Kelet-Magyarország, 1978. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-04 / 130. szám

4 KELET-MAGYARORSZÁG 1978. június 4. A HÉT — CÍMSZAVAKBAN HÉTFŐ: békekonferencia New York-ban, a rendkívüli leszerelési ülésszak alkalmából. — Peking folytatja Vietnam- ellenes kampányát. KEDD: Leonyid Brezsnyev vezetésével szovjet párt- és kormányküldöttség látogat Csehszlovákiába. — Washington­ban összeül a NATO tanácsa, a tagállamok állam- és kor­mányfőinek részvételével. SZERDA: szovjet javaslat a fegyverkezési verseny meg­fékezésére. — Púja Frigyes felszólalása az ENSZ-közgyűlés ülésén. — ötórás Gromiko—Vance-találkozó. — A libanoni elnök Szíriában. CSÜTÖRTÖK: Samora Machel vezette delegáció ha­zánkban. — Budapesten megkezdődtek a magyar—mozam­biki tárgyalások. — Felkelők akciói Észak-Zaire-ban. — SALT-megbeszélés Genfben. — Haderőcsökkentési ülés Bécsben. PÉNTEK: Edward Gierek Belgrádban. — Peruban fel­oszlatják az agrárszövetséget. — A finn kommunisták kong­resszusa. SZOMBAT: belpolitikai nyugtalanság Kolumbiában a vasárnap elnökválasztás előtt. — A kínai külügyminiszter zaire-i látogatása. — Ellentmondó amerikai nyilatkozatok SALT-ügyben. Á hét három kérdése Új kifejezéssel, új formu- lázással találkozhatott a hé­ten az újságolvasó, amikor a párt. és kormányküldöttség élén Csehszlovákiában tar­tózkodó Leonyid Brezsnyev, a prágai Vár spanyol termé­ben tartott ünnepi gyűlésen értékelte a nemzetközi hely­zetet, elsőízben szólt a „lan­gyos háborúra” irányuló nyugati törekvésekről. Mi­után viszatekintett a három évvel ezelőtti helsinki csúcs­ra, hangsúlyozta: kontinen­sünkön szilárd politikai alap teremtődött az enyhüléshez. Ugyanakkor megélénkült azoknak a köröknek tevé­kenysége is, amelyek nyíltan arra törekednek, hogy Euró­pában, sőt más földrészeken is visszatérjenek ha nem is a „hideg” de legalábbis a „lan­gyos” háborúhoz. Elegendő volt az elmúlt napokban kéz­be venni Brzezinski nemzet- biztonsági főtanácsadó szinte ömlesztve érkezett nyilatko­zatait, az ellentmondó híre­ket az amerikai SALT-szán- dékokról, valamint a wash­ingtoni NATO-tanács hatá­rozatait, hogy ennek jeleit a világpolitika gyakorlatában is felfedezhessük. O Milyen jelentőséggel bír a Brezsnyev vezet­te szovjet küldöttség cseh­szlovákiai látogatása? A szocialista közösség min­dennapjaink szerves része a rendszeres kapcsolattartás, tapasztalatcsere, egyeztetés, beleértve a legmagasabb szintet. A szovjet—csehszlo­vák csúcstalálkozó is azt a célt szolgálta, hogy még job­ban kiteljesedjen és még gazdagabb formákat öltsön a két szomszédos ország sokol­dalú együttműködése. A prágai nyilatkozatok egyút­tal lehetőséget nyújtottak ar­ra, hogy a két szocialista or­szág vezetői — mint már a bevezetőben említettük — kifejtsék véleményüket nap­jaink meglehetősen bonyolult s 'nemegyszer ellentmondá­sos fejlődési folyamataival kapcsolatosan. Érthető, ha az SZKP főtit­kárának, a szovjet államfő­nek megállapításait világ­szerte nagy érdeklődéssel fo­gadták és kommentálták, hi­szen a nemzetközi színtérnek arra a három frontjára hívta fel a figyelmet, amely jelen­leg a viták és konfliktusok középpontjában áll. Európát olyan házhoz hasonlította, ahol a lakók már nemcsak egyszerűen köszönnek egy­másnak, hanem békésen el­beszélgetnek — példaként éppen a nemrég tett NSZK. beli látogatást említette, de vannak olyan befolyásos kö­rök, akiknek ez nem tetszik. A hasonlatnál maradva: a békés beszélgetések helyett megelégednének újra a régi, hűvös fejbiccentésekkel, vagy a köszönések teljes elmara­dásával. Az európai helyzet szándékos élezése összefügg egy tervezett afrikai NATO. beavatkozás előkészületei­vel is, ami Zaire-ban máris megnyilvánult. Brezsnyev er­re vonatkozó megjegyzései­vel a leghivatalosabb vissza­utasítást kapta az a hazug kampány, amely a zaire-i zen­dülés mögött szovjet és ku­bai „irányításról” beszélt, (a felkelés jellegére vet fényt, hogy a Mobutu-re. zsimmel egyre elégedetle­nebb tömegek a héten az or. szág északi részén, tehát az angolai vagy zambiai határ­tól ezer kilométerekkel távo­labb kezdtek újabb harcba.) Végül, de nem utolsósorban Brezsnyev újra szólt a fegy­verkezési hajsza megállítá­sának múlhatatlan szüksé­gességéről, s hozzáfűzte: nincs a fegyvereknek olyan fajtája, amelyek eltiltására és korlátozására a Szovjetunió ne lenne kész a köcsönös megállapodások, az egyenlő biztonság alapján. O Hogyan került szóba a leszerelés ügye New York-ban és Washingtonban? A prágai beszédhez, a le­szerelést sürgető szavakhoz elválaszthatatlanul kapcso­lódtak a tettek, a konkrét cselekedetek előmozdítására irányuló kezdeményezés. Az ENSZ leszerelési kérdések­nek szentelt rendkívüli köz­gyűlési ülésszakán előterjesz­tették azt a szovjet indít­ványt, amely komplex intéz­kedéseket sürget a fegyver­kezési hajsza megfékezésére. Felveti a SALT-megegyezés mielőbbi tető alá hozását, de ezzel egy időben valamennyi tömegpusztító fegyver eltiltá­sát kívánja. Nehogy az egyik ajtó bezárultával mások nyíl­janak meg nem kívánt irány­ban. A nukleáris fegyverzet kiiktatásával együtt gondos­kodnának a hagyományos harci eszközök csökkentésé­ről is, s mindez oly módon történne, hogy a jelentős részszerződések az általános és teljes leszerelés felé vezet­nének. A szovjet javaslat egy olyan világ reménytkeltő vízióját rajzolja fel, ahol uralkodóvá lehet tenni a tar­tós békés egymás mellett élést és enyhülést. E terveket máris sokan támogatták New York­ban. Ezt tette hazánk béke­politikájának jegyében az ülésszakon felszólaló Púja Frigyes külügyminiszter is. A New York-tól valóban nem nagy távolságra lévő amerikai fővárosban azonban pontosan az ellenkező légkör jellemezte a NATO kétnapos tanácsülését, amely ezúttal csúcsszinten folytatott meg­beszéléseket. A 26 pontos zá­róközlemény az atlanti tömb fokozott harciasságának szük­ségességét hangsúlyozza s a következő másfél évtizedre 80 milliárd dolláros pótlólagos fegyverkezési költséget irány­zott elő az amúgy is csillagá­szati magasságú „szokások­hoz” képest. Igaz, a kisebb NATO-hatalmak kevéssé lel­kesednek a növekvő ter­hekért, a délkeleti szárny el­lentéteit pedig külön is meg­mutatta a közlemény kétórás késése a török huzakodás miatt. De hát a tapasztalatok szerint nem ők, hanem az at­lanti „nagyok” s elsősorban az Egyesült Államok diktál­ják az iramot. A NATO-tanácskozás jog­gal kapott rossz jegyet a bé­keszerető közvélemény sze­mében (egyedül a kínai sajtó írt róla felsőfokban), s jogos kételyt támaszthatott egyes nyugati vezetőknek az ENSZ- ben hangoztatott úgymond leszerelési szándékai iránt. Az egyik amerikai lap Anatole France regényalakját idézte, aki miután becsapja ember­társait — ájtatosan gyertyát gyújt a templomban. Aligha véletlenül jutott ez a cikkíró eszébe, amikor Washington­ba menet és onnan jövet a nyugati vezetők sorra meg­álltak egy New York-i be­szédre ... O Mi a célja a NATO „tűzoltó brigád”-nak? Az előre tervezett és vá­ratlanul összehívott NATO- tanácskozások egész során tárgyalnak mostanság — Af­rikáról. Arról a földrészről, amely semmiképpen sem tartozhat az atlanti blokk „il­letékessége” alá, csak­hogy ezt nem hajlandók tu­domásul venni. A francia el­nöknek egy „Afrika-közi biz­tonsági erőre” tett előterjesz­tése után újabban valamifaj­ta expedíciós gyorshadtestről esik szó — NATO-zsargon- ban: „tűzoltó brigádról”. Ez aztán sietve beavatkozna tűz és válság esetén. Érthető, ha a NATO veze­tőinek nem tetszik a mai Af- rika-térkép. Egy olyan kon­tinens, ahol leomlóban van­nak a gyarmatosítás és faj­üldözés utolsó bástyái, s a szocialista irányzatot követő országok száma eléri már a tízet, a kontinens területének 30, népességének 25 százalé­kával. Nehezen barátkoznak meg azzal az új tényezővel, hogy a szocialista országok, s főként Kuba a törvényes kor­mányok felkérésére Angolá­ban és Etiópiában segített el­hárítani az agressziós ve­szélyt. Pedig ezek realitások, akár az a tény, hogy afrikai államok egész sorában — bel­ső összetevők és okok követ­keztében — jelentős változá­sok történtek. A NATO beavatkozási pró­bálkozásai szeretnék vissza­forgatni az idő kerekét, de azt nem tudják megtenni. Válságszító politikájukkal azonban átmeneti zavarokat és új konfliktusokat okozhat­nak, amelyek bonyodalmait nem szabad lebecsülni. Ezért olyan visszatetsző az a „tűz­oltó brigád”, amely maga kezdené a tűzrendészeti sza­bályok megszegését és fák­lyát lóbálni a gyúlékony anyagok között... Réti Ervin AFGANISZTÁN A forradalom egy hónapja 1978 májusában szokatlan hírek érkez­tek Afganisztánból. Az égig érő hegyek kö­zött elterülő közép-ázsiai ország eddig elég ritkán került a figyelem középpontjába. Nem véletlen ez, hiszen általánosan elter­jedt volt: a 20 millió lakosú Afganisztán a XX. század harmadik harmadában is a kö­zépkort éli, kezdetleges földművelést foly­tató parasztok és nomád hegyei pásztorok lakják. Az április 29-i forradalmi fordulat pár nap alatt azonban változást hozott az or­szág életében. A szokatlan hírek egyike: a kabuli ál­lami nyomda élére munkásigazgatót ne­vezett ki a kormány, egy héttel korábban pedig megalakították a főváros első szak- szervezetét egy textilüzemben. Meghirdet­ték a radikális földreformot és bevonták a hatalom gyakorlásába az ország nemzeti­ségeit, a tadzsikokat és az üzbégeket, az or­szág új neve pedig Afgán Demokratikus Köztársaság lett. Április 29 előzményei Egy hónap alatt megkezdők a kiterjedt reformprogram végrehajtását, amelynek célja, hogy a hegyek lakóit a hűbériség ko­rából egy jobb, igazságos társadalomba ve­zessék. De kik irányítják ma Afganisztánt, milyen történelmi előzményei vannak az áprilisi fordulatnak? Azt Afganisztánról tudni kell, hogy kormánya több évtizede jószomszédi kap­csolatokat tart fenn a nagy északi szom­széddal, a Szovjetunióval. Az ország gazda­sági fejlődéséhez Moszkva jelentős erőkkel járult hozzá, utat, vasútat épített, amely összeköti a két állam területét, műszaki fő­iskolát létesített Kabulban, s több mező- gazdasági (és ipari üzem felállításához adott segítséget. Az ország fiatal értelmiségének is számos tagja szovjet egyetemeken tanult, s szovjet katonai főiskolákon kapott dip­lomát az afgán fegyveres erők sök tisztje is. A haladó értelmiség, a főváros üzemei­ben kialakuló ipari munkásság a hatvanas években hozta létre első forradalmi szerve­zeteit, s 1965 januárjában megtartotta első kongresszusát a Demokratikus Néppárt, amelynek vezetői a jelenlegi forradalom élére álltak, s amelynek főtitkára Nur Mu- hammed Taraki ma az ország állam- és kormányfője. A monarchia éveiben a párt illegali­tásban működött, de így is jelentős befo­lyásra tett szert. 1973-ban haladó katona­tisztek hajtották végre azt a fordulatot, amellyel megdöntötték az Olaszországban tartózkodó Mohammed Zahir sah uralmát, s az ország élére a király rokonát Muham- med Daudot állították. Az új államfő azon­ban a köztársaság elnökeként a megbu- tatott uralkodó rendszerének fenntartására törekedett. Az ország legaktuálisabb prob­lémája a földkérdés. A földosztás azonban olyan „ütemben” haladt, hogy statisztiku­sok szerint csak 250 év múlva fejeződött volna be. A többi probléma megoldása is vá­ratott magára. Az arisztokrácia továbbra is gyakorolta hatalmát, a monarchiát meg­döntő katonatiszteket háttérbe szorították, betiltották a baloldali szervezeteket, s nem kaptak jogot a nemzetiségek sem. Daud az utóbbi időkben fokozottabban törekedett arra, hogy a két szomszédos CENTO- ál­lam, Irán és Pakisztán vezetőinek rokon- szenyét megnyerje. Ezért hajlandó lett vol­na csatlakozni a CENTO „polgári” háttér­szervezetéhez is. A Nyugat felé fordulást a sah jelentős hitelekkel honorálta. A kormány hozzálátott a baloldal fel­számolásához. Április 25-én a rendőrség le­tartóztatta a Demokratikus Néppárt hét vezetőjét, közöttük Tarakit is. Mindez arra mutatott: Daud elnök végképpen a jobbol­dal befolyása alá került, s a baloldalt a fi­zikai megsemmisülés veszélye fenyegeti. A letartóztatás után négy nappal tört ki a forradalom. Végrehajtói katonák voltak, főként a hadsereg harckocsizó alakulatai és légiereje. Ellenállást csupán Daud testőr­sége tanúsított, s a harcokban elesett ma­ga a volt elnök is. Alig két napig tartottak az összetűzések, a forradalmár tisztek tel­jes sikert arattak, a párt vezetőit a bör­tönből hívták az ország kormányához. Kicsoda Nur Muhammed Taraki? Az ország vezető személyiségét koráb­ban kevesen ismerték Afganisztán határa­in kívül. Érdekes módon részletes életraj­zát a moszkvai Lityeraturnaja Gazetában közölte N. A. Dvorjankov profeszor, a filo­lógiai tudományok doktora. Nem véletlen, Spiegel-térkép Afganisztánról hogy egy irodalomtudós tud talán a leg­többet Tarakiról. ö ugyanis nem csupán politikus, de az afgán irodalom kiemelkedő személyisége, publicista, író és műfordító. Dvorjankov professzor szerint Taraki 1917- ben született parasztcsaládban. Irni-olvasni apjától tanult meg. Különböző iskolákban tanult, hivatalokban dolgozott, majd Indiá­ba került. Bombayben fordítoiskolát vég­zett. A negyvenes évektől egyike az afgán ifjúság vezetőinek, haladó irodalmi folyó­iratot és mozgalmat alapít. 1952-ben a ki­rály Washingtonba küldi, ahol a követség sajtóattaséja. Az Egyesült Államokban Ta­raki monarchiaellenes cikket közöl, amiért megfosztják afgán állampolgárságától. Ké­sőbb hazatér, fordítóirodát nyit és még aktívabban kezd irodalommal és politiká­val foglalkozni. Irodalmi tevékenységét az jellemzi, hogy elbeszélései, kisregényei té­máit az alakulóban lévő kabuli munkás- osztály életéből veszi. Politikai programja is ekkor alakul ki. Az 1965-ben megalakult Demokratikus Néppárt széles demokratikus változások végrehajtását tűzte ki. Ennek a feladatnak nehézségeivel az afgán forradalmárok tisztában vannak. Hi­szen a hatalom átvétele még korántsem oldotta meg a legfontosabb problémákat. Az ország központjában a haladó erők szi­lárdan kezükben tartják a hatalmat, a de­mokratikus néppárt képviselőit állították a tartományok élére is. A párt megkezdte programjának népszerűsítését. Fontos fe­ladata az, hogy ne kerüljön ellentétbe a mélyen vallásos lakossággal, s a 250 ezer mohamedán mullával, akik befolyásuk alatt tartják az analfabéta parasztokat. Ta­raki több ízben is kijelentette, hogy a for­radalmi kormányzat tiszteletben tartja az iszlám vallást. (Meg kell akadályozni azt, hogy az elmaradott tömegeket a forrada­lom ellen uszíthassák azzal, hogy az „isten­telen”, „kommunista”.) Stratégiai helyzet Az új haladó afgán rendszer ma még belső nehézségei felmérésének elején áll. A gazdasági-kulturális elmaradottság mérhe­tetlenül nagy. A párt vezetői számíthatnak munkájukban a haladó értelmiségre, a 125 ezer fős hadseregre és a kabuli munkások­ra. A földreform pedig a forradalom mellé állítja a szegényparasztokat is, akik még századunk hetvenes éveiben is robottal szolgálták földesuraikat. A köztársaság kormánya kijelentette: Afganisztán el nem kötelezett, békeszerető politikát kíván folytatni, az aktív és pozi­tív semlegesség alapján erősíteni kívánja kapcsolatait összes szomszédaival. E hala­dó külpolitika fontosságát stratégiai hely­zete is aláhúzza. Az országnak hosszú ha­tára van a Szovjetunióval, Iránnal és Pa­kisztánnal, egy rövid szakaszon határos Kí­nával, s csupán kis távolság választja el Indiától. Ez a térség valaha a népek országút- ja volt. Járt erre Nagy Sándor, s a mongol hódítók is. Az új, demokratikus vezetés Kabulban évszázadok lemaradását kívánja behozni. A külügyminiszter kijelentette: arra törekszenek, hogy az országot meg­szabadítsák a külföldi kizsákmányolás terheitől, s a munkások és parasztok szö­vetségének alapján virágzó gazdaságot te­remtsenek Afganisztánban. Ehhez pedig, s ezt a forradalmár vezetés jól látja: békére és biztonságra van szükség. Miklós Gábor Í’J rCfn ■ I I mTkÍ E ■ i • k \ _I ■ II i i Al_A i

Next

/
Oldalképek
Tartalom