem egy darab földet, s abból eladtam két holdat. Az árából, meg a megtakarított pénzből építettem aztán ezt a kis házat. Meg is mondom, hogy mikor — áll fel, s veszi le a komód tetejéről a ki tudja hány évtizedes énekeskönyvet. Ebbe írta ugyanis a fontosabb dátumokat. — Nézze meg az ember, hát azt hiszi megtalálom? — lapozza mérgesen a könyvet. — No, mindegy, már nem lelem, de írja csak nyugodtan, vagy ötven esztendővel ezelőtt történt. — Beszél még szlovákul? — Hogyne beszélnék! — néz rám méltatlankodva. — Mérgelődöm is eleget, hogy az unokák már alig értenek meg. Mert itthon sokszor, szólok hozzájuk szlovákul. De hát jobbára már csak az ilyen öregek beszélnek ezen a nyelven. A fiatalabbak nem nagyon értik, pedig hát már úgy hallom, hogy iskolát is csináltak nekik. — Erzsiké néni hány osztályt végzett? — Én négy mindennapost, meg két ismétlőt. Akkor még nem volt muszáj iskolába járni. Otthon én voltam a legidősebb gyerek, így nekem kellett apámmal a határba járni. Előbb lovat vezettem, utána meg csinálni kellett a mindenféle mezei munkát. Most meg járadékos vagyok, 858 forintot kapok havonta. De dolgoztam én még tavalyelőtt is. Majd 30 esztendeig takarítottam, fűtöttem itt a szomszédban az iskolát. De hát megöregedtem, most már nem bírom. Csak itt a kertben teszek-veszek valamit. Már búcsúzkodunk, mikor észreveszem, hogy az asztalon álló óra késik vagy ötven percet. Mondom is, de Erzsiké néni legyint: — Mindegy már az, fiam. Ha nekem nem számít, akkor ö miért járjon pontosan? Hiszen nem kell már háromkor kelni, van úgy, hogy reggel nyolckor mászok ki az ágyból. De hát minek is ébredjek korábban? A kert meg az udvar megvár. Nem igaz? — neveti el magát, s a kutyát hátrazavarja, hogy nyugodtan léphessünk az utcára, t „Az uram itt a tanyafelelős" Babicz néniéktől csak egy jó ugrás Ferenc Andrásék háza. A férj most biciklizett be a városba, valami földügyet rendezni, a háziasszony azonban otthon van. A tornácon mos egy lavórban. No nem azért, mert nincs mosógépük, csak hát a munkásnadrágot az egy-kettőre szétszedné. Az udvaron kocsinyom, most hajtottak ki vele nemrég az utcára. — A lányom jár be vele dolgozni a városba — egyenesedik fel Ferenczné. — Van egy Wartburgunk, de már nem sokáig. HaFercncz Andrásné: „Hamarosan jön a Lada.” marosan jön a Lada. Az megmarad a lányuknak, s veszünk mi is egyet. Már be is fizettünk. Az uram itt a tanyafelelős társadalmi munkában, s tudja, hogy van ez, sokat kell neki szaladgálni. Meg aztán a piacra is bejárunk majd’ mindennap, így hát kell a kocsi. Csak az a baj, hogy még se nekem, se az uramnak nincs meg a jogosítványa. De hát ami késik, nem múlik. Ferenczék jól állnak. Ezt a vak is láthatja, mikor a ház asszonya végigvezet a szobában. Nem dicsekszik, de nem is álszerénykedik. Csak egyszerűen tényként állapítja meg, mikor azt mondja: hál’ istennek, van mit a tejbe aprítani. De aki irigyli ezt a jómódot, jöjjön és próbálja meg ő is. Csak ízelítőül, ismerkedjünk meg az asz- szony egy napjával. Ilyenkor nyáron, hajnali háromkor csörög az óra, s kezdődik a lótás- fütás. Fejés, etetés, itatás, takarítás, reggelikészítés, és irány a piac. Mire délben visszaér, kezdődik minden elölről, mert a ló, a tehén, a két koca, a két kan, a hat süldő nem éhezhet. Aztán este megint ismétlődik minden, de közben meg kell kapálni a krumplit, a tengerit, vacsorát kell főzni, mosni kell, le kell szedni a cseresznyét, a meggyet, a földiepret, le kell fölözni a tejet, aztán még mindig ott van a tejfel- meg a túrókészítós, amit másnap a piacra visznek. Egy szem- pillantás, s már el is.múlt a nap, hogy holnap ismét csörögjön áz óra hajnali háromkor. — Van mosógépünk, centrifugánk, gáztűzhelyünk, hűtőszekrény, meg mindenféle gépünk — mondja a háziasszony. — Persze, mi sem álltunk mindig ilyen jól. Negyvenhétben házasodtunk össze, innen a szomszédból, Debrő-bokorből hozott ide az emberem. Mint mindenki itt a környéken, gazdálkodni kezdtünk. Még tavaly is két holdat műveltünk a szakszövetkezetben, aztán hogy megalakult az idén a termelőszövetkezet, félbe hagytuk. A földet odaadtuk a téesznek, az uram meg éjjeliőr lett Nyíregyházán. Így aztán, mikor kialussza magát, még nappal is sokat tud segíteni. Kiss Mihályné: „Én vakoltam ki egyedül.” — Nem vágytak el innen sehova? — Dehogy vágytunk! — néz rám csodálkozva. — Iskolánk van, villanyunk meg vagy húsz éve, nemrégen kövesutat kaptunk. Jár itt a busz napjában tán tízszer is. Meg hát kocsival még negyedórányira sincs a város, különben nézze meg, majd minden udvaron garázs áll, s benne kocsi. Sokan mondogatták itt nekünk, hogy halálra van ítélve a tanya, de a tények mást mutatnak. Aki elköltözik, annak jön a helyére új. Nézze, aki ideköltözik, az tudja, hogy itt dolgozni kell. De megéri. S nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy a tanyasi ember — már megbocsásson a szóért — a saját piszkát is megeszi, csak hogy több pénze legyen a takarékban. Nem dicsekvésképpen mondom, de nekünk az első gépkocsink már 13 évvel ezelőtt megvolt. S nemcsak piacolni jártunk vele. Kevés olyan várost tud mondani az országban, ahol még nem lettünk volna. És nem gyalog, még csak nem is vonattal mentünk. Az új lakást már csak kőporozni kell Varga-bokortól jó néhány kilométert kell utaznunk Tiszavasvári felé, hogy Cigánybokorba érjünk. Persze, itt már a tanyabokor elnevezés igencsak csalóka, hiszen azt is hihetné az ember, hogy valamelyik kis nyírségi faluban jár, annyira rendezett az utca képe. Az öreg házak hatalmas, széles udvarain gondozott pázsit, a fűre dió-, meg eperfák hajlanak. Lelkendezésemet azonban hamar lehűti egy öregember: — Tudja-e fiatalember, mit kívánnak itt a tirpák gazdák a haragosaiknak? .Azt, hogy nőjön be az udvaruk. Mert ez az elhagyatottságot, a szegénységet jelenti. Nincs se ember, se állat, amely kitaposná az udvar gyepét. Kiss Mihályék udvarán téglatörmelék, homokkupac. Mellettük három szobás, fürdőszobás lakás várja a kőporozást. S aztán lehet költözni. A ház asszonya szerint azonban ebből aligha lesz valami a jövő tavaszig. Hiszen még nincs kőporozva, csempézve, festve. De különben is hadd szikkadjon, nem jó abba vizesen belemenni. Meg különben is, itt van a nagy házzal szemben egy kisebb szoba-konyhás lakás, ebben kihúzzák még néhány hónapig. — Most kezdtük el építeni nemrég, pedig már nem vagyunk fiatalok. De fiatal házasok! — mondja nevetve Kissné. — Augusztusban lesz egy éve, hogy összeházasodtunk. Elmúltunk már igaz, negyvenévesek mindketten, de hát nem késő ez még, igaz? — Hány forinttal indultak a házaséletnek? — A férjemnek volt százezer, nekem meg 200 ezer forint. Akár hiszi, akár nem, én tényleg forintonként raktam össze ezt az összeget. Amióta a csoport megalakult, én azóta dolgozom benne. Aratni, kapálni jártam, szőlőt, dohányt vállaltam, állatokat neveltem, s mindezt egyedül. Apámmal éltem itt a szomszédban, Vadas-bokorban, de az öreg beteges volt, énrám várt szinte minden munka. Nézze meg, ott a hátsó udvaron a fészert, meg az ólat. Azt én vakoltam ki egyedül. Az uram hajnalonként megkavarta a maltert, én meg levakoltam. Pedig még azt sem mondhatnám, hogy magad uram, ha szolgád nincs. Mert a házépítésnél például rengeteget segítettek az ismerősök. De miért ne csináljam egyedül, ha én is tudom? — A férje hol dolgozik? — A nagycserkeszi Kossuth Tsz-ben, ahol én Is. Ö fogatos volt, de most, .hogy belefogtunk az építkezésbe, otthagyta a lovakat, és gyalogmunkás lett, így több ideje marad az Itthoni munkára. Mert hát ilyenkor, tudja hogy van, rengeteg a munka. Ráadásul most kezdünk berendezkedni az állattartásra, mert mit ér a falusi porta azok nélkül? Képzelje, hogy jártunk! Vagy három hete vettünk egy tehenet. Olyan szomorú volt szerencsétlen egyedül, hogy vásárolni kellett hozzá egy kisborjút. Egyszóval, ha már itt élünk, miért ne dolgoznánk becsületesen? Tudja, mit mondok én? Ma már, aki szeret dolgozni, az nem lehet szegény. Csak nézze meg a szomszédunkat. A fiatalasszony alig múlt húszéves, de már házat építettek, és ahogy hallom, jövőre hozzáfognak az újhoz, a nagyobbhoz. Itt is jól lehet élni A szomszédos fiatalasszony, Szanyi Andrásné valóban alig múlt húsz esztendős. Pontosabban: 22 éves. Nagy rendezgetés közben találjuk, festi az ajtókat, az ablakokat, a lakást. Nem tévedés, a lakást is. Mert erre a festők nemigen gazdagodnak meg, hiszen szinte mindegyik háziasszony saját magának hengereli a falakat. Szanyiné mentegetőzik, hogy ilyen, nagy felfordulás van a lakásban, de még nem fejezte be a munkát. A szoba közepére van összezsúfolva a mosógép, a centrifuga, a hűtőszekrény, meg még ki tudja, mennyi háztartási gép. — Még egy évig megteszi ez a kis ház is, aztán jövőre hozzáfogunk a komoly építkezéshez — mondja. Ezt a kicsit is mi készítettük. bevezettük a vizet, de már kinőttük. Nőnek a gyerekek, a nagyobbik kislányt éppen holnap viszem a cserkészi óvodába. Ez lesz az első napja. A férjem a tsz-ben zeto- ros, így a házimunka jobbára rám vár. Pedig van belőle bőven. Most, hogy úgy döntöttünk, jövőre építkezünk, komolyan kezdtünk el az állattartással foglalkozni. Van két tehenünk, kilenc süldőnk, de hát muszáj. Ez hozza az igazi pénzt a házhoz. — Bent Nyíregyházán nem lenne jobb építeni? — Kezdetben sokat gondolkoztunk rajta, aztán végül csak úgy döntöttünk, hogy itt maradunk. Lehet, hogy kényelmesebb ott élni, bár én még ebben sem vagyok olyan biztos. Nézze! A lakás fürdőszobás lesz, a város meg a bokor között napjában fordul talán tizenötször is az autóbusz! így hát nem gond a bevásárlás sem. Gyümölcs, meg ilyesmi mindig akad a ház körül, s az sem mellékes, hogy a szüleim itt laknak az ötödik szomszédban. S ha anyám — mikor fiatalságát sokkal rosszabb körülmények között élte le — maradt, én miért ne tenném? Itt ugyanúgy lehet élni, mint bárhol másutt. Képek : Gaál Béla Szöveg: Balogh Géza KM VASÁRNAPI MELLÉKLET im július 3o. O Szanyi Andrásné: „Jövőre hozzáfogunk a komoly építkezéshez."
