Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-16 / 166. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET VÁLTOZÓ ÉLETÜNK GYES — Lassan három éve, hogy gyesen vagyok. És még körülbelül másfél évig idehaza leszek. Azaz pontosan: 1980 februárjáig. Akkor lesz hároméves a kisebbik gyerek, Mónika. Attila most tölti szeptemberben a hármat. Addig kettős pénzt kapok: havonta ezernyolcszáz forintot. Plusz hozzájön ugye a családi pótlék, hétszázhúsz forint — így igazán megéri. — Mennyit keresne, ha visszamenne dolgozni? — Hát, pontosan nem tudom megmondani, de úgy háromezer körül. Legalábbis így mondják a munkatársaim, akikkel találkoztam azóta Teljesítményben dolgozunk. A vetőmagtermeltető vállalatnál mezőgazdasági munkás vagyok. De hát mégis csak itthon maradok, hiába lesz csak 950 forint a gyes októbertől. Nekem megéri, hogy a gyerekekkel legyek egész nap. Utána, amikor kénytelen leszek visszamenni dolgozni, úgyis csak egy rohanás lesz, alig látjuk majd egymást... Huncsik Józsefnéval a nyíregyházi jósavárosi játszóterek egyikén beszélgettem. Attila és Mónika futkosott, csivitelt tucatnyi kis társával egyetemben, anyjuk fél szemmel mindig rájuk figyelt. Ami el is kelt, hiszen hol „Anyu, pisilni kell!”, hol a kicsi igyekezett olyan helyre, ahonnan sürgősen vissza kellett vonszolni. Nem kifejezett pihenés volt hát ez a látszólag nyugodt üldögélés sem az ifjú anyuka számára. — Naponta négy-öt órát biztosan lent töltök velük. Délelőtt is, délután is lejövünk, ha jó idő van. Bár ez a nyár nem kényeztet el bennünket. Szóval: elvégzem otthon, amit szükséges, rendbe teszem a lakást, aztán irány a játszótér. Utána főzés, ebéd, alvás — aztán újra lejövünk, bevásárolni, meg még játszanak is egy kicsit. — _Eszerint nem unatkozik __ — Arról szó sincs! Sokszor, ha jó az idő, kimegyünk Kótajba, onnan költöztünk be a férjemmel együtt, amikor összeházasodtunk hetvenkettőben. Albérletben laktunk, és 1975 novemberében — Attila születése után nem sokkal — költöztünk az új lakásba az Ungvár sétány 16. szám alá. A férjem a SZA- VICSAV-nál gépkocsivezető, a hibaelhárításnál dolgozik. Tizenkettő—huszonnégy a munkarendje, így hát gyakori, hogy beülünk négyesben a kis Trabantunkba, s irány a nagymamák. • A fiatalasszony nincs egyedül, az új városnegyed teli van hozzá hasonló anyukákkal, akik kiveszik és örömmel otthon töltik a három évet a kisgyerekkel. A beszélgetések során sajátos felosztást állapíthattam meg köztük — háromféle kismamával találkoztam. M.-né űzött tekintetű, rövid hajú, sovány asszonyka, huszonhárom événél tízzel többnek tűnik, egy percig sem hagyja békén a kétéves lányát, aki szaladgálni szeretne, folyton rászól: „Gyere ide, Katica, ne fogd meg azt, Katica, ne térdelj le, Katica...” ölében egy Füles, jókora keresztrejtvény tarkál- lik kinyitva. De egy tollvonás nincs benne. Anyukának nincs rá ideje — Katicát kell regulázni, ki tudja, miért. Ö az a típusú anya, akinek semmire sem jut ideje, mert kislányával foglalkozik állandóan. Szűkszavúan beszél — elharapja a szavak végét, egy percre sem néz rám. — Mindig van valami tennivaló a gyerekkel, alig jutok hozzá, hogy a lakással, főzéssel, bevásárlással vagy éppen a mosással foglalkozzak. Katica, azonnal tedd le azt az ágat! A férjem műszerész, otthon is sokat dolgozik. Tudja, hogy van ez. Kell az a kis mellékes. Most egy automata mosógépet akarunk majd venni ótépére. Katica! Gyere ide azonnal, mert elfenekellek! A kislány nagy nehezen odajön, anyja — talán önmaga előtt is rejtélyes okból — a kezére üt, Katica persze sírva fakad, az anyja egyre idegesebb lesz, újabb fenyítés, és így tovább... Kilátástalannak tűnik a helyzet. Az a gyanúm, Katica a bölcsődében, anyuka a munkahelyén — férfiszabó szakmája van, szalag mellett dolgozik — jobban érezné magát. A másik „gyeses típus” ennek éppen az ellentéte. Ápolt, festett szőke hajú (jelentéktelen arcú) asszonyka üldögélt egy pádon, de az volt a benyomásom: ugrásra készen. Alig tudtam vele szót váltani, mint mondta, nem ér rá, azonnal megy föl a két gyerekkel együtt. Ö az a típus, aki képtelen elviselni, ha nem csinál valami „hasznosat”. Vagyis, ha nem takarít, mos vagy varr, ha „tétlenül kell üldögélnie” a játszótéren, ahol a két kislány vidáman töltené akár az egész napot is. Holott ő, a mama még nem ürítette ki a porszívót, mert annyira nyúzták már a gyerekek, hogy süt a nap. menjenek le a játszótérre. Meg a konyhai felmosás is délutánra maradt ... Nem, dehogyis megy vissza dolgozni! Adminisztrátor, kétezer-kettőt keresett havonta, s most ő is kettős gyermekgondozási segélyt kap, még egy esztendeig, ikrek a lányok. A két kislány hancúrozott, a mama gondolatai láthatóan nem itt jártak, föltehetőleg a konyhapadlón időztek, ahol bizonyára egy szemernyi szennyeződés nem sok, annyi sincs, de hát legalább naponta kétszer (!) föl kell azt mosni. Ügy tűnt: ez az anyuka akkor is talál magának elfoglaltságot, ha igen hosz- szasan kell keresnie. Így aztán mindenre több ideje jut, mint gyerekeire. A harmadik típust a legelőször említett fiatalasszony képviseli — fel tudja osztani idejét-kedvét a házi munka és a gyerekek között. Érthető és alapos az indok, amit említett: ha nagyobbak lesznek a gyerekek, úgyis kevesebbet lesz együtt a család. Ez — ha köznyelven fogalmazva is — egyik változata lehetne a pszichológiai érvelésnek: a kisgyereknek ilyenkor nagyobb szüksége van az anyára, mint később, ö az az anya, akinek a gyes-t csinálták: alkata, képzettsége, temperamentuma (fizetése, munkaköre) szinte kínálják számára a lehetőséget... • ök voltak hát a gyes-en maradók. Ám egyre több helyről hallani, hogy teljesen fölösleges a hároméves szabadság, hosszú, kevés a pénz vele, tehát nem érdemes igénybe venni! K.-né régi ismerősöm, együtt végeztünk a főiskolán. Ma kétgyermekes anya, a kisebbik gyerek mindössze ötödik hónapját éli a földön — és két hét óta bölcsődéé. Anyja a szülési szabadság lejártával visszament dolgozni, egyébként az első gyereknél ugyanígy történt. Ö tehát egyáltalán nem vette igénybe a gyest. — Képtelen vagyak egész nap itthon lenni. Egyáltalán nem tud lefoglalni a háztartási munka, s amit a gyerekek körül kell elvégezni, az sem tölti ki az időmet. Véleményem szerint nagyon jó helyen vannak a bölcsődében, és én is sokkal jobban érzem magam, mióta dolgozom! Nem volna képes ugyanazt csinálni, mint sok szomszédos fiatalasszony a házban : naphosszat takarítani, főzni, tenni-venni a lakásban, délelőttönként pedig tré- cselni a játszótéren — vagy a presszóban. Netán valamelyikük lakásán. Mondja egy barátom: te, tudod, mennyit iszik némelyik kismama?! Ott vagyok a boltban, ismerem őket, tudom, hogy nem a férjüknek hordják a meggylikőrt, meg a barackot. A sört még esetleg — de túl soknak találom, amikor egy-egy fiatal- asszony tíz-tizenkét üveggel visz délelőtt. összejönnek hárman-négyen és társalognak — pia mellett. Ügy látszik, nincs más dolguk. Jó, jó, nem alkoholisták, de ki tudja, mi lesz később?! • A nyíregyházi városi népfrontbizottság kérdőívét tette elém az egyik kismama. Néhány napja kapta, ki is töltötte már: név, cím, munkahely, iskolai végzettség, társadalmi szervezetekben végzett munka, továbbtanulási szándék, javaslatok a szabad idő hasznos eltöltésére... Mint a kísérő levélben olvasható : „A népfront városi nőbizottsága szeretné felmérni a gyesen lévő kismamák helyzetét, hogy az állami és társadalmi szervek a jövőben hatékonyabban tarthassák a kapcsolatot a kismamákkal, és segítséget nyújtsanak tanulási és egyéb szándékuk megvalósításához.” — Miért nem veszi igénybe a három évet? — Nem bolondultam meg! Képzelje el, hogyan mennék vissza három év után. Minden kollégám előbbre haladt, az, hogy a fizetésemelést én is megkapom, édeskevés. Itt — mutat a fejére az energikus, vékony nő —, itt maradok le. Itthon nincs időm, alkalmam arra, hogy szak- irodalmat olvassak, képezzem magam. Humbug, hogy a gyesen lévő kismamák nagy lehetősége a tanulás! Én megpróbáltam délutánonként, amikor Zsolti aludt, megpróbáltam este, amikora férjem is, a gyerek is aludt — nem ment. Egyszerűen nincs hozzá idegzetem! Egészen más, ha az ember benne van a munka légkörében, ha az intézetben a többi mérnök között dolgozik, beszélget, forgolódik. Így olyan volt a tanulás, mintha egy másik világba kellett volna átcsöppennem egy perc alatt... Egyedül! • — Nézze: szerintem kész ostobaság, hogy csak az anya vállára nehezedik minden a kisgyerek miatt, ö megy gyesre, ő marad otthon, ha a gyerek beteg, neki jár a pót- szabadság ... Jó, jó, az első fél évben, vagy mondjuk egy évben nyilván nem maradhatnék otthon a gyerekkel, szoptatni mégsem tudom. De azon kívül a világon mindent elvégzek körötte! Kérdem: miért ne maradhatnék otthon mondjuk egy évig én, egy évig az asszony? Ez elég is volna. Sok az a három év. De hát utána is: ha a srác megbetegszik, mondjuk megfájdul a füle, torka vagy a hasa, a feleségemnek ott kell hagynia csapot-papot és táppénzre megy. Csakis ő mehet. Pedig én ugyanúgy elláthatnám a gyereket, el is látnám, ha éppen nekem volna könnyebb eljönni pár napra a munkahelyemről. Egyébként pedagógusok vagyunk, igaz két iskolában tanítunk. De a fizetésünk szinte azonos, a szakunk ugyancsak. Mi hát a különbség. Vagy a gyereknevelés az anya dolga. Csak az övé?! Különös dolog ez, ha mondjuk a nők egyenjogúságáró1 szóló szövegeket hallgatja az ember... Tarnavölgyi György Elvesztett versek Tegnap, 1978. június 17-én a délutáni órákban a hármas számú diákszálló előtti sétány egyik padján felejtettem legutóbbi verseim néhány kézzel írt példányát. Kérem a becsületes megtalálót, hogy tartsa meg őket. Valamennyit neki dedikáltam. I. van egy szörnyű előítéletem már többször mondták hogy szabaduljak tőle mert arcomba ütnek vasököllel mert kihasználnak mert kifosztanak mindazok akikkel szemben alkalmazom van egy borzasztó előítéletem s akik mondják hogy szabaduljak tőle azoknak orra alá dörgölöm számtalan örömömet amikor nem ütöttek arcomba vasököllel nem használtak s nem fosztottak ki mindazok akikkel szemben alkalmaztam van egy iszonyú előítéletem s arcomba üthettek vasököllel kihasználhattok kifoszthattok akkor is alkalmazni fogom rátok s minden ítéletem előtt ott tolong majd szörnyű előítéletem mely valahogy így hangzik az emberek jók. II. Ha szeszt nyelő nyelőcsövedre az öntudat még nem tudott elég erős csomót kötni s még lenyeled a már-nem-kellett-volna konyak nyelvöltését és hagyod hogy nagyot sikoltson gyermeked amikor az ajtóban megjelensz mert attól fél hogy megvered s majd üvöltesz s majd törsz-zúzol mert te magaddal háborúzol s amikor lenyeled az utolsó konyak nyelvöltését akkor magaddal szeretnél békét kötni de aztán mindig megszeged a fegyverszünetet azért ne szesszel etesd a telkedben éhező farkast inkább hallgasd hogy vall szerelmet a szél a hársnak szegődj nyomába a holnapba indulásnak kislányodnak mondj igaz meséket s ha reggel már nem riadtan ébred tűzd mosolyát gomblyukadba s estére meglásd már te öltesz nyelvet az ordas konyakra. III. ha közönyt ráncol arcodra a Város s tüdődben megreked a kipufogógáz tömegiszonyodat hagyd egy napra itthon hadd tolongjon a betondobozok között te vágj neki a Vidéknek hamubasült pogácsát sajnos nem vihetsz magaddal tarisznyádban mert ki süt ma már pogácsát hamuban és különben sincs tarisznyád de azért csak vágj neki a Vidéknek elnyomott pogány vágyaidra ne pisszegj civilizált haraggal vágódj hanyatt a rétek térdig érő füvében csodáld a felhők bábjátékát aztán gázolj át a folyón s ha sajgó talpakkal fáradtan hazaérsz a Városba próbáld elképzelni a Vidéket most épp életet csöpögnek az esők és újkrumplit alszanak a földek IV. Hatmázsás robajok az agyakban sercegnek a kiégő gondolatok megszakad a párhuzamosok huzamossága szennyvíztárolóba hullanak a violák Farkascsorda elé vetett újszülöttek vonat elé fektetett jóakarat riadt tekintetek az üvegszemekben üszők küszködik a lángért Géppuskát osztanak az óvodában tankcsapdába botlik a tavasz nyakát szegi a liliomok is háttal állnak Pártában marad a szépség akna hasal a léptek elé habzószájú veszett sintérek acélhurokkal fogdossák a szelíd kutyákat Tárt karokkal integet a sugárhalál Ember most mondj nemet mielőtt eltemet önnön választott jövőd A z öregember, mint mindig, most is ott állt a pályaudvari hirdető- tábla előtt. Mellette középkorú férfi böngészte a hirdetéseket Odamerészkedett hozzá és megszólította: — Bocsánatot kérek tisztelt uram — mondta neki félénken. — Külön bejáratú szobát ajánlanék. Szinte semmiért. A férfi végigmérte az öreget. Emez láthatóan minden ok nélkül — vagy talán a hideg miatt — könnyezett. Arca és szakálla piszkos volt. öreg télikabátját spárgával fogta össze a derekán, remegő kezében gyűrt kalapját szorongatta. A férfi megcsóválta a fejét, aztán ezt mondta: — Sajnálom. Nincs szükségem szobára. Az öregember elfordult. Ahogy pislogott, szemeiből könnyek potyogtak. Maga elé meredt. Amióta felesége magára hagyta, rendszeresen látni a hirdetőtábláknál. Nemrég valahogy sikerült kiadni az oly sokszor és sokaknak kínált szobát. Valami házaspárféle költözött hozzá. Nem szerettek fizetni. Pár hónap után aztán ők is leléptek. Reményeit ismét csak a hirdetőtáblák körül vélte megtalálni. Naphosszat ólálkodott és ajánlgatta külön bejáratú szobáját, de senki sem hitte el neki. 0s" Magányosan Amíg a felesége élt, egyszerűbb volt. Az asszony var- rogatott, olcsón, és talán szépen is. Megéltek. Ám a váratlan haláleset után megváltozott minden. Azt tanácsolták neki, költözzön az öregek otthonába. Hagyja abba a munkát. S bár az öregember nem akart ráállni, másnap egy másik nyugdíjast állítottak a helyére. Ojra kérték, foglalja el helyét az otthonban. Nem lesz egyedül. Mindent megkap, amire szüksége lehet, hosszas unszolásra végül beleegyezett. összecsomagolt, elindult. Útközben azonban meggondolta magát és visz- szafordult. Mindenáron ki akarta adni a szobát. Megél! — gondolta. A kevéske nyugdíj, meg amit kap a szobáért, elég lesz hozzá. Remélte, talál majd valami rendesebb emberpárt, akik hajlandók lesznek vele egy fedél alatt élni, megosztani közösségüket. Ám a lakbérrel legutóbb angolosan távozó házaspár óta nem akadtak újabb szobaigénylők. Volt akinek távol esett a munkahelyétől. Volt aki szűknek, piszkosnak, lakhatatlannak ítélte. Mások meg, látva az öregembert, meg se nézték az általa kínált szobát. Most, hogy ott állt a járdán, a hirdetőtábla előtt gondolataival és szomorúságával, észre sem vette, hogy minduntalan fel akarják lökni. Nem bosszankodott. Hidegtől könnyező szemeit a járókelők, re szegezte, érezte, szédül. De nem tágított. Elhatározta, nem adja fel. Nekitámadt a legelső közeledő párnak. Szája kinyílt, arca érthetetlenül, furcsán görcsbe rándult. Hangot azonban nem adott. — Vigyázz! — sikoltott halkan, arcán rémülettel a nő. — Ez részeg! A férfi, akit a nő el akart cibálni, visszanézett. — Várj szívem — mondta. — Ez nem részeg. Mindjárt összeesik. Az öregember széttárta karjait, néhányszor megpör- dült maga körül, aztán elvágódott. Perceken belül tömeg vette körül. Arcra bukva feküdt a járdán. Nem mozdult. S enki sem tudta mi történt. Igazából nem is érdekelt ez senkit. Egy vénembert láttak, egy mozdulatlan öregembert, aki talán jól leitta magát, s aki bűnös is, mert nem gondolt idejekorán arra, mi lesz, ha megöregszik. A mentő azért megérkezett. Szirénájától nem dőltek ösz- sze a környező házak. Q 1978. július 10. KM Balia D. Károly:
