Kelet-Magyarország, 1978. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-25 / 148. szám

1978. június 25.

KELET-MAGYARORSZÁG

3

A valóság tisztelete

0

lllandóan napirenden lévő kérdés a pártban — az irányítószervekben éppúgy, mint az alapszervezetekben — a munkastílus, a munkamódszer fejlesztése. Persze, viszonylag ritkán kerül terítékre önálló napirendi pontként, inkább a mindennapi munka menetében, a pártszervezetek előtt álló feladatok megoldása közben foglalkoznak vele. S ez így is van rendjén, hiszen a munka módszereit, stílusát nem lehet elválasztani a tartalmától. (Ez éppenséggel munkastílusunk fogyatékosságairól tanúskodna.) Mindez azonban nem jelenti azt, hogy olykor ne lenne célszerű a témán önmagában véve is elgondolkodni, a tapasztalatokat általánosított formában elemezni.

Amikor valamely pártszerv ezt teszi, mindig abból indul ki — és csak ebből indulhat ki —, hogy a munkastílus szorosan összefügg a politikával. Lényegi jegyeit a politikai irányvonal határozza meg, a módszerek azoknak a céloknak megfelelően alakulnak ki, amelyeket a párt maga elé tűz. De minthogy a forma vissza is hat a tartalomra, s bizonyos értelemben maga is tartalmi funkciókat lát el, úgy a munkastílus is hat a politikára. S ezt azért is fontos átlátni, mert a politika tartalma és a munkastílus között nem automatikusan alakul ki az összhang. Jó politikát is el lehet torzítani rossz módszerekkel.

Éppen ez indokolja, hogy a munkastílus, a munkamódszer olykor önmagában véve is reflektorfénybe kerüljön. Mivel nincs automatikus összhang, nem nyugodhatunk meg, hogy a helyes politika önmagától is csupa helyes módszert szül. A stílust, a módszert tehát folyamatosan gondozni, csiszolni, tökéletesíteni kell — éppen a politika következetes érvényesülése érdekében.

Sokféle összefüggése, elágazása van ennek a kérdéscsoportnak. A politika és a munkastílus kapcsolódásai közül az alábbiakban csupán hármat kívánunk kiemelni.

Az MSZMP politikájának alapvető vonása, hogy a szocializmus általános törvényszerűségeinek érvényesülését a hazai valóságnak megfelelő módon, a konkrét magyarországi körülményeket messzemenően szem előtt tartva törekszik előmozdítani. Abból indulunk ki, hogy az általános törvényszerűségek és a konkrét sajátosságok nem választhatók el és főképpen nem állíthatók szembe egymással, hanem ezeket egységben kell vizsgálni és szem előtt tartani.

Ahhoz, hogy ez ne csak szándék legyen, hanem tényleges valóság, ennek megfelelő munkastílust kell kialakítani. Olyan munkastílust, amelynek lényeges jegyei közé tartozik a marxizmus—leninizmus elveire épülő tudományosság, s az elmélet és gyakorlat szerves egysége. Tudományos igényű valóságlátás és elemzés nélkül ugyanis nem ismerhetők meg alaposan a társadalom fejlődéstörvényei, a különböző folyamatok összefüggései és mozgatórugói. Csakis a marxista—leninista tudományosságra építve lehetséges elvi alapon általánosítani, elemezni a politikai gyakorlat tapasztalatait. Ezek az elemzések, általánosítások azonban nem lehetnek öncélúak, hanem hatniuk is kell a gyakprlatra, érvényre kell jutniuk benne. Ehhez pedig nagyon fontos a valóság tisztelete. az olyan elfogulatlan, tárgyilagos elemzés, amely képes szembenézni a számunkra kedvezőtlen, eredeti szándékainkkal nem egyező vagy azokat egyben-másban nem igazoló tényekkel is. Csakis az ilyen munkastílus biztosíthatja, hogy a marxizmus—leninizmus igazolt alaptételei a konkrét feltételeknek, körülményeknek megfelelően jussanak érvényre politikánkban.

Alapvető fontosságú vonása politikánknak a törekvés a párt és a nép szoros kapcsolatának fenntartására és állandó erősítésére, a legszélesebb dolgozó tömegek megnyerésére politikai céljaink megvalósításához. E törekvés sikere természetesen elsősorban a politika tartalmától függ. Ám nem lebecsülendő szerepe van benne a politikai tevékenység módszereinek, stílusának is. Hogy 1956 után sikerült a párt és a nép kapcsolatait újból helyreállítani és mind harmonikusabbá tenni, abban nagymértékben közrejátszott, hogy az MSZMP a meggyőző, felvilágosító tevékenységet tekinti az alapvetőnek a társadalom irányítása során, s nem az adminisztratív szabályozást. A párt munkastílusának lényegi elemévé vált, hogy a politika kidolgozásától kezdve a gyakorlati megvalósításig együtt gondolkodik és cselekszik a tömegekkel. Kikéri, meghallgatja, figyelembe veszi véleményüket, soha nem nélkülük dönt róluk. Minden vezetőtől, tisztségviselőtől, valamennyi párttagtól igényli a beosztottakkal, a választókkal, a környezetükben élőkkel és dolgozókkal való személyes kapcsolatot. Kétirányú bizalomra törekszik a tömegek és a párt között, s ennek részeként nem titkolja el a közvélemény előtt a gondokat, a nehézségeket, a sikertelenségeket sem. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ha az MSZMP munkastílusában nem honosodnak meg ezek a vonások, ma aligha lehetne olyan viszony a nép és a párt között hazánkban, mint amilyen a gyakorlatban kialakult.

1

brigád

1

éve

(JÚNIUS)

n

égül említést érdemel pártunk politikájának az a vonása is, hogy mindig törekszik idejében megoldani a társadalmi fejlődés megérett problémáit, feladatait. Ez csak akkor lehetséges, ha a munkastílust — az előbbiekben említett tudományosság mellett — operativitás és gyakorlatiasság jellemzi. Vagyis a pártszervezetek nem csak elemezni képesek hozzáértően a helyzetet és a teendőket, de ugyanilyen hozzáértően képesek megszervezni azok végrehajtását is. Munkastílusunknak ezt a lényeges elemét a jövőben még jobban erősítenünk szükséges, éppen azért, hogy még következetesebben váljanak valóra pártunk XI. kongresszusának határozatai. Ebben segít bennünket a lenini munkastílus olyan vonása, mint a „döntő láncszem” megragadása minden szakaszban. A módszerrel élve határozta meg pártunk Központi Bizottsága is április 19— 20-i ülésén, hogy a kongresszusi határozatok megvalósítása érdekében most a munka különböző területein milyen konkrét feladatok megoldására kell összpontosítanunk erőfeszítéseinket.

Munkastílus és politika tehát sok szálon kapcsolódik egymáshoz. Politikai céljaink elérését segíti, ha a pártszervezetek a következő időszakban tovább fáradoznak munkastílusuk tökéletesítésén.

Gyenes László

Az egriek nem voltak elragadtatva

Nehéz hónap

Amikor május végén elköszöntünk a „fémmunkás” vállalat Petőfi Sándor Szocialista Brigádjától, egy exportmunka utolsó simításait végezték, sőt, a brigád néhány tagja már hozzálátott az állandó munka, az alagútzsalu alkatrészeinek darabolásához. A hangulat változó volt, nem tudták előre: mit jelent majd, hogy ezután egy munkabrigádban dolgoznak File Albert szocialista brigádjával, beválik-e a munka átszervezése, tudják-e teljesíteni a 14 százalékkal megemelt normát. Most erről vallanak Holló István brigádjának tagjai, akiknek munkáját egész évben figyelemmel kísérjük.

A „fémmunkás” lakatosműhelye csendesebb mint máskor. Két-három hónapja mozogni is alig lehetett a félkész, a kész zsalúktól, most kettő készült el, egyiken az udvaron végzik az utolsó simításokat, a másik oldalát a műhelyben egyengetik tükörsimára.

Folyamatosan

— Ez lenne a szervezés egyik eredménye — mondja Holló István brigádvezető. — Korábban egyszerre adtuk át a festőknek az egy hónapra, vagy negyedévre vállalt zsalukat, most folyamatos a gyártás és a készre szerelés is. Illetve hát... nem olyan foA szakember azt mondja, a búzát, a kukoricát a napraforgót, a cukorrépát termelési rendszerben, iparszerűen termeljük. Magyarázza nekem a bonyolult technológiát, a korszerű gépsort, a magasabb termésátlagok mibenlétét, de nem szakmám, kevésbé értem. Kézzelfoghatóbb, könnyebben érthető példát akarok. A termelőszövetkezet debreceni üdülőjében kapom meg.

Ősz hajú — talán nem sérti a jelző — parasztember, Esze Gyula mondja:

— A földet nagyon szeretem, de most már nem kellene. Pedig úgy higgye el, még abban az évben is vettem egy hold földet, amikor már járt a szövetkezetszervezés híre. Mindig az volt a célom, hogy elérjem a 15 holdat. Azzal az egy holddal megvolt, az akaratomat teljesítettem. Mindent bevittem, négy ökröt, négy lovat, vadonatúj szekeret. Most már tudom, nem a földet, a munkát kell szaporítani ...

— Nyaralni régen? Ugyan már! Nem mondom, voltak módosabbak, rossz gazdák, azok talán megtehették, megtették, de nem szerették azok a földet! Aki a földet nem szereti, azt a föld lerázza magáról. Érti?

Már hogyne érteném. Aki a legnagyobb dologidőben, Péter-Pál közeledtén, aratás előtt, szénakaszáláskor, kukorica-, vagy cukorrépa-kapáláskor nyaralni ment, szórakozni járt, annak a földje nem maradhatott meg. De

Se gondjuk, se dolguk...

Üdülés Péter-Pálkor

most az üdülők tele vannak, és nem kevés közöttük a parasztember, a termelőszövetkezeti tag.

— Más már a helyzet. A felszerelés teszi.

Ez az. A „felszerelés”, ez az a bűvös szó, amely az ezeregy mondatban megfogalmazott technológiánál is világosabban tudtomra adja: íme az iparszerű termelés egyik fontos része. A felszerelés olyan, hogy nyaralhat, üdülhet a földművelő. A tar- pai Esze Tamás Tsz földjein ezer hektárnyi területen ringatja a kalászt a szél. Aratásra alig 30 embernek kell készülnie. A SZK- és John Deere-kombájnok — van belőlük egy tucat — húsz nap alatt megemésztik a búzatengert. Esze Gyulának ezzel már semmi gondja, más a baja.

— Azzal ölnek meg engem, hogy háromszor kell enni és sokat.

Természetesen kiragadott mondatok ezek egy hosszabb beszélgetésből, mert szó volt ott arról is, hogy Esze Gyula mintagazda volt, hogy most is van elfoglaltsága, a legeltetési bizottság elnöké. Sok mindenről volt szó, tehettük, volt rá idő, mert egy szép, minden kényelmet megadó üdülő eszpresszójában ültünk.

— Amikor még gazdálkodtam, ha ezt az üdülőt nekem adják, akkor sem jöttem volna el.

A technika, a kémia nem csak könnyít a paraszti munkán, de felszabadítja a munkaerő jelentős részét. Az üdülés, az üdültetés mégsem könnyű, nem egyszerű. Nem azzal van baj, hogy kevés az üdülőhely, inkább — mert ha nem is arat, nem is kapál — a földművest nehéz a nyaralásra rábírni.

A tarpai Esze Tamás Tsz nemcsak a debreceni termelőszövetkezeti üdülőbe küldi tagjait — évi 40 főre van szerződésük —, de a Hajdúszoboszló központjában egy takaros kis ház homlokzatán ez áll: „Beregi pihenő, a tarpai, gulácsi, tivadari termelőszövetkezet üdülője”. Rég volt 1965. július 12-e, amikor az első üdülővendég, Kopócs Zsigmond traktoros nevét a nagykönyvbe beírták. Azóta sok száz került már az első mellé, de mégis időről időre gond, hogy nem akarnak üdülni a tsz-tagok.

— Ha a határban nincs is már sok dolgunk, van éppen elég a ház körül: tehén, aprójószág, a kiskert, a nagykert — mondja Péter Sán- dorné, aki leginkább csak azért szánta rá magát a tíznapos távollétre, mert az orvos ráparancsolt. Még alig érkezett meg, de máris hazagondol, vissza, Tivadarra vágyik.

Nem akarjuk a múltat' idézni, de ha már kimondta Varga Viktor, ne legyen híja a szavának:

— Olyat, hogy dologidőben a paraszt fürdik, gondolni se lehetett. Ha meglátja a gróf, biztosan lelövi az embert. Még a vályoggödörbe sem mehetett bele.

K

ell-e még tovább mondani, miért írtam a sorok elején, hogy most már megértem, mi az az iparszerű termelési mód. A parasztnak, a tsz-tagnak ma már nem csak a rengeteg munka jár ki, de megilleti a szabadság, az üdülés, a szórakozás is. Varga Viktor, Csapóné, Esze Gyula, Madai Gábor és felesége, és még sokan ülnek a medencékben, jó meleg a víz, felhőtlen az ég és se gondjuk, se dolguk. Pedig ott a nagy határmező, de kombájn arat, repülőgép „kapál”, vegyszer öli a gyomot.

Seres Ernő

lyamatos még ez. Magyarul: döcög a gépezet. Pedig utolérte magát a forgácsoló és a daraboló, folyamatosan jön az anyag. De az már nem jó, hogy a lemezt nekünk kell megfúrni. Arról volt szó az átszervezés előtt, hogy mi már fúrva kapjuk. Egy vasárnapot is ráhúztunk már, hogy ne legyen lemaradás. Nem volt egyhangú az öröm, amikor szóltak, hogy vasárnap is dolgozni kell. Kérdezze csak meg a kis Dajkát!

— Szabad szombatosok voltunk 17-én, előző nap meg éjszakára kellett jönni, mert napközben áramszünet volt a városnak azon a részén. Mondom a brigádvezetőnek, hogy engedjen el egy nap szabira, mert szombaton lakodalomba megyek. Azt mondja erre: menjek a művezetőhöz, attól kérezkedjek. Megyek Acs Gusztávhoz, mondom mi a helyzet, de még be se fejeztem, azt mondja: neki egy jobb híre van. Vasárnap is dolgozni kell. Alig kaptam levegőt, úgy meglepődtem. Nem elég, hogy a lakodalom előtt nem alszok, még utána sem fekhe- tek le, indulhatok egyenest a buszhoz.

— Mit szépítsem a dolgot, káromkodtam vagy kettőt magamban, a francba kívántam az egész zsalut. Aztán végiggondoltam, hogy tulajdonképpen nem is rossz dolog, dupla pénzt kapunk a vasárnapért, meg az embernek nem csak akkor kell szeretni a munkahelyét, ha a jutalmat osztják. Eszembe jutott* hogy egy éve, amikor felszabadultam, 10 forintos órabért kaptam, most meg 11,70-et keresek egy óra alatt. Hát akkor nem ér meg nekem a munkahely egy kis álmatlanságot?

— Én örültem amikor szóltak, hogy vasárnap is jönni kell — mondja Dajka János. — Ahol nagy a család, ott jobban kell a pénz. Meg aztán nemigen pihenhetek én otthon sem, a ház körül is mindig van tennivaló.

Vasárnap heten

— Az az igazság, hogy én sem lelkesedtem — mondja a brigádvezető —. Mondtam Ács Gusztinak, hogy ha lehet, én nem jönnék, mert a családdal egy közös kirándulást terveztünk. Azt mondta: nem lehet, File Albert szabadságon van, egy brigádvezetőnek meg ott kell lenni. Vasárnap reggelre megjött a kedvem. Olyan vacak idő volt, hogy úgy sem lett volna semmi a kirándulásból.

Vasárnap — június 18-án heten dolgoztak a Holló-brigádból. A brigádvezetőn, a két Dajkán kívül ott volt Albert Sándor, Bácskái Jenő,. Irsa Miklós és Nagy József is. A csapatot úgy válogatták össze, hogy legyen olyan, aki előszerel, aki összeszerel és aki zsaluban szerel, így folyamatos a munka. Mire lejárt a műszak, a másik brigád hét emberével két zsalu

gyártását fejezték be, s ekkor kezdtek reménykedni, hogy június 28-ra elkészül az a húsz, amiért 15 ezer forint prémium is üti a markukat.

A túlórázás óta egy hét telt el, közelebb került a határidő is. Tudják tartani?

A válaszok nem túl határozottak. „Reméljük”. „Talán igen.” „Nem mernék rá mérget inni”. „Biztosan elkészülünk”. Éppilyen változó a brigádtagok véleménye, ha a két brigád összevonásáról faggatom őket. Bácskái Jenő például örül neki.

— Addig is haverok voltunk, most még jobban összehoz bennünket a közös munka. Ha eddig valami nehéz darabot meg kellett emelni, az ember kereshette a brigád tagjait. Most meg mindegy, hogy kinek szólok, jön szívesen mindenki. Csak annyi a furcsa, hogy sokan vagyunk.

— Szokatlan — mondja Albert Sándor — sokan és sokfélék vagyunk. Nemcsak segíteni tudunk egymáson, le is ronthatjuk egymás munkáját.

Míg beszélgetünk, Szabó Zoltán meós megállás nélkül ellenőrzi a zsalukat, kérdem, elégedett-e, ő meg gyorsan visszakérdez: muszáj erről

írni? Aztán a brigádvezető mondja: itt jártak az egriek (nekik készülnek az alagút- zsaluk) és nem voltak elragadtatva a minőségtől.

Nem volt szerencsés?

— Nézze — folytatja Albert Sándor — a norma feszített, de az ember meg akarja keresni a pénzét. Persze hogy a minőség rovására megy. Meg aztán az is hozzá tartozik, hogy a megrendelő is igényesebb lett. Ami tavaly jó volt, az ma már kevés. Ezeknek a zsaluknak a minőségétől függ majd sok száz lakás falának egyenessége, simasága, s ha ez nem tökéletes, nem lesz könnyű dolguk a tapétások- nak. Én úgy érzem, hogy nem volt szerencsés egy hónapra összehozni az átszervezést a normarendezéssel. Talán ha a szervezés eredményes lesz, akkor könnyebben boldogultunk volna az új normával.

A nehéz hónap az oka, hogy kevesebb esemény történt. Megünnepelték az építők napját (a „fémmunkás” is ÉVM vállalat), 22-én 7:1- re legyőzték kispályás fociban a tmk-sokat, és már csak két csapatot kell megverni, hogy ők legyenek a.vállalati „világbajnokság” győztesei. Ezekben a napokban kap szakmunkás-bizonyítványt Nagy Miklós és Schmidt János, két volt tanulójuk, s júliusban már ők is a brigád tagjai lesznek. Holló István brigádvezető fiát felvették a Kossuth szakközépiskolába távközlési műszerész szakra, Alberték és Pányiszkóék együtt tartják július 2-án a városi tanácson a 6 hónapos Sanyika és a 3 hónapos Nikoletta névadó ünnepségét..

Balogh József