Kelet-Magyarország, 1978. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-28 / 124. szám
1978. május 28. 0 VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Penészlek "73 Mint a csontváz ujjai, úgy csörömpölnek a csoroszlyák. A szekér után kötött vetőgép bukdácsol az úton. A gazda a bakon ül, hajtja fáradt lovát. Az öreg egyike annak az ötven parasztnak, aki még gazdálkodni képes a penészleki határban. Kalapja szélét megbökve köszönti az idegent. JErre még így szokás. Erre még sokminden régi, ami szívós konokság- gal birkózik az újjal. Az öreg akác, mint tépett hadastyán fogja fel a szelet, amely krajcáronként fújja szét a három aranykoronás homokot. Parlagon hever vagy 500 hektár. Füttyentés, nyi parcellák, szőlők, vízzel telt laposok henyélnek. Vas, ki tudja mióta nem sértette őket. Ember, ki tudja mióta nem tapodta őket. Köztük és mellettük, ott, ahol mégis teremni késztették a földet, kegyetlen vajúdás után csak egeret szültek a dombok. Mi lesz akkor, ha... — Gyorsabb változásra érett meg az idő — mondja a tanács elnöke, Gulátkó János. Alig akad ma valaki a községben, aki vitatja: a földrendezést meg kell csinálni. Nemcsak azért, mert sok a parlag. Az itt élők emberibb sorsa is ezt követeli. Ha a három nagyüzem, az ömbölyi tsz, a nyírlugosi állami gazdaság és az erdőgazdaság művelésre veszi át a határt... Megszűnik sok nyolcvan- éves ember küzdelme a homokkal. Nem kényszerül az asszony, hogy csecsemőjét a trágyásszekéren magával vigye a határba. Jó gazdaságok fizetése jutalmazza a szorgalmas munkát. Az eljáró, ha hazaérkezik, nem dolgozik szakadásig a meglévő .földön. Nem egyszem cséplőgép körül tolong a gazdasereg. Nyugdíjba kerül a kasza. És még az öregje is megéli azt, hogy leosendesedve élvezze a naplementét. — Változásra van szükség, mégpedig nagyra — magyarázza dr. Kiss Tibor körzeti orvos. Penészlek ma sem szegény falu. A múlt évben épült 20 ház. Most is készítenek legalább ötöt. Volt, amikor itt volt a járásban a legmagasabb tákarék. Ez most megmozdult. Üj házak, bútorok, kerítések, háztartási gépek vannak sokfelé. De nagyon hiányzik még a forma mögött a tartalom. Élni még nem tudnak az itteniek. Mint sokfelé másutt, itt is rá kell jönni arra: nem a szerzés az élet. A falu évente elad több mint egymillió liter tejet. Csaknem ezer sertést értékesítenek. Málnájuk híres Miskolcon és Debrecenben. A dohánynak mesterei. Az uborkát alig győzték elszállítani innen. A magkenderért egy- egy paraszt százezret is kapott. Kevés helyre vitte a postás a pénzt. Tízezren alul alig kapott valaki. Márpedig a többért a postára kell menni. Rendezés a gondolkodásban Lelkendezzünk? Nos. a jólét hallatán talán. De emö- gött mégis ott húzódik a modern szegénység. Az, amikor nem a pénzben szűkölködnek, hanem képességben, hogy megkülönböztessék a célt az eszköztől. Űj osztás kívántatik a fejekben, újféle rendezés, ami a tulajdon bír. tokívén kívül átrajzolja a gondolkodást irányító teker- vényék kusza rendjét. — Ez a könyvtárunk — mutatja a négyszer hármas helyiséget Végső Sándomé. Van ötezer kötet könyvünk, de egy csepp helyünk se tovább. Ha elköltőm az évi 13 ezer forintot könyvre, ugyancsak bajba jutok, hisz nincsen hová tenni. Amint látja, ez a kis szoba itt van az iskolában. Leülni nem lehet, a 30 jelnőtt olvasó válogat, aztán, siet tovább. Próbálkozom, hogy a gyerekek vigyék az olvasnivalót, nem is hiába. De ez a mostoha hely mást nem is enged. A járásiak akkor jönnek a könyvtárba, ha író-olvasó találkozót kell előkészíteni. Máskor aligha. A szomszédos terem a kultúrház, a fele tanterem. Itt rendezik a bált, itt működik a mozi, itt tartják az előadásokat. Nem csalogató, de többre nem telik. Pedig az itt élőkben ott lappang a vágy a több tudás iránt. A mezőgazdasági könyvhónap megnyitóján majd szétvetették a termet, vették a könyvet, s a könyvtáros nem győzte a pulyával hazaküldeni az olvasnivalót. — Fogékonyak az emberek nálunk — magyarázza hittel Kondor Andrásné, a napközi gondnoka. Csaknem 100 iskolás étkezik az iskolában. A gyermekek a főzeléket is megszerették. „Anyám sem főz jobbat” — ez a dicséretük. Vagy nézzük a boltot. Most abból van a baj, hogy kevés szalámit hoztak, pedig ez lett volna a kirándulók elemózsiája. A falugyűlésen (ezt a doktor is mondta) azon háborodtak fel, hogy a boltban nem elegendő a tej, a zöldség, a sajt (!). De hogy mást mondjak: a legtöbben már félreteszik saját gondjaikat, s a köz dolgait sürgetik. Bizalmuk van a politikai vezetéshez. Talán torz még a megfogalmazás, de sokszor mondják: ha ez meg ez nem lesz rendben, megyünk a párthoz... És de sokszor érzik úgy, hogy valami nincsen rendben. Rossz a helyi boltban a műtrágya-ellátás. Ha fuvar kell a falunak, akkor nem Omboly segít, hanem a haj- dúsi Fülöp. Nincsen ez másként akkor sem, ha a sportolókat kell szállítani. De sérelmes az is, hogy a szálkái kórházhoz körzetesítették őket, pedig oda és vissza nyolcórás az út a beteg embernek. És bizony beszéd tárgya az is, vajon miért nem költözhetett a meglévő helyiségbe a zsákragasztó, amit a kislétai—máriapócsi tsz ajánlott nekik, hogy a nőkön segítsenek. Asszonyok megváltása Itt álljunk meg egy szóra. A penészleki asszonyok megérdemelnek egy kis kitérőt. A mondás a faluban így szól: amikor hét végén a férj hazaérkezik, az asszony sír, a kutya örül. Amikor elmegy, a kutya sír, s az asszony örvend. Mert bizony néha nehéz elviselni a lup-víkendet. Hét közben ott a gyermek, a föld, a kert, a jószág. Ha valakinek megváltást jelent a közös gazdálkodás, úgy az asszony az. S hányán, de hányán vannak, akik a gyümölcsszedés idénymunkáján kívül alig várják, hogy egész évben dolgozhassanak! — De ne feledjük az öregeket — folytatja a gondolatot dr. Kiss. Ha rajtam állna, úgy az első, amit építenék: egy szociális otthon. Mert sok az elnyúzott, idős ember a faluban. S mind többen lesznek, akik feladják. Megoldás lehet a nyolcvan idősnek, hogy a tanácstól kapják a 900 forintnyi szociális juttatást: Segítség a napi ebéd is, amit tizenöten visznek haza az iskolai napköziből. De mi lesz azokkal, akik nem tudnak tovább dolgozni? Akik elhanyagolt betegségükkel szenvednek? Akik visszatérnek a mai legnépszerűbb foglalkozásból, az éjjeliőrködésből? Kérdőjelek sorolnak egymás mellé. Az általánosságban feltett kérdések mögött egy-egy ember, család egyéni sorsa rejlik. Mert mi más az, amikor kiderül, hogy az eljárók közül csupán kettő van, aki szakmunkás? Vajon miért törvényszerű még ma is, hogy Penészlek a segédmunkásokat exportálja? Jó-e, hogy azok a gazdaságok, akikkel életüket összekötni készülnek, éreztetik: örömük csekély? Kiegyensúlyozottan Kondomé, aki a községi pártvezetőség tagja, így magyaráz: — Rendkívüli feladat hárul községünk 13 fős pártszervezetére. Érezzük a bizalmat, s tudjuk: meg kell annak felelnünk. Ez a falu mindig megtette, azt, ami tőle telt. Termeltünk, s ha nagyon nehéz is volt, de igenis, haladtunk előre. Most új nekiveselkedés kell, hiszen az itt élők még korántsem kapták meg mindazt, amit a mi rendszerünk adni tud. — Ami döntő — így a tanácselnök —, hogy nálunk a szokásosnál erősebbek az emberi kapcsolatok. A nem könnyű sors, az egymásrautaltság közel hozta a családokat. A saját erő azonban a végére ért. A tulajdonban beköszöntő változást várják. Ezzel azt is: legyen az életük jobb. Tudjuk, hogy akikhez életünket kötjük, talán maguk sem bírják anyagi erejükkel a földrendezést. Márpedig az időt utolérni üres zsebbel nem lehet. — Falunk sorsa — mondja a 17 év óta itt dolgozó dr. Kiss Tibor — jófelé halad. Érzik ezt az emberek is, akik kiegyensúlyozottak, s tesznek is sorsuk változásáért. Már túl vagyunk azon, hogy azon keseregjünk, mi lett volna, ha... Igaz, a mai kérdés: mi lesz, ha... Ez viszont már jobb, hiszen a jövőt fürkészni csak hittel akarók tudnak. Vajon nem elvont okoskodás az, amit a doktor mondott? Nos, úgy éreztem, nem. Hiszen a korábbi gyors elvándorlás mintha megállt volna. Penészlek lélekszáma nem apad. A két-három- gyermekes családok korszerűbb életre rendezkednek be. Jókedvvel kezdenék bele olyan társadalmi munkába, ami szépíti, gazdagítja községüket. Gyermekeiket többre serkentik, sorsuk mérlegét okosan megvonva más életre késztetik. Néhány év alatt megsokszorozták azokat a technikai eszközöket, amelyek új kultúrát hoznak a házakba. S ami talán a legtöhbet mondja: emelkedtek a telekárak. Tehát van piaca a házhelynek, s ahol eresz van, oda fészek is kerül. H armadik hete dolgoztak. A lány három hét után szemébe nézett a fiúnak, tekintetével azt mondta: „Gyűlöllek!”. Leci- bálta kezéről a bűzlő gumikesztyűt, berohant egy fülkébe és sírni kezdett. A fiú meg kiállt a peronra, öklendezésbe fogott, később hányt. — Dolgozott már valahol? — kérdezte Emíliától a csoportvezető.' Emília mosolygott, csipeszszel feltűzte a haját. — Nem baj — mondta neki a csoportvezető —. belejön hamar. Nyaranta nem ön az egyetlen főiskolás nálunk. Péter különben is ismeri a terepet, segít majd magának. Igen. Péter jól ismerte a „terepet”. Kerek huszonnégy hónapja irányították a vállalathoz. Arca beeseett volt és sápadt. Haját kisfiúsra nyírták; úgy nézett ki, mint valami hosszú nyakú strucc. Csak ő és a csoportvezető tudta: a börtönből szabadultak viselnek ilyen lehetetlenül rövid frizurát. Egy év múlva ő volt a vállalatnál a legjobb kocsitakarító. Év végén jutalmat kapott; az órabérét pedig 12- ről 15-re emelték. Többet keresett, mint a főnöke. Amikor letelt az év, felmondott. Kérték, maradjon; brigádot akartak neki adni. de nem vállalta. Vidékre utazott. Szeptember táján már ott ólálkodott az egyetem körül. A történelem, a közgazdaság- tan és a politika érdekelte. Felvételizni nem mert: a rovott múltú ember bűntudatával lépte át az egyetem kapuját. Engedélyt sem kért: orvhallgatóként ült végig minden elérhető előadást. Emíliával december közepén, egy óraközi szünetben ismerkedett össze. Előtte napokig érezte magán a lány tekintetét: már-már zavarták ezek az átható, megsemmisítő pillantások. Attól félt, hogy Emília mindent tud róla, talán be is árulja. — Éhes vagyok! — állt elé Emília a szünetben. — Légy szíves, szerezz nekem valami ennivalót. Nagyon éhes vagyok. Kikerekedett szemekkel állt a fiú előtt. Gyanú helyett inkább csodálat és rajongás volt a tekintetében, s ezzel pillanatok alatt eloszlatott Péterből minden aggodalmat. Odanyújtotta a kezét, később lementek a büfébe. Tejet, kenyeret, felvágottat és disznósajtot vettek. Egy üres tanteremben Emília rámutatott a disznósajtra: — Mi ez? Amikor Péter megmondta, Emília így felelt: — Nagyon szeretem. Én mindent szeretek, amit még nem ettem. Mint aki napok óta falatot sem evett, habzsolni kezdte az ismeretlen, kocsonyás eledelt. Legvégül tejet ivott. Nem köszönte meg. Órájára nézett és csak félszavakkal közölte Péterrel, hogy a Osztojkán Béla: Vonattakarítók szökőkútnál várják. Vállára kapta a kabátját, aztán elillant. Este a könyvtárnál odament Péterhez. Zavartan megállt a fiú előtt és megfogta a kezét. — Miért koszosak'a körmeid? — kérdezte. — Miért olyan ápolatlanok? — Tényleg! — állapította meg a fiú is. — Észre sem vettem. — Tudod mit — kezdte Emília újra —, szeretném levágni és kitisztítani. A táskámban van olló és ami kell. — Nem lehet — felelte Péter. — Félóra múlva elutaz zom. Csak a jövő héten jövök vissza. Ha akkor is lesz hozzá kedved, levághatod. Emília mosolygott, mozdulatlanul nézett a fiú után. Tavaly még alig érezte a fájdalmakat, csak néha a kávétól és az alkoholtól. Egy évvel később már minden ok nélkül görcsölt a gyomra, végül elkezdett hányni. Tudta, hogy gyomorfekélyes. sejtette legalábbis, de orvoshoz nem ment. Leereszkedett a vonat lépcsőjére, a W. C-ből kiáramló sósavgáz a hányás után már nem ingerelte annyira a gyomrát. Erősen sütött a nap. A folyosóról ide hallotta Emília tocsogó lépéseit: egyedül mosta a fülkék ablakait. Hazafelé bocsánatot kért Pétertől. Belékarolt és hallgatásba merülve bandukoltak hazáig. Lefekvés előtt kiszámolták. mennyit kerestek aznap — mellé az üvegpénzt is. Elégedettek voltak. Egy héttel később Péter visszaérkezett az egyetemre. Emília sárgarépát és narancsot tett az asztalra. Azt mondta a fiúnak, hogy most küldte csomagban az anyukája. Mindkettő nagyon fi- 1 nőm és „létfontosságú vitaminokat tartalmaznak”. Ezután előszedte a körömollókat, levagdosta Péter körmeit, utána sokáig beszélgettek. Három héttel később Péter albérletébe költöztek. Emília ekkor tizenkilenc. Péter huszonöt éves volt. — Anyukám és apukám gyűlölnek! — mondta Emília Péternek a tanév befejezése után. — Azt írták, válasszak: vagy veled maradok, és akkor megvonnak mindenféle támogatást, vagy hazamegyek. Péter bem felelt erre. Emília éjjel, az ágyban kijelentette: nem megy haza. Nyáron dolgozni fognak, amit összekeresnek, sokáig elég lesz albérletre. Étkezni pedig a menzára járnak majd. — Dolgozni fogok végig — mondta erre Péter. — Sokat fogok keresni! Annyit, mint egy professzor! A legszükségesebb holmijaikat magukkal hozták és Péter régi munkahelyén két hónapra munkába álltak. — Nem csinálom tovább! — jelentette ki a negyedik héten Emília. Belevágta a felmosórongyot a W. C.- kagylóba. Gyűlölködő pillantást vetett Péterre, aztán futólépésben végigszaladt a szerelvényen. Az utolsó kocsiban a fiú utolérte. Pofozni kezdte. Emília sírt. a szája vérzett. Péter tántorogva leszállt a vonatról, hányt az idegességtől. Másnap reggel egyedül ébredt. Az ágyon Emília helye üres volt. F él tízkor begördült a vonat. Partvissal, vödörrel. gumikesztyűvel felszerelve egyedül szállt fel az utasok nélkül maradt szerelvényre. Emília parányi gumikesztyűjéről lemosta a tegnapi szennyet, végül elrakta a szatyorba, ahol aznapra már csak egy személyre szólt az ennivaló. Akiknek a jó mindig kihullott a történelem rostáján, ma sűrűbbre szövik a szitát. A kis faluban gyorsabban kezdenek járni az órák is. A késést behozó ketyegésnél csak a szivek vernek gyorsabban. Bürget Lajos KM vasArnapi melléklet Képzőművészeink vázlatkönyvéből Pál Gyula: Stráfkocsi
