Kelet-Magyarország, 1978. május (35. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-07 / 106. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET

1978. május 7.

o

Anyák napjára

Nagy László:

Májusi

rózsa

Lovas László:

Anyám

Csönd ... hallgass szívem, most nyílik az ajtó, csak halkan dobbanj, ne oly szaporán, suhannak már az alkonyati képek, végignyüzsögnek a sötét szobán;

mint halk futamok, melyek képzeletben életre keltik a régmúlt időt, képek, arcok, hangok nagy vendégsora bezsongja most az esti pihenőt.

De mind közül egyedül egy a fontos, véle időzöm legeslegtovább, összekötjük, hol abbahagytuk régen a beszélgetés szakadt fonalát;

szívünk csordultig telt a sok dologtól, mik összegyűltek idők folyamán, visszapereg az emlék képernyőjén a múlt... s a múltból Te lépsz ki, Anyám.

Nehéz az út, s én megyek egyre messzebb, lassan-lassan a csúcsot érem el, s a csúcs felett kék felhők tengerében a forró lángú férfikor delel;

megállók néha egy-egy pillanatra, éppúgy, miként most fáradtan teszem, amíg az alkony szürkén bontja szárnyát, ősz hajadra hull lágy tekintetem.

Te bennem élsz és mindig bennem éltél, szemed mosolya, szorgos két kezed, hogy az maradj, mint akkor régesrégen; ,

jóság jelképe ... lelki ismeret;

ezernyi gond parányi kis családban, még látom arcod, hallom sóhajod, és gyűlt a gond és 6oha nem lett könnyebb, csak zuhogtak ránk zord hétköznapok.

Mért szabadkozol? S mondod: mindez semmi.. . Hogy nem nyújtottál könnyű életet ? ...

Csak most tudom már, s vallomást kell tenni:

Te többet adtál, mint amit lehet;

ha bántottak, Te szó nélkül értettél, közelséged is megpihentetett, s bár gyönge vagy, de harcra ösztönöztél, így lettél nékem egyre fényesebb.

Lásd, úgy követlek én, a felnőtt férfi, mint bolygó csillag a fényes napot, az élet hídján ballagok Utánad, és Hozzád egyre közelebb vagyok;

mert utolérlek ... ez a dolgok rendje, húnyó szemem, ha végső fényre gyűl, zárt pilláim Téged ölelnek őrzőn még akkor is... kiolthatatlanul.

Kiss Dénes:

Aszályos arc

Elvette tőlem a lángot, szívénél gyermek érik, járja a bánya-világot, kormos a lába térdig.

Fürgén csak két szeme győz a síkon, meredek dombon. Nehézkességével ő a földön lépkedő sólyom.

Éjjelek, nappalok jönnek, jajgat s mosolyog, mintha ölében lenne a földnek minden öröme, kínja.

Sápadt az asszonyka, már a gyermekért csatáz nyíltan, megveti azt, aki szánja, szóljatok hozzá vígan.

Kínjai tornyát sikítva dönti, ha eljön az óra. s akkor világra virít a legszebb májusi rózsa.

Kas János rajza

Arcával nem kínál anyám mosolya cserepesre száradt Vak titkait sugdossa rám életnek halálnak

Már tudom szent csipkebokor ami örökre eltakarja mikor föllobban vakítón ahogy sohasem akarta

— Volt a pincében egy néni — mondtam —, aki felháborodottan követelte, hogy ne itt a városban harcoljanak, hanem menjenek harcolni a harctérre. Aztán, mikor egy akna bevágott az udvarra és akkorát szólt, mint egy ... mint egy akna, síri hangon megszólalt: „Akna”. Akna, ha tudna, — mondtam neki, erre megátkozott.

A lány körülnézett, felszedett egy deszkadarabot, beleszorította a kapufélfa repedésébe és rámszólt:

— Van nálad ceruza?

Volt. És a lány imbolygó, de olvasható nagy betűkkel ráírta a deszkára;

HARCTÉR! MÁSHOL HARCOLNI SZIGORÚAN TILOS!

És akkor egymás kezét megfogva rettenetes esküt fogadtunk, amelynek lényege az volt, hogy ha bárki át merészeli hágni tilalmunkat, az bilincsbe verve borsón és kukoricán fog tengődni a legsötétebb légópince legmélyén, mindhalálig.

A patak vize hús volt.

— Fürödjünk — mondtam.

— Hát a fürdőruha?

— Hát a finnek, meg a svédek?

— Ahhoz volna eszed, mi?

Tehát fürdés helyett kerestünk egy árnyékos helyet, és nyakára hágtunk mind a harminc pogácsának. Nálam volt egy csa- tosüvegnyi príma csapvíz, a felét megittuk rá. Akkor már csurogtak a csapok majdnem az egész városban.

— Megettük a holnapot — mondta a lány, és nagyot sóhajtott.

— A tegnapot ettük meg — igazítottam helyre. — Hálistennek, hogy megettük.

— Mintha egy hosszú, piszkos, sötét alagút lett volna, de most már kijöttünk belőle, ugye?

Csend volt, csak a nap sütött szinte hallhatóan.

A lány arrébb csúszott, hátát nekivetette egy fának, a lehetetlen szoknyát ölébe húzta, hogy térdét-combját süsse az áldott nap, szemét behunyta, fejét egy kicsit félrehajtotta, és ettől a mozdulattól egyszerre sírhatnékom támadt. Két kézzel magamhoz rántottam, mint fuldokló a mentőövet, arcomat az ölébe fúrtam és zokogtam, mint egy taknyos kölyök.

— Ne sírj — mondta. — Ne sírj, drágám. Hallod? Ne bőgj már, szívem, ne ordíts, még azt hiszik a mókusok, hogy légiriadó van, nem érted? Jaj, te kölyök, összebőgöd az estélyi ruhámat, hogy fogok kinézni az angol misszió koktélpartiján? Ne bőgj, kisfiam, süt a nap ...

De akkor már ő is bőgött, ő is két kézzel kapaszkodott belém, arcát tarkómra fektetve sírt, összevissza könnyezve az ingemet.

Aztán később, amikor már ő is csak szipogott, férfias mozdulattal zsebkendőt kínáltam neki. Elfogadta. És ezt az apróságot a bizalom olyan magas fokának éreztem, hogy boldogan hanyatt vetettem magam a fűben, és ránevettem egy pitypangon turistáskodó katicabogárra.

— Mondd, nálatok is volt a pincében ruhatetű? — kérdezte hirtelen.

— Volt. De fejtetű nem.

— Nálunk az is volt. Anyám az utolsó deci petróleumot öntötte a fejemre a lámpából, aztán bekötötte a hajam egy kendővel. Még a ruszkik is rajtam röhögtek, olyan voltam, mint egy turbános török. De azóta már pont tizennégyszer mostam hajat. Nézd!

Fölém hajolt, haja úgy hullott arcomra, mint egy sátor. A szeme nevetett. A csillogó sötét szeme, ami olyan óriási volt, és olyan mély, hogy egy egész ország minden elmúlt keserűsége és minden eljövendő boldogsága elfért benne.

K. D.

MEGYÉNK

TÁJAIN

PÁS ZAB

S

őttes és Túri nélkül nincs Paszab — mondják a faluban. Nem ok nélkül. A paszabi szőttes ma már a világot járja. S bár a régi időket idé. j idős Túri Sándor már nem él, de gyűjtéséből több helyiséget is betöltő múzeum van az iskolában. Feljegyzéseivel is sok értéket mentett meg az utókornak. Csak az idő múlandó. Fia — t/jú Túri Sándor — — a népfront elnöke is nyugdíjas már. Pedagógus volt. Akár az apja. Az igazgatói széket, meg a szolgálati lakást még „örökölte”, de a gyűjtési szenvedélyt már nem. Azonban a hagyatékokat — bár az írásokból már korábban sok elkallódott — tisztelettel őrzi.

Múzeum: kőbalták, obszi- diánból pattintott nyílhegyek ... Hatezer éves távlatokat is idézőn, ősrégi eszközök egész sora tanúskodik arról, hogy a mai Paszab területét emberek lakták már a kőkorszakban is. Kő, réz, bronz, vas ... Minden korból rejteget itt emléket a föld a Medej, övend. Hordozó határrészeken.

Büszkék rá, hogy jutott a feltárt hagyatékokból a nyíregyházi múzeumba is. Meg arra, hogy világszerte keresik már a szép paszabi szőttest. Van a községnek műemlék temploma, itt áll a Besse- nyeiek ősi temetkezési helye. A kripta mellett még lovastól temették el az egyik őst.

Öriásgyíkhoz hasonlít az alakja — írja le Paszab fekvését századunk tízes éveiben egy korabeli feljegyzés. Jelképezve, hogy ez a házakkal pikkelyezett, kanyargó dombvonulat egy vízjárta, lápos, mocsaras terület kiemelkedő része. Mint ahogy az is. Paszab a Rétköz egyik legrégibb települése.

Az állattenyésztés még ma is hagyomány. Nemcsak a közösben, hanem a háztájiban is sok például a szarvas- marha. Az új tejcsarnok és tejbolt építése a falugyűlés javaslata alapján került napirendre.

A termelőszövetkezet nyolc éve egyesült a tiszaberceli- vel. Mondják: „Jó házasság volt, egyiknek sem kellett szégyenkezni a hozománynyal.” Bercelen a sertéstelep rekonstrukcióján dolgoznak, Paszabon meg a tehenészetet fejlesztik erőteljesen. Sertésből a jelenlegi kilencezer helyett 14 ezret bocsátanak majd ki évente. A tehenészetben a duplájánál is többre, háromszázra emelik hamarosan az állományt.

Paszabon a felnőtt lakosság tizenhat százaléka, az iskolás korúak 24 százaléka cigány. Korábban két telepük

is volt. Az egyiken az üstfol- tozók, fúrókészítök, a másikon pedig a magukat magyaroknak vallók, kosárfonásból, vályogvetésből élők laktak. Legendák is születtek. Bodriról. a nagy zsiványról. A Lakatos lányokról, akik takarításban, meszelésben versenyt dolgoztak a magyar fehérnéppel. Aztán Boda Júliáról. a községi gulyásról, aki kora tavasztól késő őszig földbe vájt kunyhóban lakott a Tisza-parti legelőn. Szépen tudott dalolni, de maga is olyan szép volt, hogy még a magyar fiúk is bolondultak utána.

S mert sokan vannak, éppen ezért többet is kell velük törődni. Paszabon — ha akarják, ha nem — ez már. társadalmi ügy. Az elmúlt évben tizenöt lakás épült nekik, de a telepen még tíz család él, akiknek a sorsát intézni kell. „Az eddigi tapasztalat jó — mondja Czeglédi Lászlóné tanácselnök. — Az új lakásban megváltoznak az igények. Tisztálkodnak, öltözködnek, bútort, rádiót, televíziót vásárolnak, gyermekeik számára igénylik a bölcsődét, óvodát.

A szőttes. Vajon megvan-e még az, amelyet az 1947-ben, Stockholmban rendezett kiállításon vásároltak meg a király asztalára? Mert akkor nagy esemény volt ez. Ma már? „Ha éjjel-nappal csinálnánk, se győznénk” .— mondja szinte panaszkodva Mészáros Imréné. aki akkor éppen alátét térítőkét készített. „Nem is tudom, miért olyan kapós. Most is vagy háromezer kell belőle. Azt hiszem. Japánba viszik. Azelőtt meg Oslóba szállítottak.”

A miértre maga a munka adja meg a választ: a színek játékos vibrálása a hagyományos és új mintákon. A fekete alapon sárga és paprikapiros végszőttes. A piros alapú, fehér betétes futó. Vagy a nyers alapon piros-fehér mintát kapott száda, a műanyag párna kasmíron és így tovább. Czomba Pál. a népművészet mestere és felesége, aztán Novák Mária. Jakucska Ilona. Szikszói Ferenrné. És így tovább. Ahány ember és „esztováta”, annyiféle paszabi szőttes.

De kevés a munkáskéz. A délutáni műszak is hiányos. Legalább húsz ember kellene még az üzembe, hogy teljesíteni tudják az eredetileg vállalt éves tervet. Pedig aki itt igyekszik, már megkeresheti a havi három-négyezer forintot is. Javulnak a munka- körülmények. Már épül és még ebben az évben elkészül a sokat hiányolt szociális épület.

Takaros házak, szép kerítések, rendezett udvarok köszöntik a látogatót a képzeletbeli ősgyíkot már kereszt - be-kasul szelő aszfaltutak mentén. Hol van már a hadakban települt, nádból és sásból való halásztanya? Eltűnnek lassan az út felől épített istállók és magtárak, mint ahogy lekerült már a tetőkről a nád, a gyékény és a zsupp. Áramot visz a drót a főutcáról a végekre is. Művelődési ház épült, amelyben otthont kapott a mozi, a könyvtár. Óvoda, bölcsőde létesült, jó ivóvizet szolgáltató kutakat fúrtak. Az emberek már itt is. a vezetékes vizet szeretnék. Sor kerül rá a következő ötéves tervben. Addig is egy újabb fúrott kút ügyében tárgyal a tanács.

Jól tudják a község vezetői: a szemléletbeli változáshoz a művelődés területén előbbre kell lépni. A filmelőadások jelenleg a leglátogatottabbak. Esetenként rendeznek valamit az úttörők és a KISZ-esek — volt már népdal- és magyarnótaest, meg társadalmi ünnepség —, de hiányzanak a klubok és a szakkörök. Éppen ezért augusztus elsejétől főiskolát végzett, függetlenített népművelőt szerződtetnek a-mű- velődési ház vezetésére.

Ki tudná már felkutatni: mi mindent élt át több ezer éves történelme során a földnek e piciny darabkája? Hányszor pusztult el, s épült romjain újjá? A települést ért katasztrófákról csak 1863- tól van hiteles feljegyzés. Akkor például leégett a község. Április 12-én volt 97 éve, hogy a Tisza-töltés kiszakadt és az árvíz elöntötte Pasza- bot. Üjabb tűzvész pusztított 1899. március 5-én. A második világháborúban a Tiszánál kibontakozott harcok miatt a falu egész lakosságát Nyírtétre evakuálta a szovjet katonai parancsnokság. Biztonsági okokból az 1970-es árvíz idején is ki kellett telepíteni a falut.

A

z élet nem áll meg. Valahányszor visszatér az ősi röghöz, megerősödve, megújulva lüktet tovább. A Tiszabercellel közös tanács jól irányítja a falut. S ami itt a legfontosabb: „tűzre

dobták már a vándorbotot”. Aki akar, helyben dolgozhat. Igaz, eljárnak vagy hetvenen. S ha haza vágynának? Czeg- lédiné megnyugtat: „Szinte egyik napról a másikra el tudnánk őket helyezni a há- ziipamál, a téglagyárban, vagy a termelőszövetkezetben.”

Tóth Árpád

KM