Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-16 / 166. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. július 16. Baranyi Ferenc: Nem tudom Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom: nem nyugalomról, nem macska-kényes renyheségről, amely puhán körüldorombol, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom: nem nyugalomról. Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy nem a módról, nem kacsalábon forgó házról vagy bankban őrzött pénz-halomról, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy nem a módról. Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy tétlen fázom, ha álmos bódulatban élek s békémet restséggé alázom, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy tétlen fázom. De bármiről szóljon az élet: az ember nem lehet magában, a társtalan, csupasz remények didergésében pusztulás van. Bármiről szóljon is az élet: az ember nem lehet magában. Falusi vázlat látával. Ennél, uram? Tudom, hogy szereted. Az ebédhez való borodat a mély kút- ban lehűtöttem. — Fürdőt — mondotta Venyige. — Előtte meleg vizet a lavórba, hadd borotválkozzam meg. — Uramisten, hetenként csak egyszer szoktál borotválkozni, vasárnap reggelén — mondta Boriska asszony. — Tedd, ahogy parancsoltam. Adott enni a lovának, dupla adag zabot vitt neki, majd két vödör vizet. A taposókádat kimosta, beállította a színbe, a kádba száraz lucernavirágot szórt bőven, hogy illata legyen a fürdőnek, majd a késborotvájával lekaszálta arca szőrzetét. Bajuszát is megreperálta szépen. Amíg az asszony a forró vizeket vitte a kádba a nagy fazekakkal, feltűnt neki, hogy nem látja a kutyát. — Hát a kutya? — kérdezte. — A Kecskés-domboknál egy árokban, ö már elment. De előtte halottért vonítot. — Venyige! Csak nem akarsz itthagyni? — Eljönnek az idők, asz- szony. — Az a kutya szeretett téged. — Egyformák voltunk — vélte Venyige. — Állatok. — Te ember vagy! — Rongyabb, mint egy kutya, asszony. Hányszor emeltem rád kezet? Miféle ember az, aki kezet emel a másikra? Kutyább a veszett kutyánál. Gyere, mosd meg a hátam, Boriska. Akkor megfürdött az ember. Utána megette a finom ebédet, $s a friss gatyában- ingben lefeküdt. Várta a halált. Tisztesen várom, gondolta, megborotválkoztam, megfürödtem, tiszta alsóneműt vettem fel. Talán még a szekér tengelyét meg kellene kenni, de minek? Ki fog azzal fuvarozni még? A kerti szőlőt is ideje lenne permetezni, de minek, ki fogja meginni a bort, az asszony nem, az bizonyos. Papért is kellene küldeni, hogy adja fel az utolsó kenetet, ám az is mire való? Előtte meg kellene vallanom embertelen voltomat; holott elég már, ha én rájöttem, s ez a szegény Boriska szenvedett általa egész életén. A két fiút is jó lenne hívni, leülhetnénk egyszer tisztességesen, nem mogorván, nem gyűlölködve; derűsen elbeszélgetni hűtött bor mellett az én szép nagy fiaimmal. De már jön a halál. Nincsen idő. Immár beesteledett és hallom a templom tornyából a baglyot. Boriska asszony az esti etetést végezte az állatok körül. Friss vizet is húzott nekik a mélykútból. — Ilyen setét alkonykor, amikor már lement a nap, ilyenkor szoktak jönni a lelkekért — mondotta asszonyának Venyige. — A kútnál lévén, véletlenül nem láttál elmenni az úton, itt előttünk, három fehér ruhás ősz, öregembert? — Nem láttam, Jánosom — sírt Boriska. — Akkor késnek. — Késsenek is, úgy kívánom én. — De a kutya jelezte! — Vén volt már, biztosan tévedett. Ezzel el is aludtak. Majd három napig feküdt az ágyban Venyige, alig evett, alig ivott, és az általa képzelt három fehér ruhás nem akart jönni. Pedig visszatartotta kis- és nagydolgát, nehogy, amint jönnek, illetlen helyen találják őt. Az nagy szégyen lett volna. Akkor csak az asszony örömmel jött: — Mit mondtál te nekem? Hogy a Kecskés-domboknál elment tőlünk a kutyánk? Hiszen itt van, mocskosán és soványan, de itt van. Hazajött! Venyige kiugrott az ágyból. K iszaladt, megsimogatta a síró kutya fejét, és eltűrte, hogy az nyalogassa a kezefejét. — Adj neki tejet — mondta Boriska asszonynak. — Aztán szaladj a postára, adj fel két táviratot a fiúknak. Jöjjenek és ne féljenek többé tőlem, csak jöjjenek. A taposókád ott áll még a színben? — Ott, hisz nem bírtam egyedül vele. — Maradjon is. Fürdőt készítek a kutyának, amíg odaleszel, megmosom a sebeit. Nincsen halál, asszony, gyerünk dologra! Teljesen megéledt a vén Venyige János, s ha zene szólt volna, tán táncolni sem lett volna rest. B ő gyermekáldást várnak az idén a gacsályiak. Annyi ugyanis a környéken a gólya, hogy néha szinte az eget is elsötétítik. Pálinkás Sándor, a helyi termelőszövetkezet elnöke igazi akasztófahumorral jegyzi meg: a szövetkezet teljes mértékben biztosította e becses madarak évi táplálékát. A határban ugyanis * több mint 200 hektáron még mindig térdig érő víz áll, s annyi a béka, hogy talán még Szabolcsból is idejárnak a gólyák eledelért. Az idősebb embereknek — az elbeszélések alapján — most minden bizonnyal nagyapjuk gyermekkora jár a fejükben, amikor még bőven voltak mocsaras, ingoványos területek a határban, ahol szép számmal élt a daru, a gólya, a kócsag, meg mindenféle vízimadár. Persze ma már a legtöbb madárnak híre sem maradt, s a darunak is csak a krúgását hallják — vagy vélik hallani — a szép őszi éjszakákon. Mert azt mondják, az ősz az igazi időszak errefelé. Az édes szilva, a kesernyés dió illata átöleli a tájat, s nincs az az idegen, aki meg ne állna egy pillanatra a faluban, ha erre téved. De most nyár van, méghozzá olyan nyár, amilyet az ellenségének se kíván senki.' Egyik nap meleg van, hogy szinte fuldoklik az ember a fülledt hőségben, a másik nap meg esik egyfolytában. Ha az ember nem nézne a térképre, azt hinné, hogy a trópusokon jár. A nagyobb baj, hogy ilyen volt az idő tavasszal is. Ennek aztán meg is lett az eredménye: a téesz kalászosaiban 45 százalékos a vízkár, a kukorica is alaposan megsínylette ezt a nem kívánt bőséget. Lassan kezdenék az aratást, — mire e sorok megjelennek remélhetőleg hozzá is foghatnak — de most a felázott talaj még egy gyereket sem bírna el, nemhogy egy többtonnás kombájnt. Aztán itt van a kukorica, amelynek termesztéséhez nagyon értenek a gacsályiak. Tagjai az országot behálózó IKR-nek, amelynek keretén belül igazi nagyüzemi módon termesztik e fontos növényt. Az idén a rozsályi termelő- szövetkezettel közösen 1200 hektáron vetettek kukoricát, de ennek egyhatodán még mindig víz áll, amiből már nemigen lesz semmi. Félnek is a tsz tagjai az ősztől, mert ha akkor is ilyen bolond lesz az idő, nem sokat tudnak majd mihez kezdeni a legkorszerűbb betakarító gépekkel sem. Pedig arra még gondolni sem jó, hogy rossz évet zárjon a szövetkezet. A tagok ugyanis szinte természetesnek veszik már, hogy évente 38—40 ezer forintot keresnek a tsz-ben. Tavaly például 41 ezer forint volt az egy tagra jutó évi összeg, s legalább ennyit várnak ebben az esztendőben is. Persze munkájuk alapján joggal várhatnak ennyit, mert szorgalmas emberek élnek itt. Szorgalmuknak meg is van az eredménye, hiszen környékszerte tudott dolog, hogy módosak a gacsályi gazdák. S egyre inkább megtanulnak okosan gazdálkodni a pénzzel. A falu vezetőivel hirtelen össze sem tudjuk számolni, hány személygépkocsi van a faluban. Persze ez még nem jelentene sokat, ha keveset használnák őket, de a szemlélő ennek éppen az ellenkezőjéről győződhet meg. A garázsok most is üresen állnak, ki tudja, merre futkosnak a Ladák, a Skodák, a Trabantok. Az átutazó azonban nem sokat lát e jómódból, mert nagyon kevés a faluban a hivalkodóan díszes városi mintára épített ház. Ez azonban nem a szegénység jele, • inkább azt mutatja, hogy a gacsályiak megtanulták tisztelni a régit, s nem törekszenek az önmutogató cifraságra. Persze régen megjelentek már itt is a sátortetős házak, azonban nagyon sokan inkább a régi lakást alakítják át, megtartva annak minden lényeges, eredeti vonását. így alakult ki aztán az a falukép, amelyet sok más község is megirigyelhetne. N éhány évvel ezelőtt ez a szépérzék a társadalmi munkákban is jócskán megmutatkozott. Az utóbbi időben azonban ez a kedv mintha megcsappant volna. Valahogy nehezebben lehet ma mozgósítani az embereket. Talán az a kedveszegett- ség ennek az oka, hogy itt Gacsályban megszüntették az önálló tanácsi hivatalt, s a szomszéd falut, Rozsályt jelölték ki székheiyközségként. A gyógyszertár már korábban Rozsályba költözött, s most legutóbb alig néhány hete a körzeti orvos is elment a másik faluba. Most meg az a hír járja, hogy nemsokára egyesül a két téesz is, — bár ezt még nem erősítette meg senki — s a szövetkezetét is Rozsályból irányítják majd. — Hja kérem, így lesznek az elsőkből utolsók — filozofál a bolt falának támaszkodva egy pihenő öreg. — Mert kérem, itthagyott bennünket már a gyógyszerész, az orvos, az elnök, a titkár, még lassan azt is megérjük, hogy az iskola is elköltözik. Hát akkor ki marad itt nekünk? Nem az lenne az igazságos, ha itt is maradna valami? — néz rám várakozóan. Kónya Károly, a Hazafias Népfront helyi elnöke ígyfo- galmaza meg véleményét, amikor idézem előtte az öreg szavait. — Nagyon kényes témáról beszélt az öreg. Mint a legtöbb helyen, itt is érzékenyek az emberek, s azt hiszem, érthető módon aggódnak a falu jövőjéért. Az biztos, hogy ezt az egész körzetesítést óvatos kézzel, s alaposan mérlegelve kell megoldani. Természetesen figyelembe kell venni az ésszerűség elvét, de azon is érdemes elgondolkodni, hogy meg szabad-e fosztani a falut az értelmiségi foglalkozásúaktól? Pedig aki hozzánk került, nem szívesen megy el Innen. Nem tudjuk, mi tartja itt őket. Talán az itteni emberek barátsága, talán a falu térténelmi múltja. Látta már a templomunkat belülről? — Érdemes megnézni. A templomban — amelyet a feljegyzések szerint a XV. században építettek — Gacsályi Gábor református lelkész kalauzol. A gyönyörűen festett kazetták a néprajzosok szerint Bányi Asztalos István kezét dicsérik, aki 1759-ben alkotta meg időtálló művét. Ezt megelőzően azonban majd egy fél évszázadig fedetlenül állt, mert 1717-ben a Moldva felől betörő tatárok elpusztították a falut/ s a' templomot' sérti kímélték. AzohbM azt áz aranyozott ezüstből készült poharat, amelyet Kökényesdi György és a neje, Lóvéi Ilona ajándékozott 1669-ben az egyháznak, alaposan elrejtették, s így ma hosszasan gyönyörködhet a kíváncsi idegen e gazdagon mintázott ötvös remekműben. Kevesen tudják a megyében azt is, hogy Bartha Mór —, aki a „Debreczen” című lap főszerkesztőjeként közeli ismerettségben volt Ady Endrével, ő szerzett kiadót a költő „Versek” című kötetének —, 1900-tól kezdve, 12 éven keresztül Gacsályban lelkészkedett. Kalandos életét — a szabadságharcban a Honvédelmi Minisztérium futára volt — Gacsályi Gábor' dolgozta fel, akinek emellett még egy sor jelentős tanulmánya jelent meg különböző kiadványokban. Térjünk azonban vissza a mába, már csak azért is, mert néhány idősebb férfi igencsak nagy gondban van. Egy kicsit elbeszélgették az időt az étteremben, s mire átsétáltak a boltba, azt már zárva találták. Délután négy órakor! De hát azt mondja a boltos, áru érkezett, s ma már ki sem nyit. Most aztán vakarják a fejüket a férfiak, hiszen kenyér nélkül nem állíthatnak haza. P ersze, részben érthető is késésük oka, mert a gacsályi étterem igencsak vendégmarasztaló. Mindig talál itt az ember barátot, akikkel meg lehet vitatni a világ folyását, ebéd után egy nagyfröccs mellett. Mert sokan járnak ide ebédelni. Különösen ilyenkor nyáron, mikor az asszonyok nem érnek rá főzni. Az árban segít a tsz is, az idősebbeknek még egy forintba sem kerül az ebéd. De nemcsak főznek, sütnek is az üzletben. Gergely Béla az üzletvezető, és a felesége húsvétra például 300 tortát készített, s elfogyott az utolsó szálig. Mert megnőttek a gacsályiak igényei. S ennek, azt hiszem, csak örülni lehet. Balogh Géza KM t Gacsály
