Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-16 / 166. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. július 18. 0 Sárga lap M ár-már magam előtt is abszurdnak tűnik a játék, miszerint ha mi fogyasztók egyszer azt kérdeznénk a forgalmazó vállalattól, hogy miért olyan édes a cukor és savanyú a citrom, nem sokáig kellene várni a mentegetőző válaszokra. Valahogy így: „Mi savanyú cukrot és édes citromot rendeltünk, de sajnos az ipar ilyet nem tudott szállítani.. . A múlt héten még savanyú volt a cukor és édes a citrom, de sajnálatos objektív körülmény folytán lett olyan, amilyen...” És így tovább és így tovább. Kezdjük a magyarázkodást, amelyben úgyszólván verhetetlenek vagyunk. Magyarázni sok helyen már felső fokon tudnak, ahol dolgozni még legfeljebb csak közepesen. Nincs ebben ellentmondás: a kiválóan végzett munkát mások is észreveszik (a legtöbbször természetesnek tartják), a gyengét, a hanyagot pedig észrevétele- zik. Az elsőnél felesleges, az utóbbinál szükséges a magyarázat. Bizonyára sokan ismerik a Karinthy- humoreszket, amelyben a diák magyarázza a bizonyítványát, hogy ő tulajdonképpen tudott, csak a tanár tudta rosz- szul, meg, hogy számtalan, rajta kívül álló dolog zavarta éppen ismeretei jó kifejtésében. Az jut eszembe, amikor megjelenik a tény, X. nagyközségben nem lehet kapni töltelékárut, holott lehetne, sőt kellene lennie, hogy Szatmár néhány nagyközségében délután már hiába mennek kenyeret venni az emberek, mert még száraz sincs, hogy szemetesek a százezres megyeszékhely jobb sorsra érdemes parkjai, hogy az idegen egy fajta sört kap az első osztályú hotel-étteremben, hogy... és folytathatnánk még hosszan, mire van magyarázat. A jó futballedző alaptétele, hogy rosz- szul lehet játszani, de lélektelenül soha; Nem rossz elv, hiszen ott játékról van szó, bár lassan a zöld gyepen is meg lehet kérdezni, milyen teljesítményt nyújtanak a játékosok a közönség és az állam pénzéért. Vagyis, hogy rosszul sem lehet mindig játszani, ha mégoly lelkesen is tesszük azt. Régi igazság: egy város attól lesz tiszta, ha söprik, egy cipő akkor lesz tartós, ha erősre készítik, egy ház vakolata akkor marad fenn évtizedekig, ha nem felejtik ki belőle a cementet és a többi. Hányán vallották be az idők folyamán, hogy náluk bizony gyengén megy a munka, hogy vállalják tettük következményeit? Arról már nem is szólok, mi lenne, ha odaállna valaki a nyilvánosság elé azok közül, akiknek erre alapos oka lenne, mert közük van a hulló vakolathoz, könnyen váló cipőtalphoz, a takarítatlan parkhoz, és azt mondaná: „Nem volt kedvem, időm, erőm, tehetségem, hogy jól végezzem a rám bízott munkát!” Könnyebb kifogásokat gyártani, magyarázkodni. A napokban hallottam először arról, miszerint olyan szelek fújnak, amelyek nem kedveznek a sárgalaposoknak. A' futballpályán — legalábbis a nemzetközi meccseken — soha nem is kedveztek, vetem közbe. Beszélgetőpartnerem azt mondta, ő nem erre, hanem az orvosi körökben használt sárgalaposok kifejezésre gondol. Az egészségügyben azokat hívják így, akik szellemi állapotuk miatt sárga színű lapjuk felmutatásával mentesülnek vagy mentesülhetnek tettük következményei alól. Nos, az életben szerencsére mind kevésbé lehet a rossz munka magyarázatából, a sárga lap felmutatásával megélni. Hibázni lehet —, persze azt sem lépten-nyomon —, mert igazán nagy kárt végtére nem az okoz, aki egy - szer-egyszer melléfog, hanem aki sorozatosan vét a közösség ellen, és meg sem próbálja a hibáját kijavítani. Igaz, ez ott kezdődik, hogy elismerjük. S nem mindig másokban, hanem magunkban keressük. £ ön dolgozott már normában? — Csak diákkoromban. A mezőgazdasági főiskolára jártam Nyíregyházán, és a nyári gyakorlat után maradó időben még elmentem dolgozni, a METRIPOND fehérgyarmati gyárának elődjénél — ha jól emlékszem, akkor vastömegcikkgyártó válladat volt ez —, kerestem legtöbbször egy kis pénzt. Nos, ekkoriban normában dolgoztam. A Nehéz volt az előírt teljesítményt él- w érni? — Belerokkanni nem kellett a megszabott határ elérésébe; nem voltak azok olyan feszes normák. És a mai mérleggyárban? — Azt hiszem, tisztességes munkával na1- gyobb erőfeszítés nélkül teljesíthetők... De erre visszatérek még... Érdemes végignézni, miképpen alakult ki a mostani helyzet, a teljesítménybérezés mai rendje. Érdemes annál inkább, mert minden új, az ipari munkát a'ddig nem, vagy alig ismerő embereket foglalkoztató üzem nagyjából azt az utat járja végig ebben is, mint mi. Tehát: egy évig mindenki órabérben dolgozott: ez a betanulás ideje volt. Ezt követően egy fél évig a hódmezővásárhelyi anyagyár normájának 70 százaléka számított nálunk a 100 százaléknak. A hat hónap eltelte után azonban ránk is a hódmezővásárhelyi követelmények voltak az érvényesek. At Ezt a változást az egy évvel korábbi w időbéresek minden további nélkül elfogadták? — Nem állíthatnám... Ebben — mondanom sem kell — semmiféle hagyományunk nem volt. Az emberek többsége azelőtt talán még azt sem tudta, mi az, hogy norma, és teljesítménybérben talán senki sem dolgozott még közülük. És egyszerre — persze az átmenet ideje után — oda jutottak, hogy nemcsak mennyiséget, de minőséget is produkálniuk kellett. Hirtelen a milliméterek és a tizedek is számítani kezdtek, holott azelőtt az a’ kevés, aki már ipari munkát is végzett — mondjuk a szövetkezet gépműhelyében —, még a centiméterekre sem volt tekintettel. Lehet ez túlzás, de a lényeget azért fedi. Alighanem kitűnik ebből, hogy csupán lassan, tapintatosan lehetett a változásokat bevezetni. Már azért is, mert a gyár vezetői pedig vezetői múltjukat tekintve állottak ott, ahol a munkások az ipari tapasztalatban. Ezért sok dolgozót és vezetőt küldtünk a törzsgyárba továbbképzésre, 1971-ig pedig a Hódmezővásárhelyről hozzánk küldött műszaki apparátus segített át minket a zökkenőkön. Magát a normát több lépcsőfokon fellépve vezettük be. Először az egyértelműen mérhető termékeket előállító helyeken, például a forgácsolóműhelyben honosítottuk meg a teljesítménybérezést. Aztán a lakatosokra is sor került... és így tovább ... A Sokan vélték ezek után is úgy, hogy a w normát nem nekik találták ki? — A régi emberek, akik csak a maguk ifjúságának „fociját” tudták játszani, jórészt elmentek. De végül is sikerült elérni azt, hogy a dolgozókat a teljesítménybérezés szükségességének elfogadására késztessük, és közben egy sziláid magot is kialakítsunk. Sokan itthagytak minket annakidején — néhányan azért visszajöttek; — így ma egy nagyon fiatal, 27 éves átlag- életkorú gyár a miénk. És a teljesítménybérben foglalkoztatottak aránya itt ma jobb, mint szaktárcánk, a Kohó- és Gépipari Minisztérium vállalatainak átlaga. A Beszéljünk a normáról, a teljesítménybérről. Kik és hogyan szabják meg a mennyiségi követelményeket, minőségi kívánalmakat? — A mi normáink megállapításakor eddig mindig eszköz volt a munkanap-fényképezés. Ez azonban nem egyértelműen célravezető, mert ha a munkások megsejtették, hogy a teljesítmények felülbírálása készül, visszafogták magukat, gyengébb produkciót nyújtottak a szokottnál. Ennél célravezetőbb — és nyíltabb — eszköz a mintalap felvétele. Ez hasonlít a fényképezéshez, de: előre közöljük a dolgozóval, hogy erre kerítünk sort. Azt kérjük tőlük: tegyenek meg mindent úgy, mint általában. A mintalapot nem elsősorban a normák karbantartására használjuk, noha eredményei végül is a teljesítmények javulását segítik. Ezzel az eljárással a veszteségidőket mérjük, legyen akár objektív, akár szubjektív oka ezeknek. Kiderülnek a szervezési problémák, a munkát hátráltató egyéb tényezők, mint az anyag- és alkatrészhiány. Ha ezeket tudjuk, felgöngyölíthetjük az okokat és amin lehet, segítünk is. Legutóbb egy éve volt ilyen vizsgálat, ami kimutatta: a munkaidő 67 százalékát használták csak ki. 0 De a munkaidő kétharmada alatt nyilván sokan a nyolc órára megállapított teljesítményt is elérték __Vagyis, a követelmény kicsi volt. — Kiviláglott ez is. De kibuktak azok a területek is, ahol ennek a fordítottja volt igaz, ahol a követelménynek nehezen lehetett eleget tenni, mert csak „vért izzadva” végezték el az előírtakat. Előjöttek más dolgok is. Például az, hogy egyes normák, melyek a hatvanas években keletkeztek, elavultak. Azért, mert olyan anyagokra, technológiákra állapították meg őket, melyek ma már nem is léteznek. Csak a termék van meg, de egészen máshogy, mint annak idején. Kézenfekvő, hogy ezek is zavart okoznak. Mindezt figyelembe véve nem a normák megváltoztatását, hanem átcsoportosítást tervezünk. Ez már a1 fejlődési lehetőségeinket is tükrözi, beépítjük mindazt, ami várhatóan 1982-ig megváltozik. A Lehet-e a normákat az üzemi demokrácia szabályainak megfelelően megszabni? — A formája mindenképpen demokratikus. A tartalmat kell ehhez igazítani. Ugyanis az érdekek — és ez érthető — két sínen futnak. Bizonyos értelemben más a vállalat és más a munkás nézőpontja. A dolgozó — de fogalmazzunk általánosabban, az ember — gyakran minél többet és minél könnyebben szeretne pénzt keresni. A vállalat pedig — egyébként ez az egyén érdeke is, csak el kell fogadtatni, meg kell értetni — a több pénz mögött, még több munkát akar látni. Továbbá: ha laza a norma, akkor nincs teljesítmény, ha feszes a követelmény, az „megöli” a munkást. Vagyis: egyeztetni kell az érdekeket, egy optimális szintet szükséges megállapítani, mégpedig úgy, hogy lehetőleg a • dolgozóban ötöljön fel az előbb mondott összefüggés, ami a1 saját érdeke és a vállalati érdekek között áll fenn. Ez pedig erőszakos úton nem megy. Említettem, a formája demokratikus, hiszen a vállalat vezetői mellett a középvezetők és a munkások is kiveszik részüket a teljesítményhatárok megállapításából. A dolgozók előadhatják aggályaikat, amik sokszor meghallgatásra találnak. Q Meghallgatják és megfogadják? — Mondok egy példát, de előre bocsátom, hogy ez végül is nem normaügy volt, de azzá lehetett volna. Az történt, hogy a hegesztők írásban adták elő: nem képesek a több éve érvényes és addig teljesített követelményeknek eleget tenni. Kivizsgáltuk a dolgot és az okot is megtaláltuk. Az történt ugyanis, hogy kevésnek bizonyult a hegesztők létszáma, ezért a melléjük beosztott se- - gítőkből is hegesztőket képeztünk ki. Azonban hegesztőnk volt, segítő viszont nem, pedig a normákat a régi felállás szerint állapítottuk meg. A következmény az lett, hogy sürgősen új embereket vettünk fel az üres segítői helyekre, és így egy hónap leforgása alatt helyre állt minden. a Ez — talán nem erős a fogalmazás — ^ elemi hibának tűnik. — Az is. És nemcsak ez volt az egyetlen melléfogásunk. Magyarázatul az szolgálhat, hogy a műszaki embereink, a vezetők egy- től-egyig nagyon fiatalok. Megesett az is, hogy át kellett értékelni a normarendszert és kifogások most is vannak. Ezeket is szemügyre vesszük. A Ebből azonban az is látszik, hogy a pa- w naszokat valóban meghallgatják, a javaslatokat pedig ha lehet, megfogadják. — Tapasztalatlanságunk napfényre jutása mellett még egy tanulság volt. Ez pedig az: ha a dolgozók leírnak valamit, azt hatványozott figyelemmel kell kísérni. Mert lehet, hogy sokat beszélnek, de ha papírra vetik sérelmüket, akkor abban könnyen lehet, hogy igazuk van. Közhely: nem vagyunk egyforma ké- pességűek, azonos munkabírásnak. Kérdés: lehetséges-e az egyénre szabni a normákat? — Nálunk nincs egyéni elszámolási rendszer, a brigádok teljesítményét értékeljük. Mást egyébként, a munka jellege sem tenne lehetővé. Ebből az is kitűnik, hogy az „átlag” emberre szabjuk a követelményeket, nem a kiugró teljesítményeket honoráljuk. Az. emberek tudják, hogy egymás pénzéért is dolgoznak. Aki nem így tesz, azt kiveti magából a közösség. A Szükséges az, hogy aki a normát meg- w állapítja, olyan valaki legyen, aki maga is dolgozott teljesítménybérben? — Az emberek szeretik próbára tenni azt, aki nagyobb teljesítményre sarkallja őket. Szükséges, hogy akinek ez a feladata, az saját példájával tudjon hitelt adni annak, amit képvisel. Ez egyébként — úgy vélem — általában is igaz. Előfordul: a meós mutatja meg: igenis, nem lehetetlenség az új követelménynek eleget tenni. Legutóbb az esztergályosoknál fordult elő ilyen. Amikor már semmilyen érv, elméleti számítás nem hatott, akkor a normás, egykor kiváló esztergályos a gép mellé állt és bizonyított A gyakorlat itt az elmélet igazságát tanúsította. Több vita nem is volt. A Érdemes-e hajtani, a normát messze túlhaladni? — A forgácsolóknál a 145, a többieknél pedig a 135 százalék fizethető ki. Ennek — elméletileg — az ad hátteret, hogy gyártmányaink visszatérők, piaci helyzetünk stabil, tehát a munka kellően ütemezhető. Az irreális tervezés ily módon kiküszöbölhető, tehát az állandó és jelentős túlteljesítésre szükség nincs, hiszen már ma az 1979-es programunk is kész. ^ Azt mondta: elméletileg... — Igen, mert a sokszínű gondok miatt, a hajrákat mi sem kerülhetjük el, tehát nem akadályozhatjuk meg a jelentős túlteljesítéseket sem. 0 Ilyenkor tehát fizetnek? — A teljesítmények átvitelére van lehetőség, vagyis a munkalapokat nem akkor számoljuk el, amikor a munkát elvégezték. Ez a vállalat vezetőinek tudtával törjénik, mert úgy hisszük, hogy megakadályozása elvtelen lenne. A Van lehetőség a csalásra, enyhébben fogalmazva: a teljesítményekkel való manipulálásra?- — Egyre kevesebb, de van. Durva példa erre a műveletek egy részének elhagyása. Ezt észrevenni a meo feladata. Finomabb módszer: ugyanazt a munkadarabot, kétszer bemutatni és természetesen elszámoltatni. Ez is kibukik, vagy pótolni kell a hiányzó darabot. Leggyakoribb a munkalapok nem leadása. Elszámolnak 115—120 százalékot, a többit pedig elsüllyesztik és előveszik akkor, amikor valami miatt a terv nem teljesíthető. Ennek úgy tudunk gátat szabni, hogy a programban szereplő alkatrészek gyártását egészen az egyes műveletekig leírtuk, ennek eredményeként legkésőbb a végterméknél kiugrik a stikli. Ez egy kis harc a vezetők és a beosztottak között, néha játékos, majdnem kedélyes, • máskor viszont nagyon is komoly. 0 Igaz az. hogy mi — általában ebben az országban — kissé kényelmesen dolgozunk? — Nem kényelmesség ez. A feladatok egyenlőtlen elosztásával van baj. Ezt mutatják a már említett „mindent bele” kampányok. Sok az olyan, az egyes emberektől nem függő dolog, ami nem a kényelmes, ^de a normális tisztességes munkamenetet is akadályozza. Néha — mondjuk egy anyag hiánya miatt — váratlanul kell valami mást, az elképzelttől elütőt csinálni... Nem biztos, hogy mindenki képes a gyors lökésszerű átállásokra. Az ilyen szervezetlenség újabbakat szül, az ütemes munkát, a folyamatos szállítást akadályozza. A kényelmesség sokszor csak látszat, mert nem más, mint az egyes ember kiszolgáltatottsága a tőle független körülményeknek. A Ebbe persze néha bele is szoknak. Sokan állítják, hogy a teljesítmény hajszolása akár a sportban, a munkában is elveszi a cselekvés örömét, — Annyira azért nem erősek ezek a normák, nem „észnélküli” a hajtás. Igaz, a szerelők azok, akiknek a keze alatt végső formát ölt a mérleg, így ők azok, akik a kollektív erőfeszítés eredményében akár gyönyörködhetnek is. De bármely részművelet végzőjének, feltéve, hogy igényes a munkájára, módja nyílik akár az egyes, jól sikerült darab fölötti örömre. Messze vagyunk attól, és nem is cél elérni, hogy valaki ne a gazda szemével tekinthessen munkájára. Ezt semmilyen norma meg nem akadályozhatja 0 Köszönöm a beszélgetést. Speidl Zoltán KM Veres Lászlóval, a Metripond fehérgyarmati főmérnökével a normáról
