Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-16 / 166. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978, július 16. o SZABOLCS-SZATMÁRI IDEGENVEZETŐ Ebédre is, vacsorára is tizennyolc fogás Mátészalka: Szatmári Múzeum Nyírbátorban örülnének, ha Mátészalka szállodai ágyai­nak, éttermi asztalainak egy kis része az övék lehetne, s Mátészalkán bizonyára büsz­kén mutogatnák a nyírbátori műemlékek egy kicsi töredé­két is. Az egyik városunk így gazdag, a másik amúgy — s már bizonyára kitalál­ták : Mátészalkára megyünk Nyírbátorból. Szatmár fővá­rosa felkészülten fogadja az idegent — ám a múltból vaj­mi keveset mutathatnak. Ha szerencsénk van, nem keresgélünk sokáig, amíg az egyetlen idegenforgalmi lát­ványosságot, a múzeumot megtaláljuk. Ám, ha még tart a városközpontban az út­építés, nem árt érdeklődni, mert táblát mi is hiába ke­restünk. A múzeum két éve kapott végleges otthont, a városi fürdő közelében. Szatmár-Bereg megye — Mátészalka székhellyel — az első világháború után múze­um nélkül maradt. A két há­ború között előkerült régé­szeti anyagok pedig innen a debreceni Déry Múzeumba kerültek. A szakirodalom szerint elsősorban a néprajz- kutatók szorgalmazták ön­álló szatmári múzeum létre­hozását. Erre 1972-ig kellett várni. A Szatmári Múzeum gyűjtő­köre a néprajz és a helytör­ténet, gyűjtőterülete pedig Mátészalka és környéke, nép- rajzilag a szatmári Tiszahát, a Paládok vidéke, az Erdő­hát, a Szamoshát, valamint az egykori Ecsedi láp menti községek. Igazgatója dr. Far­kas József, aki néprajzból, s éppen az ecsedi láp kutatá­sából írta disszertációját. Az új helyen a két év alatt 20 kiállításon 35 ezer látoga­tót fogadtak. Jelenleg két ál­landó és egy időszaki bemu­tatót láthatunk. Eláruljuk előre: aki néprajzi anyagra kíváncsi: a kiállítótermek­ben csalódni fog. Igaz, hogy funkciójuk erre jelölné őket, ám előbb állt rendelkezésük­re a pénz a két másik kiállí­táshoz. az országban először 1888- ban, s megyénkben, Aporli- geten fejeződött be a közsé­gek villamosítása 1963-ban. A kezdet és a vég közötti történet a kiállítás doku­mentumanyaga. Egy teremnyi anyag — in­kább csak illusztráció az egészből: a megye népművé­szetét bemutató keresztmet­szet. Szűcsportékák, fazekas­edények, mézeskalácsos ütő­fák, kékfestő vásznak — ér­dekes a piros-sárga öszeállí- tás — kovácsremekek, fara­gott tárgyak, szőttesek, hím­zések, rojtkötések, a szíj­jégen is, szénával, kapcával bélelve. Az egyik sarokban részeire szedve egy vetőgép, a másikban egy XVII. szá­zadi faeke, a harmadikban egy komplett kovácsműhely vagy egy gubaszövőszék. Jel­legzetes lápi tárgyak a gyékényből fonott edények — sótartó, tojástartó. Aztán a fanyereg, amit errefelé mint szántónyerget használ­tak — ökörre. Eredete hon­foglalás kori. Faedények, amelyek belső mélységét ége­téssel — egy izzó kővel — alakították ki. Nádverő, zsombokoló, irtókaps, láp­gyártó pepecsmunkái és úgy­nevezett rabmunkák — nagy türelmet igénylő dísztárgyak vallanak megyénk egykori ügyes kezű mestereiről, kis­mesterségeiről. Egy terem Zalka Mátéé, azaz Lukács tábornoké, azaz Franki Béláé. Hogyan lett a tunyogmatolcsi kocsmáros fia a spanyol polgárháború tisztje? — ezt az utat mutat­ja be az anyag. Itt láthatók személyes tárgyai, pisztolya, sarkantyúja, moszkvai író­gépe, melyet felesége adomá­nyozott a múzeumnak. Isko­lai bizonyítvány, könyvek, tiszti térképtáska, golyószó­ró — ezek az érdekesebb lát­nivalók —, és fényképről a sírja a spanyol városban, Va­metsző — mind-mind egy- egy vallomás arról: hogyan tette termővé a vad tájat a természetet legyőző ember. Kényszer szülte, hogy a Szatmári Múzeum a nagy, el nem vihető tárgyakra pró­bál szakosodni: ezeket nem tudták elvinni a „magán­gyűjtők”— szekereket gyűj­tenek és gabonahombárokat. Az udvarra egy népiesen „seggenülő hodálynak” neve­zett kocsiszín kerül, ott so­rakoznak hamarosan a jár­gányok. Gazdag a lápvidék szellemi néprajza. L,uby Margit gyűj­tésében fennmaradtak a nép­szokások, legendák, babo­nákkal, félelmekkel, hiedel­mekkel együtt. A TITÁSZ támogatásával jött létre a Szabolcs-Szatmár villamosítását bemutató ki­állítás. Ez az anyag foglalja el a múzeum területének na­gyobb részét. Elsősorban azoknak ajánljuk, akik a vil­lamosberendezések körében jártasak, s esetleg az első ma­gyar gyártmányú, egyfázisú váltakozó áramú indukciós fogyasztásmérő látványa do­bogtatja meg a szívüket. (Bláthy Ottó szerkesztette 1889-ben.) Generátorok, szi­getelők társaságában a vilá­gítás eszközeinek fejlődését kísérhetjük végig a „lobogó”- tól a legmodernebb világító- eszközökig. Akit a műszaki berendezéseknél jobban ér­dekel a villamosítás históriá­ja, azt emlékeztetjük: Máté­szalkán gyulladt ki a villany lenciában. A legbecsesebb tárgy: Zalka ládája, erről csak Illésék tudtak Tunyog- matolcson, s felajánlották a múzeumnak. Amiért a mátészalkai mú­zeumba a legérdemesebb el­menni, azt ma még a pince rejti. Az érdeklődőknek ezt is szívesen megmutatják. Több mint négyezer néprajz- zi tárgy sorakozik a polcokon, vagy a sötét sarkokban. Ám, akik nagyon kíváncsiak a lápvidék népeinek életére, a pince miatt vigyenek meleg ruhát. Ránézésre értéktelen, nép- rajzilag annál értékesebb a lápi bocskor. Még a felsza­badulás előtti években is ezt viselték. Kemény bőr, a nő­ké sima, a férfiaké somfoly- szeges talppal: ezen jártak a Ügy mondják, Győrből Nagykárolyba vasút vitte a kotrógépet, amit, idáig 60 pár lóval vontattak: termővé ten­ni a talajt. Ügy mondják: be­tanított kutyák húzták itt a talicskát, mert a kotus föld csak a könnyű testet bírta. Farkasok, betyárok, lidércek tanyája volt a láp, a fáma szerint a férfirontó lápi bo­szorkány ellen itt hiába for­dította ki a férfi a gubáját — álmában is rátört, megnyo­morította. Mindez, ami a múlté, a gazdag néphagy-o- mány és a tárgyi anyag — hamarosan a jövőé lesz: a tervek szerint két év múlva ez az anyag már feldolgozva kerül a nagyközönség elé. Baraksó Erzsébet Hidas sáfár étlapja fárja, rendszeresen felje­gyezte a napi ételek jegyzé­két. Tőle maradt meg a leg­régebbi magyar étlap, me­lyen 1603. újévéről közli a felszolgált ételeket. Ez az ét­lap a déli tálalásnál 18 féle ételt sorol fel, melyek között csupán egy olyan fogás sze­repel, melyben nem volt hús (ostyabélesnek nevezték. A menüben találhatunk tehén, kappan, hal, gyöngytyúk stb. mellett belsőségeket, mada­rakat stb. Érdekes, hogy a 18. fogás aprópástétom volt, míg előtte — ostyabélest kí­náltak. Az aznapi vacsora sem volt kevesebb, mint 18 féle étel és itt is az édességek után — savanyú káposzta tehénhússal zárta a sort. A ma embere bizony za­varban volna, ha ilyen tö­megű ételt kellene fogyasz­tania. Akkor a főuraknak nem okozott gondot ez a tö­méntelen étel, előteremtették, vendégeikkel meg is etették, míg a polgári lakosság, a pórnép nagyon szerényen élt, történelmünk során gyakran éhezett. Ma nem okoz gondot a bőséges étkezés, éppen az a baj, hogy túl jól élünk. Senki sem éhezik, inkább el vagyunk hízva, mert elkényelmesedtünk, arány­lag sokat eszünk. Hiába, minden kornak megvan­nak a maga speciális problé­mái. Akkor a megélhetés, a mindennapi kenyér okozott gondot az egyszerű emberek­nek, ma pedig? Az, hogyan éljünk úgy, hogy megszaba­duljunk felesleges kilóinktól. Mindenhez hozzájutunk, meg is tudjuk vásárolni, de nem tudunk mértéket tartani, al­kalmazkodni a változó idők­höz. Elhízunk és közben azon törjük a fejünket, hogyan lehetne lemondás nélkül le­fogyni. Nehéz dolog ez, de idővel azért meg fogjuk ta­lálni ennek a kulcsát is. Közben pedig olvasgassuk a régi idők töméntelen sok evését, a szünet nélküli la­komák elrettentő példáit... R. J. M Amos-gyűjtemény Szentendrén A külföldi és a magyar fő­urak lakomáiról, mértékte­len evéséről, pazarlásáról már sokat írtak, de minden­nél többet mondanak az alábbi hiteles feljegyzések. Rosenberg Vilmos, egy dúsgazdag cseh főnemes, 1378-ban házasságot kötött Anna Mária bádeni herceg- novel. A menyegzői lakomát 1378. január 26-tól február 1-ig tartották. A számvevői feljegyzések szerint ezen a lakomán a következő étel­mennyiségeket fogyasztották: 50 dámvad, 40 szarvas, 50 hordó sós hal, 20 vaddisznó, 2130 nyúl, 250 fácán, 30 fajd- tyúk, 2050 fogoly, 20 688 sár­garigó, fenyvesmadár és vad­galamb, 150 hízott ökör, 20 egyéves borjú, 506 kisebb szopósborjú, 450 kövér disz­nó, 1526 szál kolbász, 450 szál májas- és 326 véreshur­ka, 450 ürü, 395 bárány, 504 malac, 20 közönséges füstölt ökör, 40 füstölt ürü, 350 pá­va, 5133 lúd, 3106 kappan, kakas és tyúk, 18120 ponty, 10 208 csuka, 6380 pisztráng, 3400 különféle hal, 5200 rák, 7096 füstölt hal, 350 tőkehal, 1200 tengeri veréb (?), 300 icce köviponty, 780 füstölt hering, 4 viza, 30 947 tojás —, valamint magyar, tiroli, oszt­rák és rajnai bor 1100 akó, 903 hordó sör stb. A vendégek lovai 3703 részlet szénát emésztettek fel. Ez mutatja az akkori földesurak gazdagságát is — írja a Vasárnapi Üjság 1862. évi 9. számában. Hazánkban is találunk ilyen bőséges lakomákra uta­ló feljegyzéseket. így Hidas János, aki Thúrzó Szaniszló galgóci várúrnak volt a sá­A művészeteknek méltó otthont adó Szentendre újabb értékekkel gazdagodott. Anna Margit, a városban élő és al­kotó festőművésznő felaján­lotta, hogy a műveiből és volt férje, az 1944—45 körül mun­kaszolgálatosként elpusztult nagykállói születésű Ámos Imre alkotásaiból összeállí­tott képzőművészeti gyűjte­ményt, valamint a múlt szá­zad végén épült kertes há­zát a magyar államnak aján­dékozza. A két művész életútját és munkásságát bemutató gyűj­temény mintegy- 460 fest­ményből, grafikából és tus­rajzból áll. N em tartozott ő senki­hez. Mord, mogorva öregember volt a vén Venyige János. Még a lovát sem szerette, a kutyáját se, a feleségéről nem is beszél­ve. Két fiáról, akik mezőgaz­dász-doktorok lettek, halla­ni sem akart. Magányosan élt, asszonyához hétszám egy szót sem szólt, néha megrúg­ta a kutyáját, de azért étel­lel ellátta az állatokat ren­desen. Volt a kertből bora is, de ha megkívánta a bort reg­gelente a gyomra, megverte a gyomrát. — Te, büdös gyomor! Kell neked bor! S akkor odament a kúthoz, s teleitta magát vízzel. — Jól vagy már, te büdös? — kérdezte a gyomrától. Az meg mit szólhatott vol­na? Talán tudta, hogy ilyen fukar öregember tán nem is létezik a földön. Egy lova volt, azzal fuva­rozott. A kutyája ott porosz- kált mindig a szekér mögött. Hívták Venyigét a szövetke­zetbe számtalanszor, ám ő csak legyintett: — Nagyobb ember vagyok én annál, hogy bandába ke­rüljek. így aztán kimaradt a vi­lágból, bár néha felködlött benne, hogy: kár. Amikor az a gondolat felötlött benne, a lova több abrakot kapott, a kutya pedig csülkös bable­vest. Ö kanállal evett, a ku­tya lefetyelt. Amikor végez­tek, azt mondta a kutyának: — Jól van, te mocsok. Aztán belerúgott, hogy ta­karodjék a küszöbről, ahol ettek. Az asszonyhoz ilyen­kor már semmi szava nem volt. Jó estén elvégezte a fér­fi dolgát Boriska asszonnyal, aztán horkolt hajnalig. Néha reggel is rájött a happáré, s ha Boriska vonakodott, a nadrágszíjjal megverte. Het­venöt éves volt az öreg, a kutyája huszonöt. Kutyáék- nál a huszonöt nagyon nagy idő, embernél a hetvenöt, ha gyengécskén is, de elmegyen. Galambos Lajos: A kutya me ff az ember Indult aztán reggel az öreg a Sanyi lovával, meg a szekerével a szomszédban levő járási székhelyre építő­anyagért. Neki azt csak fel­pakolták ott a gumikerekű járgányára, aztán fordulha­tott visza. Gazdagok a pa­rasztok manapság, megfizet­nek minden lépést, egy ti­zenöt kilométeres fuvarért szó nélkül fizetik ki a há­romszáz forintot, s a lónak még abrakot is adnak a szö­vetkezettől lopott zabból. A kutya, akinek nem volt neve, csak egyszerűen kutya volt, valahogyan nem mögöt­te poroszkált most, mindjárt az első kerék mellett haladt. Rászólt, hogy hátra, te! De az nem hallgatott rá, a far­kát behúzta, és vékonyan nyüszített, majd igen halkan vonított is, mintha valakinek a halálát érezné. — Te büdös, mi van teve­led? Már nem jártak messze a falutól, a Kecskés-dombok vonalában jártak, amikor egy szamukláló motor kerül­te őket. A kutyát farban kapta el, aztán robogott to­vább, mintha mi sem történt volna. Venyige szólt a lovának, megálltak. Leszállt a járgányról, meg­nézte a párát; életet nemigen látott benne, behúzta az árokba, otthagyta. Bent a faluban mordan, mogorván rakatta le a kocsi­járól az építőanyagot, s bár lett volna délutánra fuvarja még, ment egyenesen haza. Boriska asszony még nem látta ilyen szürke arcúnak az urát soha. — Drága Jánosom, mit te­gyek neked? — Készíts fürdőt. — Fürdőt? — A taposókádat odaállí­tom a szekérszínbe, ott für­dők. — Dehiszen — vélte az asszony —, húsvét rég el­múlt. Karácsony szent ünne­pe pedig mikor lesz még? Kétszer szoktál fürödni éven­te! — Csináld, amit mondtam. Vagy vegyem a nadrágszíjat? — Készítettem jó étket. Petrezselymes krumlit sült csirkével, tejfeles uborkasa­KM A Tiszántúl legrangosabb szekérgyűjteményét alakítják ki a múzeum udvarán. Zalka Máté írógépe. A szövés-fonás egy régi eszköze (Elek Emil felvételei)

Next

/
Oldalképek
Tartalom