Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-16 / 166. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. július 16. Népi ihletésű zenével Kalákáról — kalákában Az újságíró kérdéseire is kalákában válaszolnak! Az egyik mondatát a másik erő­síti vagy cáfolja, — kritikai vagy egyetértő gesztussal kí­sérik. Néha egész kis kánon alakul prózában, máskor csak némi ritmusos kíséret. Azt hiszem, kottapapírra kel­lett volna írni a velük foly­tatott beszélgetést, úgy jött volna ki, alá és fölé helye­zett hangsúlyokból és ellen­pontokból — az összhang. A Kaláka együttes 1969. november 29-én alakult. Né­gyen vannak, a Gryllus test­vérek, Dániel és Vilmos, Rad- ványi Balázs és Huzella Pé­ter. Közülük hárman együtt jártak általános iskolába, ze­nei általánosba. ihletésű zenéhez igényesebb szöveg szükséges. Ekkor fo­lyamodtunk a versek meg­zenésítéséhez. — Csakhogy a versek nem húzhatók rá egy-egy népdal­ra. Kerestük az utat most már a népdal, népzene esz­közeivel való, minél hűsége­sebb irodalmi tolmácsolás­hoz. — Ahány vers, annyiféle zene. Nem kötöttük le ma­gunkat soha egyetlen, stílus­hoz sem. Különféle zenei irányzatokat műveltünk, min­dig az irodalmi szövegnek alárendelten. kozások egyike volt az Anti­goné kórusának „eljátszása” zenével, Latinovits, Mensá- ros, Kozák András, Monori Lili társaságában. Erről rá­diófelvétel is készült. A Thália Színházban A hétfejű tündérben ugyancsak mi ad­juk a zenét. Most pedig ré­szesei vagyunk egy érdekes kísérletnek: Shakespeare Hamletiének monodráma vál­tozatát mondja el Kozák András. Az összes többi sze­rep a miénk. Zenével jele­nítjük meg Claudius udvarát és Ofélia őrülését, a színé­szek szereplését, s a szellem hangjait egyaránt. — Nagyon jó alapokat kap­tunk. A naponta felhangzó közös éneklés, a kamaraze­nélés, a kórusgyakorlat in­dított el bennünket, s jelölte ki az útunkat. Külföldön úgy határozzák meg együtte­sünk hovatartozását, hogy „folk group”. Mert nem elektromos hangosítással dol­gozunk, „népi hangszeres, énekes csoport” vagyunk. — Ez azt is jelenti, hogy kilógunk a különféle skatu­lyákból. (Néha ez jó, néha meg hátrányos.) Ritkán ját­szunk „népzenét”, sajátszer- zeményűek a számaink. A legtöbbször irodalmi alap­anyaggal dolgozunk, verseket zenésítünk meg, mégsem csu­pán irodalom a műsorunk, hiszen a zene változtat, vál­toztathat a vers irodalmi akusztikáján. Most a rádió­ban a sanzon rovat foglal­koztat bennünket, bár aki szigorúan veszi, az mégsem tart bennünket sanzonéneke­seknek. — Pedig a mi módszerünk egyáltalán nem új, sőt, igen­igen régi. A XVI—XVII. szá­zadban ugyanis nem olvas­ták a verseket, nem is mond­ták, hanem énekelték. Ba­lassi költeményei még hang­zásban is hasonlítottak a mi előadásmódunkhoz; ének — ütős, pengetős kísérettel. — Amikor elkezdtük, több­féle út állt előttünk. Virág­zott a beat, az akusztikus együttesek egész sora ara­tott sikert. Már megvolt az első pol-beat fesztivál is. Hozzánk az ősi népzene állt közel. Az ösztönösnek mond­ható egy-két év után rájöt­tünk arra, hogy nem elég a sláger fércszövege. A népi Radványi Balázs, Gryllus Vilmos, Huzella Péter, Gryllus Dániel. (Korniss Péter felvétele) — A fellépések kovácsol­tak bennünket együttessé. S a saját ötletek mellé egy­re több „megrendelés” ér­kezett. Zenésítsünk meg ver­set. írjunk drámához zenét. Csináljunk összeállítást egy- egy nép zenéjéből. .. Adjunk műsort gyerekeknek. — A gyerekeket külön meg kellett „tanulnunk”! Most már tudjuk, hogy nem kell velük aranyoskodni és vigyo­rogni, nem kell sokat mon­dani, gyorsan. Hanem keve­set, de azt őszintén. És ko­molyan. A gyerekek értik. Sok műsort adunk nekik Le­vente Péter társaságában. — Eleinte mi is 2—4 per­ces „számokat” készítettünk. (Az elsők között volt Petőfi: Megy a juhász szamáron, Arany: Egri leány.) Majd hosszabb versekkel próbál­koztunk. Most is repertoáron van Weöres Sándor: Az éj­szaka csodái. A nagy vállal­— Ennek okán kibővült nézőink, hallgatóink köre is; míg a beategyüttesek általá­ban kortársaiknak és a ná­luk fiatalabbaknak zenélnek elsősorban, a mi fellépésein­ken már megjelenik a ná­lunk idősebb generáció is. Négyőjük közül hárman huszonnyolc évesek, csak Gryllus Vilmos fiatalabb ná­luk. Mind a négyen műegye­temet végeztek. A kortárs együttesek körül gyakran harsog a pletyka szétválás­ról, „átigazolásról”. Köröttük minden csendes. Vitáik — vérre menőn — csak a kom­ponálásnál vannak, és a fut- ballpályán, ahol ketten-ket- ten állnak egymással szem­ben, csapatot alkotva. Két fellépő ruhájuk van, egy dí­szes, húzott ujjú, színpadias, s egy fekete; de ha lehet, ci­vilben muzsikálnak. Ember­közelben ... T. A. Ismerkedés a környezettel Múzeum gyerekeknek Brüsszelben az amszterda­mihoz, a párizsihoz és a New York-ihoz hasonló mú­zeumot nyitottak meg a gye­rekek számára. A múzeum két részből áll. Az első kiál­lítás a „Városi élet” címet viseli. A múzeumnak ebben a részlegében régi autóbu­szok, gépkocsik és kerékpá­rok vannak. A gyerekek fel­szállhatnak a járművekre, megismerkedhetnek azok mű­ködésével. A múzeum másik részlege — egy erdőmakett — a természet szépségeit mu­tatja be: az erdő növényze­tét, állatvilágát, madarait, különös tekintettel a védett fajtákra. FILMJEGYZET Nem is olyan régen, két- három évtizeddel ezelőtt a rajzfilmnek elsődlegesen (vagy kizárólag) a szórakoz­tatás volt a célja. A rende­zők és mozdulattervezők had­serege a színek, vonalak ügyes kombinációit arra használta fel, hogy mesét mondjon, látványt teremtsen — esetleg pedagógiai célzatú példázattal formálja az ifjú néző világképét. Mindez nem volt kevés: eszem ágában sincs elverni a port a régi típusú — mond­juk Walt Disney stílusában készített — rajzfilmen. Akik ezeket az ügyes produktumo­kat készítették, kitűnően raj­zoltak. Mesterien álmodták meg a figurákat. Értettek a dramaturgiához és a hatás pszichológiájához. Olykor- olykor — nem sűrűn! — még a valóságos világ valóságos konfliktusaiból is adtak íze­lítőt, bár a problémák alapos körbejárásától tartózkodtak. Egyszerű érv alapján: a ki­csiknek ez még nem való, meg sem értenék a mélyebb összefüggéseket. A filmművészet rohamlép­tekkel fejlődik. A kedvelt műfaj sem kivétel. A Hó­fehérke és a hét törpe, a Pi- nokkio, a Bambi „örökzöld” ugyan (s feltehetően még so­káig az marad), ám az idő túllépett a régi normákon. Kiderült, hogy a rajzfilm igenis „elbírja” a hangsúlyo­sabb tartalmat. Nyilvánvaló­vá vált, hogy a virtuóz tech­nikával megörökített rajzok nem mindig üdvözítőek: a vásznon a modern képzőmű­vészet is helyet követelt ma­gának. És még egy nagy vál­tozás. Walt Disney mozijába — hogy újra a nagy klasz- szikus példáját idézzem — az idősebbek is betévedtek, főleg azért, hogy csemetéik­kel együtt szórakozzanak. A modern rajzfilmek egy része már nem a legkisebbeknek szól, hanem kifejezetten a felnőtteknek. Hogy milyen szédítő a tempó, a magyar rajzfilm minőségi ugrásával érzékel­tethetjük. Nálunk elég korán forgat­tak rövidebb-hosszabb rajzos meséket, Macskássy Gyula neve ismert volt a határokon túl is, hosszú ideig azonban csak a „futottak még” mező­nyében foglaltunk helyet. Könnyű rá válaszolni, miért. A magyar rajzfilmek híjával voltak az eredetiségnek és a kifejezés arzenálja jobbára csak „hozott anyagból” hal­mozódott fel. Aztán egyszer csak megvál­tozott a helyzet. Tehetséges alkotók rajzottak ki a po­rondra, akik nem másolni vagy követni akarták a bál­ványokat, hanem maguk te­remtettek nyelvet. A magyar rajzfilm felnőtté válását mindemellett az igényes gon­dolatiság biztosította, A Pár­baj voltaképpen két ideoló­gia, két világfelfogás harcát örökíti meg. Az Átváltozások pszichológiai vázlatnak is be­illik. Gusztáv mulatságos ka­landjaiban magunkra — vagy szomszédainkra — ismerünk. A János vitéz, a Ludas Ma­tyi az ihlető klasszikus alko­tás mondanivalójának pon­tos tolmácsolására is vállal­kozik. Nem mellékes körül­mény, hogy a magyar rajz­filmnek nagyon jó a híre a világban. Díjak özöne bizo­nyítja a be- és elfogadtatást. Külföldi nagyságok szívesen dolgoznak nálunk; a rajzfil­mesek világszervezetének — dr. Matolcsy György, a rajz­filmstúdió vezetője személyé­ben — magyar irányítója van. Mindezt annak ürügyén soroltam fel, hogy úgyszól­ván csöndben megjelent a mozikban a Küzdők, a Pan­nónia Stúdió díjnyertes rö­vidfilmjeinek összeállítása — felnőtteknek. Ez a reprezen­tatív műsor megkülönbözte­tett figyelmet érdemel. A ma­gyar rajzfilm színvonalát, helyzetét, törekvéseit és ered­ményeit egyaránt tükrözi. Elismerésre méltó a sok­színűség. Gémes József, Nepp József, Dargay Attila, Ko- vásznay György, Ternovszky Béla, Jankovics Marcell, Reisenbüchler Sándor és a többiek alkotásai természete­sen összemérhetők — hiszen azonos műfaj termékei —, de nagyon sok vonatkozásban különböznek is egymás-tói. Az egyik játékosabb, a másik filozofikusabb, a harmadik fergetegesebb. Konkrétan: a rajzfilmrendezők látásmód­ja, eszköztára, felfogása jel­legzetesen egyéni. Hadd szól­jak külön is a nekem tetsző változatokról. Minden mércé­vel mérve a Küzdők — a címadó Jankovics Marcell- mű — kívánkozik a rögtön­zött felsorolás élére. (1977- ben Arany Pálma-díjat ka­pott Cannes-ban: ez az elis­merés a legnagyobb külföldi sikerek közé tartozik.) A szobrász vési-faragja, egyszó­val — teremti alkotását. A folyamat egyszerűnek lát­szik : a szobrász élő, az anyag halott Valójában érdekes visszahatásnak lehetünk ta­núi. A szobor sem mocca­natlan — nagyon is alakítja, változtatja teremtőjét. Mikor az opusz elkészül, a művész áldozatként omlik össze. A Küzdők arról a gyötrelmes küzdelemről beszél, mely az alkotónak — ha igényes és türelmes — önként vállalt sorsa. ­Morbid és enyhén groteszk a Modern edzésmódszerek (Ternovszky Béla) világa. Hofi szellemes kérdése jut eszünkbe, míg a drákói mód­szereket „bevető” edzőket nézzük. „Nem tud úszni?” „És ha megfizetem?” Itt ké­zigránáttal, cápával, égő ben­zinnel sarkallják a verseny­zőket jobb teljesítményre. A szatíra gyilkos: a sporttól idegen ez a mentalitás. A klasszisteljesítmény nem a prémiumtól és nem a dresz- szúrától függ. Az 1812-es év című rajz­film zenére készült: Csaj­kovszkij muzsikája adja meg alaphangulatát. Nem a sztori ragad magával benne, hanem a háborús atmoszféra meg- idézése. Hernádi Tibor és Majoros István az Animáliá- ban friss ötletekkel jellemez­nek úgynevezett emberi jel­lemű állatokat. Aesopus óta a tanulságok egyben-másban megváltoztak... Veress József Forgószélben „Hozzánk farkasként visel­kedett a sorsunk, belénk mart, de az eltört csont és a feltépett bőr összeforr, a lélek sebei is behegednek. Élni kell tovább. Nem lehet nem élni, és... jön majd a feledés.” így summázza a nehéz évek tapasztalatait Kis Mihály, a regény egyik szereplője. A megélt törté­nelmet azonban nem szabad feledni. Már csak azért sem, hogy igazolhassuk a tapasz­talat szülte bölcsességet, a múlt hibáiból, tévedéseiből okulni lehet. Az ilyesfajta okító szán­dék íratta Duba Gyulával legújabb könyvét. A regény a realista valóságábrázolás leg­szebb hagyományait folytat­ja, így ábrázolja egy Garam menti magyar falu, Füzes- nyék lakóinak életét. A tör­ténet 1945—48 között játszó­dik, a csehszlovákiai ma­gyarok számára embert pró­báló korban. A falu lakosai lassanként visszatérnek a front alatti kényszerű kilakoltatottsá­gukból, s folytatni próbálják paraszti életüket. Minden­fajta hatalom és igazgatás jelenléte nélkül folyik éle­tük a komisszár és Gamó, a kegyetlen indulatú policáj érkezéséig. A hatalom képvi­selőinek érkeztével kezdetét veszi a sok baj, megpróbál­tatás. Először csak Gamó ga­rázdálkodásától kell tarta­niuk a falu parasztjainak, később a csehországi munka- szolgálattól, majd a kitelepí­téstől. Az országban magá­ban is hatalmi harc dúl, így a nemzetiségek helyzete tisz­tázatlan marad, öregapó, az unoka fabrikálta kristályde­tektoros rádión a világ hí­reit hallgatja, de az őt kér­dezőknek nem sok jót tud mondani, még a békeszerző­dés megkötése után sem. A józan emberi magatar­tás az ilyen időkben duplán számít. Józanságból, ember­ségből a falu parasztjai -jól vizsgáznak. A történelmi for­gószél közepette az is kide­rül, hogy az együtt élő né­pek naponta vannak egymás­ra utalva, s számukra csak egy út lehetséges: ha gond­jaikat, örömeiket megosztják egymással. A faluba a kite­lepítettek helyébe új arcok érkeznek, valahonnan a Nyír­ségből. Zavartak és tanács­talanok, de épp ilyenek le­hetnek az innen Baranyába telepítettek is. Az új embe­rek arcával, szokásaival las­san megbarátkoznak a füzes­nyékiek, s valahol a tudat alján ott motoszkál a felis­merés, hogy halottaikat egy temetőbe temetik majd. Parasztokról szól Duba Gyula új könyve, mégsem parasztregény. Az író fölébe tud emelkedni az önmaga ál­tal is átélt eseményeknek, a cselekményt történelmi táv­latból tudja láttatni. Aki fi­gyelemmel kíséri Duba Gyu­lának, a pozsonyi Irodalmi Szemle főszerkesztőjének írá­sait, hamar rájön, hogy a szerző nem először foglalko­zik ezzel a korral. 1974-ben jelent meg Pozsonyban egy szociológiai-szépprózai „hely­zetjelentése” szülőfalujának 30 éves változásairól, „A va­júdó parasztvilág”-ról. A mostani regény története itt gyökeredzik, csak egy másik műfaj kereteiben. Fábry Zoltán hiányolta, az ő szavaival élve, a szlovákiai kisebbség regényét. Duba Gyula pótolta a mulasztást, maradandót alkotott. Az „Ívnak a csukák” című köny­vét odatehetjük Sütő András hasonló gondokkal foglalkozó könyvei mellé. (Duba Gyula: Ívnak a csukák, Madách Kiadó, Bratislava, 1977.) Tóth István KM Felnőtt a naiyar rajzfilm

Next

/
Oldalképek
Tartalom