Kelet-Magyarország, 1978. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-04 / 130. szám
1978. június 4. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Szavak és tettek K ommunistákról számtalanszor írtam, szóltam már. Azokról, akik példaképei környezetünknek, akiknek eszmei-politikai érettségét, meggyőződését leggyakrabban nem azon mérhetjük le, mit mondanak — jóllehet, azt is fontosnak tartom —, hanem főként azon, hogy mit tesznek, milyen szerepet játszanak a mindennapi feladatok megoldásában. Közéleti emberekről, akik nem vonják és vonhatják ki magukat az erkölcsi és anyagi ösztönzés hatása alól, de önként és tudatosan szolgálják — szolgálták — a társadalmi érdekeket. Mindig is ők, az önként és tudatosan cselekvő kommunisták voltak, vannak és lesznek többségben a sorainkban. De most mégis a kisebbségről, az elenyésző kisebbségről szólnék. Nem azért, mert — divatos szóhasználattal élve — a kérdéseknek most valamiféle különös aktualitása volna. Számomra, valamennyiünk számára mindig a többség volt a mérvadó. A gyakorlati munka során azonban újból és újból szemet szúr, kihívóan felhívja magára a figyelmünket az úgynevezett elenyésző kisebbség. Néhány hete egyik lapunkban pár mondattal megjegyeztem, hogy a szűkebb pátriában találkoztam felelős tisztségviselőkkel, akik rutinból dolgoznak, gépiesen jönnek-mennek a kitaposott ösvényen, így aztán üres a kezük, néha talán kicsit üres a szívük is. Ez utóbbit az ügy iránti közömbösségre értettem. Arra, hogy rangon alulinak tartják például egyes funkcionáriusok, hogy elmenjenek és türelmesen végighallgassanak alapszervezeti taggyűléseket, végighallgassák a népfront által szervezett falugyűléseket, és ott valami érdemit mondjanak. Akadnak tisztségviselők, akik nyugodt szívvel eltűrik, hogy az ellenőrzésük területére érve a helybéli vezetők glóriát fonjanak a fejük köré, akár a szenteknek, majd ezzel a glóriával, de üres kézzel visszatérnek hivatalukba. Bár hangsúlyoztam, hogy a felelős tisztséget viselőknek csak egy jelentéktelen kisebbsége ilyen, mégis tucatnyi szemrehányó levelet hozott a postás, plusz a szemrehányások zöme zúdult rám szóáradatban is. önzetlenül dolgozó, nemcsak az alapszervezeti taggyűlésekig eljutó, hanem a kisebb közösség, sőt az egyes ember sorsával is sokat törődő pártmunkásoktól, állami funkcionáriusoktól kaptam a legtöbb szemrehányást. Más szavakkal: nem az elmarasztaltak, a megbíráltak reklamáltak. A többség tette szóvá: elhisszük, tudjuk, látjuk, hogy jogos volt a keserű kifakadás, valóban vannak közöttünk is olyanok, akik okot adnak a szóvá tett jelenség feletti töprengésre, de... És a de után sorakoznak az érvek, mondván, hogy párttagságunk, közöttük a tisztségviselők zöme is morális kötelezettségének érzi feladatának pontos megoldását, az önként vállalt többletteher viselését. Sajnos, az igazamat megerősítő leveleket is kaptam. Szálkás betűkkel írta az egyik termelőszövetkezet építőbrigádjának vezetője: a mi elnökünk a közgyűlésen évről évre elmondja, hogy ő mindent megtesz a munkakörülmények javítása érdekében. A valóság most is rácáfolt az elnök szavaira. Huszonnyolc kilométerre építkeztünk a falutól, a tsz központjától. Októberben szinte egyik óráról a másikra nyolc, majd másnap tizenkettő—tizennégy fokkal hidegebb lett az idő. Kértünk melegebb holmit, csak három nap múlva hozta az elnök gépkocsija. Mint később megtudtuk, amíg mi a meleg ruhára vártunk, az autó Budapesten járt, menyasszonyi ruhát hozott a kölcsönzőből az elnök leányának mennyeg- zőjére... A minap meg forró teát vártunk, jött is a kocsi, háromórás késéssel, mert útközben a mi elnökünk az egyik csárdában felöntött a garatra. Számtalan hasonló brigád működik a megyében. Főnökeik mindent megtesznek azért, minél kevesebbet szenvedjenek a rossz időben. Ha jól tudom, rendelet is van rá... A másik példa személyes emlék. Évtizedek óta ismerem Mária nénit. Az ország távoli szögletében él — egyedül. Hetvenéves, többszörös nagymama, sőt dédnagymama. A minap találkoztam vele, kérdezem: hogy van. Azt mondja, öregesen, de hál’ istennek tűrhető egészségben. Csak a magányosság fáj neki. Várja a fiait, menyeit, várja az unokát, nem jönnek. Várjá a levelet, de az övéi nem szeretnek írni. Fontos posztokat töltenek be különböző városokban. (Ismerem őket, egyikül? pártfunkcionárius.) Nem szép tőlük, hogy így magára hagyják Mária néni! — csúszik ki a számon. Mária néni tiltakozik: nagyon jó gyerekek, sok a dolguk, mindegyik fut a maga dolga után, ez az élet rendje! Valóban ez az élet rendje? — visszhangzik bennem Mária néni tiltakozása. A mi emberségünk — kommunista lelkiismeretünk — eltűrheti-e az ilyen rendet, az ilyen közönyt, az ilyen futok a magam dolga után állapotot. E lgondolkoztató az egyik építőipari vállalat kommunista brigádvezetőjének néhány sora is: „Amikor azt kérdezik tőlem, hogy hol és hogyan érvényesül a párttagság példamutatása, én rendszerint visszakérdezek: hol és miért nem érvényesül? Csekélységnek tűnik, de mindig kihoz a sodromból például, ha valahová háromméteres palló kell és ezt egy ötméteres szabványpallóból vágják le, amikor néhány lépéssel arrébb megtalálható a háromméteres is. És itt van az úgynevezett privát hétfő. Hogy miből áll? Abból, hogy lakodalom, búcsú, névnapi áldomás és más esemény után egyre többen és egyre következetesebben csak kedden, szerdán kezdik el a hetet. Párttagok és pártonkívüliek egyaránt... És ebbe sokszor beletörődnek a mi vezetőink! Vajon az ő esetükben beszélhétünk-e kommunista elvszerűségről, következetességről?” * Nem: mindaz, amit szóba hoztam a visszhangról, így kiragadva és felsorakoztatva, nem másik oldala az éremnek. Inkább arra bizonyság — és örvendetes bizonyság, bármennyire keservesek legyenek is a példák önmagukban —, hogy a kommunisták döntő többségében nemcsak a példamutatásra, hanem a példaszegők elmarasztalására is megvan a készség. A levelekből és a megjegyzésekből kiviláglik, hogy a közjóért fáradozó önzetlen sereg egészséges türelmetlenséggel szembefordul az elenyésző kisebbség önelégültségével, eltorzult magatartásának minden formájával. A többség szelleme, példaadása, önkéntes és tudatos cselekvőkészsége nem tűri, hogy a szavak és a tettek elkülönüljenek egymástól. ' Kőszegi Frigyes K E A férfi óvatosan körüllesett és párducpuha léptekkel odaosont a sátorhoz. Szemei összeszűkültek, lélegzete észrevehetően felgyorsult, amint a kirakott árun végigpislantott. Nagyokat nyelt, kiszáradt ajkait nyalogatta és a zsebébe nyúlt: — Kérek egy.. t elakadt a szava. — Kérek egy Szinoní- maszótárt! — vágta ki aztán, és hozzátette: — Kísérőnek adjon egy krimit, mondjuk a Véres aratást. Az árus alaposan megnézte a pácienst. —Nem olvasott már maga túl sokat? Mert elég bizonytalanul áll a lábán! A tábla kint van: „IS éven aluliakat és beolvasott embereket nem szolgálunk ki!” A vevő remegő kezét palástolva rázta a fejét. —Én? Ugyan már, ma még egy betű nem sok, annyi nem került a szemembe. Nyugodtan kiszolgálhat. — Mert kéremszépen, nálunk rend van! — folytatta a pult mögött álló. — Itt még senki botrányt nem csinált, vagy ha igen, az nem itt kapott olvasnivalót, amitől begőzölt! Én ugyan ki nem szolgálok senki emberfiát, akinek a pillantásán meglátszik, hogy már van benne egy fél Szilvási: Tegnap is jött egy pasas, hát az nekem már első percben gyanús volt. Dagadt a szatyra az olvasnivalótól. Legalább öt Moldovát magához vett már! És még volt képe tőlem érdeklődni, hogy hol találhatna egy jó Kurucz-ot..: De járnak ide kérem hóttolva- sott Passuth-asok is. Egyikük A sátornál itt püfölte a pultot, hogy adjak neki három Bor Ambrust. Csak úgy dőlt belőle az etilmológia. Hiába mondtam neki, hogy csak Serfőzőnk van! No, és reggel! Itt ácso- rognak, kérem, hiába van kiírva, hogy csak kilenc után szolgálhatom ki őket. Van, persze, aki zugárusoktól már kapott hajnalban a vonaton. Pedig azok csupa Sartre-t árulnak! — ... Én, még józan vagyok — rebegte az illető. — És már elmúlt kilenc óra. Adjon már egy Szinonímaszó- tárt, nagyon kérem. Teljesen kiszáradt az elmém. — No, jó — egyezett bele az árus megbékélve. — Maga rendes embernek látszik. Pedig itt sokfélék megfordulnak ám, kérem! Most meg ugyebár fizetés van máma, hát ilyenkor aztán van mit nézni. Valóban: egyre gyarapodott a könyvsátor közönsége. Gyanús külsejű olvasók hada özönlőié el a teret, innen- onnan már hangos vitákat is lehetett hallani. Egyesek sértő szinonimákat vagdostak egymás fejéhez: „Maga könyvbarát! Még hogy én? Maga meg egy betűrágó! Elhallgasson, mert mondok egy olyat, hogy el-Veresedik tőle!” Valaki félhangosan Ratkó- zódott, mert az árus nem reagált nagy ívű mozdulatára: „Mindenki a vendégem egy Ra-Re kötetre!" Már dadogott. Ketten-hárman már a zsebük mélyén kotorásztak, hogy vehessenek még egy Nagy Lászlót, s akadt, aki a park lágy fűvén hevert feje alatt a Magyarország történetével, mellette egy Galamboskötet csipegetett. És Sütő-tt a nap melegen! — No, látja, kérem! — fordult újra az árus előbbi beszélgetőtársához. — Egyesek itt dorbézolják el az egész fizetésüket. Aztán persze csu- dálkoznak, amikor a feleségük úgy elagyabugyálja őket, hogy bele-Sántulnak.,. Némelyik pasas meg egész nap itt Dumas-l, és nem fogyaszt — nézett aztán gyanakodva a férfira', aki el-Éehér-edett, és gyorsan előkotorta utolsó tízesét: — Adjon egyet abból az Olcsó Könyvtárból! Tarnavölgyi György Heten a hétezerből / Hétezernél több vallomás sorakozna itt. ha mindnyájukat megkérdettük volna. Szabolcsi óvónők, dajkák, általános iskolai tanítók, tanárok, szakoktatók, közép- és főiskolai tanárok, szakfelügyelők, kollégiumi és gyermekotthoni nevelők, a pályaválasztási intézet, a nevelési tanácsadó, a gyógypedagógiai intézet szakemberei vannak a népes családban. S hozzájuk tartozik az a több mint ötezer iskolai technikai dolgozó is, — gondnok, gazdasági vezető, fűtő. takarító, szakács, portás, hivatal- segéd, karbantartó munkás — akik nélkül nem lenne teljes az iskola munkája. AZ ÓVÓNŐ. Urbin István, né, a nyírszőlősi óvoda vezető óvónője 1963-ban végzett Szarvason. Nagykálló. Érpatak után 1975 óta dolgozik Nyírszőlősön. Milyen plusz terhet ró az óvónőre, hogy az utóbbi hat évben mind jobban előtérbe került az óvodák iskolaelőkészítő szerepe? — Gyakori vendégek vagyunk az iskolában, a tanítónők is jönnek hozzánk. TipBÁNYAI SÁNDOR pékét kapunk tőlük, hogyan lehet játékos formában új ismeretekre vezetni a gyermekeket. Egy-egy jó könyvre is felhívják a figyelmünket. A betűformákkal volt egy kis gondunk, a rajzolás már jól megy, a kicsik hozzászoknak, hogy csendben kell dolgozni. — Igaz-e, hogy az óvónőnek már nincs türelme otthon a saját gyerekeihez? Vagy fordítva, mindent megenged, mert ha egész nap „tűr” a mások gyermekeinek... lünk, amikor elbúcsúzunk tőlük. Ilyenkor úgy érzem, mindig az életemből osztok szét egy-egy részt. Fáj, aztán jönnek az új gyerekek és kezdődik minden elölről — mondja Lukács Zoltánná, a nyíregyházi 2. sz. iskola tanítónője. — Mindig is pedagógus akart lenni? UJVÁRY JÓZSEFNÉ — Nem éreztem magam pedagógusalkatnak. Megszoktam és megszerettem. Ezt pénzért, elismerésért nem lehet csinálni. És azt kérdezte az imént, mitől kiváló valaki. Nem tudom megmondani. Dolgozni kell... A TANÄRNÖ. Dr. Várszegi Mihályné a nyíregyházi 107-es ipari szakmunkásképző intézet magyar-történelem szakos tanára. Lassan negyven éve tanít. — Valóban nehezebb, hálátlanabb iparitanuló-isko- lában tanítani, mint másutt? — Talán nehezebb, ez igaz. De nem hálátlan. Látná csak, milyen nyüzsgés van otthon a lakásomon, amikor jönnek BABKA JÓZSEF LUKÁCS ZOLTÁNNÉ — Nekem nem fogy el a türelmem. A férjem csodálkozik is. De aki ezt a hivatást választotta, annak egyik kincse a türelem... A TANÍTÓNŐ. Néha azt halljuk, a tanító a nevelés közkatonája. A kisgyermekből ő nevel már-már önmagában is boldoguló kisdiákot. Aztán tovább adja őket, de mint a gyémántcsiszoló, ő már nem részese a „végeredménynek”. — Nagyon elérzékenyüa gyerekek. Mert jönnek, nemcsak az iskolában vagyunk együtt. Nekünk nemcsak szakmát kell a kezükbe adni; fel kell zárkóztatni őket, hogy szeressék az irodalmat, a könyvet, a művészetet ... A ZENETANÁR. Babka József a nyíregyházi zeneisACZEL JÓZSEFNÉ kola igazgatója. Csaknem ezer gyermek jár ide zenét tanulni. Közülük minden évben kikerül egy-két tehetséURBIN ISTVANNÉ ges. Sőt rendkívüli tehetség is, mint a tévében látott Nagy Róbert, ö a rendkívüli tehetségek közé tartozik, akiknek a fejlődését külön is segítik a zeneiskola tanárai. De hol foglal helyet a pedagógusok nagy családjában a zenetanár? — Mi egy kicsit pedagógusok. egy kicsit népművelők, egy kicsit aktív zenészek vagyunk. Nemcsak a gyermekek. a felnőttek zenei nevelését is segítjük. A GAZDASÄGVEZETÖ. Ujváry Józsefné a Nyíregyházi Vásárhelyi Pál Szakközépiskola gazdasági vezetője. Évente több mint 3 millió forint „megy át” a kezén. — Eleinte volt három tantermünk. készpénzért a Kos- suthba, csekkért a tanácshoz mentünk. Székünk is alig volt. Most nézen szét, amit azóta beszereztünk, abban nekem részem, mondjam azt, egy kicsit az ízlésem is benne van. Igazság szerint pedagógus szerettem volna lenni, de nem sikerült. Tizennyolc éve dolgozom itt, megtaláltam a helyem az iskolában. A GYERMEKOTTHONI NEVELŐ. Aczél Józsefné elő. szőr — az érettségi után — nevelőszülő-felügyelő volt. Levelezőn végezte el a ta—' l DR. VARSZEGI MIHÁLYNÉ nárképző főiskola biológiaföldrajz szakát. A megyei gyermek- és ifjúságvédő intézetben nevelő. Miért választotta a nehezebb „terepet”? — Itt kezdtem a munkát. Innen jelentkeztem a főiskolára. Úgy éreztem, itt is kell maradnom, mégha sokan le is nézik ezt a munkát. Pedig az itt lévő gyermekek többsége semmivel sem rosszabb, mint azok, akik a szüleikkel élnek. Nekünk sok mindent kell pótolnunk, szakmát is igyekszünk adni a gyermekeknek. Ez is az én dolgom. Van az országban vagy húsz gyár. Elindulok és járom az üzemeket, hogy munkahelyet szerezzek a gyerekeinknek... A KÖZÉLETI. Bányai Sándor 36 éves, Oroson biológiaföldrajz szakos általános iskolai tanár. Ő a községi pártszervezet titkára is. Mi foglalkoztatja jelenleg? — A község átalakulása, ugyanis nálunk szakszövetkezetekben dolgoznak az emberek. És sok az eljáró. Jó lenne megteremteni a nagyüzemi gazdálkodás feltételeit. Ezen dolgozunk. A pedagógus soha nem lehet külső szemlélője az eseményeknek. Tenni kell a változásért... Páll Géza
